Emlékezünk
Reményik Sándor emléke
Hatvan
évvel ezelőtt, 1941. október 24-én, 51 éves korában
szólította magához Teremtője Reményik Sándort. Az
alábbi vers a Kenyér helyett ciklusban olvasható, amelyet maga
a költő állított össze. A gyűjteményhez elöljáró
sorokat a kortárs Áprily Lajos írt, s itt a kortárs nem csak
az egy-nemzedékhez-tartozót jelenti, hanem elsősorban a vele
együttrezdülő, szenvedélyesen erdélyi lírikust. Az ő
méltató soraiból idézünk:
“Vallásos poéta: szokatlanul csendülő szó az elvilágiasodott irodalomban. Istenes ének, a költő és az Isten-kereső lélek kettős sugallatával: külön érték a lírai áhítat mai, külső kifejezést ritkán kereső korában. […]
De istenes költészetének forrása mégsem hatás, hanem lüktető élet, a maga szenvedő élete. Harc, amelyben a legfinomabb idegrendszerhez kötött legmakacsabb emberi idealizmus szembekerült a kor eszményirtó durvaságával. Kettős összeütközés tragikuma táplálja szakadatlan ezt a lírát; a kényes idegek nehéz tusakodása az életért és az eszményiség állandó ütközése az örömtelen korral. Ez a nehéz küzdelem fejti meg Reményik költői fejlődés-vonalának azt a titkát, miért halad a régi, szociálisan kiható s később is az örömszerzés programját vállaló és hirdető költészet útjáról a mind jobban zárkózó individuális líra szűkebbnek látszó körei felé. […]
Egyéni szenvedésről panaszkodni: szemérmi kérdés. Szemérmetes poétára nézve többszörösen az. De van egy helyzet, melyben a szenvedő lélek kikapcsolódhatik a szégyenkezés gátlásaiból s vallomásosan egyéni mer lenni: mikor az Istennel beszél. A szociális és individuális költő hosszú, vérveszteséges harca Reményiknél az istenes énekekben jut nyugvópontra. Ezekben úgy mondhatja el panaszait és viaskodásait a békességért, hogy az embereken túlnéz az assziszi szent »örök halmainak nosztalgiájával«. Nem a hinni-akarásból születő »hitetlen-hivés« ihleti ezeket a verseket, hanem a magányosan szenvedő lélek örök honvágya a vallomástevés békessége után. […]
Így teljesül be rajta a régi Reményik-vers eszményi követelése: »Istentől kapott nemeslevele« lesz az érzésének. Így lesz a verse »szó…, melynek gyökere földi szenvedés, de koronája csillagokig ér…« A szenvedés panaszát tartóztató gátak elsodrása után így jut el Reményik régi lázban tüzesedett hangosabb költészete a legölelőbb és legmélyebb humánumig: a zsoltárig.”