Isten megbánása az Ószövetségben

Adott a következő három bibliai idézet. Szólt Isten Sámuel prófétához és ezt mondta neki: „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault.” (1 Sám 15,11). Ugyanebben a történetben, néhány verssel később, miután Sámuel tudtára adja Saul királynak, hogy Isten elvette tőle a királyságot, ezt mondja a próféta Saulnak: „Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit.” (1 Sám 15,29). Ninive lakósai böjtöt hirdetnek Jónás hatásos próféciájának hallatára, és ezt mondják: „Ki tudja, hátha meggondolja magát és megbánja az Isten, és visszafordul izzó haragjától, és nem veszünk el.” Majd így folytatja: „Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy megtértek a rossz útról, megbánta Isten a rosszat (amelyet hozni akart rájuk) és nem hajtotta végre.” (Jón 3,9-10). Első pillantásra is világos, hogy Isten megbánását illetően ez a három bibliai rész három különböző szemléletet tükröz.

Isten, aki megbán valamit, aki változtat egy korábbi döntésén – egyike azoknak a különös képzeteknek, amelyeket egyik holland professzor ilyen cím alatt foglalt össze tanulmányában: „Isten árnyoldalai az Ószövetségben”. Ezek a képek jelentős szerepet játszanak abban, hogy sok mai bibliaolvasó közelebb érzi magához azt az Újszövetséget, amelyben Jézus Istennek a „fényesebb” arcát jelentette ki. De mit jelent az, hogy Isten megbán valamit? Egyáltalán használhatjuk-e ezt a kifejezést Istennel kapcsolatban? Nem zárja-e ki tökéletessége azt, hogy ő bármit is megbánjon? Hogyan egyeztethető össze a megbánó Isten gondolata Num 23,19-cel vagy 1 Sám 15,29-cel, melyek a megbánást, akárcsak a hazugságot olyan emberi tulajdonságnak tekinti, amely valamilyen módon idegen JHVH szellemiségétől?