Ki a sarokból. Bűn, megváltás, hit

A következő pár sorral azokat célzom meg, akik jobban meg szeretnék ismerni önmagukat, és akik másokat is teljesebb önismeretre akarnak juttatni. Azt kísérlem meg, hogy egy kissé érthetőbbé, megmagyarázottabbá tegyem az alcímben jelölt három fogalmat: bűn, megváltás, hit. Bár a teológiai gondolkozásnak nem a bűnből, hanem a megváltásból kell kiindulnia, itt egy formális logika szerint adom a sorrendet, amely tulajdonképpen a H.K. első két szakaszának (bűn, megváltás) a sorrendje.

Bűnös ember mivoltomat három, rajtam kívüli tényező határozza meg. Először: a gének útján örököltem szüleimtől, nagyszüleimtől rossz természetemet, például, hogy önző, ingerlékeny, bosszúálló vagyok. Ha nem harcoltam ellenük, elítélhető, ha megtettem, de nem sikerült, akkor sajnálatra méltó vagyok. Másodszor: valahogyan neveltek, ebben még a szüleim is tévedhettek, de sok más tanítómesterem tudatosan vagy akarata ellenére félrenevelt: az iskola, az utca, a lelátó stb. Ezért vagyok törtető, aszociális, huligán. Harmadszor: nem tőlem függött, hogy mikor élek és hol élek (történelmi és földrajzi meghatározottság). Ezekbe beleszülettem, alakították sorsomat, és mert úgy éreztem, mást nem tudok tenni, átkozódtam, loptam, mert úgy gondoltam, hogy jogom van olyan dolgokra, amelyeket mások máskor és máshol megkaptak, korrupttá váltam, mert valahogy meg kellett élnem ebben az országban, és túl kellett élnem korszakomat.

Örökölt rossz természetem, félreneveltségem, történelmi-földrajzi meghatározottságom a bűn lehetőségét kínálta, és én elfogadtam. Igen-mondásom a kísértésre saját bűnöm, és nem hibáztathatom sem szüleimet, sem nevelőimet, sem koromat-országomat. Kényszerhelyzetben vagyok, mert nem tudok küzdeni eredményesen három létmeghatározó ellenséggel, amelyekről Pál gyakran (főleg a Római levélben) beszél: a bűnnel, a törvénnyel és a halállal.

Újból képi megjelenítést hívok segítségül. Három sík: két fal és a padló találkozópontja a szoba sarka. Ide szorított be a fenti három tényező. Az oldalak találkozása három vonalat ad: a génekét, a nevelését és a történelmi-földrajzi helyzetét. Egyszer-egyszer sikerül kijönnöm innen saját erőmből, talán nevelőim vagy éppen pszichológusok segítségével, de újból visszakerülök, kiábrándulva jóakaróimból és önmagamból, főleg önmagamból, mert tehetetlenségem – szégyenem. Tulajdonképpen erről a lehetetlen helyzetről beszél Pál közismert fejtegetésében (Róm 7,14–25), amelyből csak két idézettöredéket metszek ki: „… testi vagyok, a bűn alá rekesztve… a jó véghezvitelét nem találom”.

A keresztyén ember tudja, hogy Jézus Krisztus váltotta meg, ezt olvassa a Bibliában, ezt hallja a prédikációban, így előjön gyakran tudatában is. Számára ez a micsoda (valójában csoda) a rabság helyett a szabadságot jelenti. Jézus Krisztus megváltott, kivett a sarokból, szabad térbe helyezett és Lelke által erőt adott, hogy megvívjak egy olyan küzdelmet, amelyet Ő már eredményesen megvívott. Esélyem van a szabadságra, arra, hogy kikerüljek a sarokból. Ezzel a lerajzolt szemlélettel érzékletesebbé akartam tenni a megváltás fogalmát, hogy ez ne csak egy jócsengésű bibliai igazság legyen, hanem életünkben valósággá váljék.

A jót cselekvés szabad terében azt is tudnom kell, hogy a mennybe (a szoba mennyezetére) vagyok felfüggesztve, mennyei Atyám tart, hogy vissza ne kerüljek a sarokba.

Amikor mindez tudomásomra jut, amikor már volt megnyert kis csatám, amikor éreztem megváltottságomat és új, most már „szabad függőségemet”, akkor mondhatom el magamról, hogy hiszek. De mindezek ellenére tudnom kell, hogy hajlamos vagyok a visszaesésre. A hit nem állapot, hanem viszonyulás, és megtörténhet, hogy a megváltás útján (ki a sarokból) visszairányt veszek. Az ember ingázó lény, és a keresztyén tudja is ezt: Isten és önmaga között. És ezzel számolnia kell. A szabadságnak ebben a terében, mindig, de főleg a visszacsábító kísértések között adatott számunkra a Krisztusban megnyitott mennyei út, az imádság.