Mi, lelkipásztorok, vallástanárok, teológiai tanárok szolgálatunk folyamán sok-sok hibát követünk el, s ez nem csupán a mi nemzedékünk felé elmondott bírálat. Kommunikációs hibákra gondolok, olyanokra, amelyekre nem figyelmeztettek tanítóink, vagy ha igen, hiába tették. Két ilyen pedagógiai vagy éppen teológiai mulasztásunkról, félrefogásunkról lesz szó. A kettőt akár egynek is lehetne venni, mert mindkettőnek alapja és magyarázata teológiai képzésünk és azért is, mert mindkettő kommunikációs kérdés.

Először. Olyan teológiai nyelvezettel itatódtunk át – s ez természetes és helyes is –, amelyet aztán felviszünk a szószékre, a katedrára…, ami már hiba. Ez egyrészt azt jelenti, hogy bibliailag, teológiailag igaz és veretes mondatokkal árasztjuk el a hallgatókat, s nem gondolunk arra, hogy azok nem értik vagy másképp értik, mint amilyen szövegösszefüggésben és céllal mondtuk. Másrészt azt, hogy azokat a teológiai kifejezéseket, amelyeket mi természetesnek veszünk, naponta használunk, megmagyarázatlanul adjuk tovább a gyülekezetnek, olyanoknak, akik számára ezek már régen nem jelentenek semmit. Először azokat az eseteket említem, amikor a lelkipásztor, tanár illegetni-billegetni akarja „nagy tudását”, frázisokkal tölti meg beszédét és elmegy a demagógiáig. Jóhiszemű vagyok, remélve, hogy ezek szórványos túlkapások. Inkább az öntudatlan dogmatizálásra gondolok, azokra a bibliai, teológiai mondatokra, kifejezésekre, amelyek nélkül már gondolkozni sem tudunk, és ez rendjén is lenne, de amelyeknek helye nem a szószék. A gyülekezet tagjai semmit sem, vagy mást értenek az üdvösség, a pokol, a sákramentum, a konfirmáció kifejezéseken, mint amit ezek tulajdonképpen jelentenek. „Az igaz hitből él”, „a törvény Krisztusra vezérlő mester”, „él bennem Krisztus”, „a szűz fogan méhében” – megannyi igaz-szép bibliai mondat, lehet, hogy a hívek meg is tanulják, csak éppen hogy nem értik. Természetesen nem kell ezekről lemondani, sőt megmagyarázva a szószékről is elhangozhatnak, de a „fogalomfeloldással” mi, lelkipásztorok adósok vagyunk.

Továbbá. A lelkipásztor, tanár elmondja, hogy mi micsoda, de hogy a „micsoda” mire jó, mit jelent, az elmarad. Az a prédikáció, amelyből hiányzik a micsoda értelmezése, nem fél-prédikáció (csak explikáció van, applikáció nincs), hanem nullprédikáció – még akkor is, ha minden, amit mondunk igaz, és helyén van. A Szentírásban olyan igehirdetéseket olvasunk, amelyek érthetővé teszik és megcélozzák a hallgatókat, olvasókat. Ha pedig a címzettek egyszerű, a tantételek szövevényében járatlan emberek, akkor a beszélő, illetve az író, a fogalmi nyelvet szemléletbe viszi át. Mi pedig csak fejtegetünk? Tudom, hogy vannak igehirdetők, akik Istentől nyert karizmával, teológiai felkészültségük segítségével lebontják a dogmatikailag terhelt kifejezéseket, mondatokat. De nagyobb részt nem ez történik. A lelkipásztornak köteleznie kell saját magát, hogy feloldott metaforákban, példázatokban, (bibliai) történetekben hozza közel a prédikációt a gyülekezethez, hogy magyarázza meg, hogy a micsoda mire jó, hogy tegye érintetté azokat, akik csak dicsérni tudják a magasröptű prédikációt, de egzisztenciálisan „azon kívül maradnak”.