Állj lábadra!

A kolozsvári teátrum egy progresszív színház. Akár műértő szakember, akár műkedvelő érdeklődő ül be a kolozsvári színház nézőterére, mind érzi, hogy ami itt történik az messze túlmutat az egyszerű történetmondás és a könnyed szórakoztatás határán. A megragadott témák nagyrésze természetesen egy-egy társadalmi kérdést mutat be, ám mindezt olyan módon teszi, hogy az sokkolja, mellbe vágja a gondolkodó nézőt. Ami égbekiáltó igazságtalanság, ami undorító aljasság, az gyomorforgató, eliszonyító módon kerül tálalásra, hogy valami átmenjen a virtuális világban magasra hangolt ingerküszöbünkön. Sok darabról olvashatjuk a különféle kritikákban, hogy az nem egyéb, mint egy rendezői vízió, ahol a látvány az érzelmi hatás alárendelt szolgálatában áll, és a kép csak a néző belső érzelmi folyamatinak elindítója, önmagában nem is értelmezhető. Hogy ez jó vagy rossz, döntse el ki-ki maga. Az azonban biztos, hogyha a társadalom még egy kicsit fogékony lenne a Szentírás üzenetére, Ibsen és Brecht után Ezékiel könyve alapján is foganhatna egy-egy szürreális darab. Az ürüléknél sütögető, a levágott szakállat elégető, szétszóró, a Szent város makettjét leromboló vonagló, napokig néma próféta alakja, aki hetekig mozdulatlanul fekszik, mert erős rajta az Úr keze, még ma is meghökkenti az olvasót, aki tudja, hogy valahol ez a társadalmunknak, a mi közösségünknek is mondanivalóval bír. A mai délelőttre ebből a nehéz prófétai sorsból az elhívástörténet néhány verse került kijelölésre. Üzenetekben gazdag, irodalmi szempontból sokrétű szöveget hallottunk. A mai napon én ebből három dolgot szeretnék kiemelni, éspedig: kikhez küldi Isten Ezékielt, milyen üzenetet kell nekik elmondjon, és milyen hatással van mindez a prófétára. Mindeközben mint Isten szolgálatába állított keresztyének, jövendőbeli próféták, természetesen keressük a hozzánk szóló üzeneteket, a nekünk megfogalmazódott mondanivalót.
A címzettek. A 8. század vége óta, a szír-efraimita háború asszír leverése óta, Júda és Jeruzsálem nem tudott kikerülni a nagyhatalmak vonzásköréből. Asszír vazallusként tetemes adót kellett minden évben fizetni, és félni kellett minden fegyveres összetűzéstől, nehogy megint katonákat kelljen küldeni idegen földön meghalni idegenek keze által idegenekért. Ebben a létbizonytalan helyzetben Júda minden alkalmat megragadott, hogy visszanyerje függetlenségét. Asszíria bukása után Jeruzsálem megpróbálta a maga brexitjét az utódállam, a Babiloni Birodalom fennhatósága alól, azonban csak átmeneti sikerrel. Nabukonodozor, Babilon ura, ha késve is, de vasszigorral torolta meg az ellenállást, és keménykezű uralkodóként parancsolt megállj a futótűzként terjedő lázadásoknak. Júda pedig elég sok munkát adott neki, ezért Kr.e. 598-ban először ostromolta meg Jeruzsálemet. A királyt, Jójákint, a papok és az arisztokrácia jelesebb képviselőivel együtt deportálta és Nippur mellett telepítette le a Kébár csatorna mellett. Itt éli át Ezékiel 5 év múlva, azt az elhívásvíziót, amelyből ma is hallhattunk egy részletet.
A prófétának ebben a helyzetben a pártos házhoz, szó szerint a lázadás házához, Izrael fiaihoz kell szólnia. De kik is ezek az emberek? Mint említettük a nép vezető rétege, tk. azok, akik felelősek a kialakult helyzetért. Ők azok a lázadók, akik pártot ütöttek Babilon ellen, de azelőtt is, ezek a családok lázadoztak Ezékiás korában a filiszteusokkal szövetkezve, vagy az is lehet, támogatták a gondolatot, hogy Akház helyett a Tábeál fiát tegyék királlyá Jeruzsálem trónján. Olyanok voltak ezek, hogy mind a király mind a hűbérúr úgy kellett hátat fordítson nekik, hogy készülhetett a hátba szúrásra. De nemcsak politikailag lázadtak. Hűségüket mutatva vagy éppen színlelve vazallusként tömjénezniük kellett Asszíria isteneinek, de amúgy is sokszor jobban szerették Baált, Aserát, a Napot, és ég királynőjét és az ég minden csillagát, igen szerették a béleseket és szőlős kalácsot. Mindenestől romlott és hűtlen ez a nép, és az ige újra és újra megismétli, hogy Izráel pártos ház. A lényükhöz tartozik az ármány, az áskálódás és a bűn. És Ezékiel nekik kell prófétáljon.
Miért nem választ Isten más népet magának? Miért hozzájuk ragaszkodik úgy Isten, akik oly sokszor hátat fordítottak neki. Teljesen érthetetlen. Isten is tudja ezeket, és figyeljük meg, itt az igében az van, hogy a prófétának nem azért kell fellépnie, hogy megtérjenek. Isten tudja, némelyek fognak hallgatni rá, de némelyek nem. A cél, hogy Izráel megtudja, hogy próféta volt közöttük. Ezékiel küldetését nem az eredményesség igazolja, hanem Isten akar egy jelet adni a pártos háznak. A próféták sora, amely nem szűnt meg hirdetni, térjetek meg, szívetek megszaggatásával, Mózes óta nem hallgatott el. Istennél a bűn nem ér el egy olyan fokot, ami után elhallgatna a kegyelem. Isten részéről üzenet és jel a próféta, Izráel nem mondok le rólad, ha te pártos ház is vagy, én számolok veled. Az Isten szolgálatába állított élet önmagában hordozza értelmét, nem más, mint Istentől a bűnösnek rendelt jegy és pecsét.
Jó lenne szívünkre venni ezt az üzenetet. Először is vígasztal. Az életednek nem a megvalósításaid adnak értéket és értelmet, nem majd akkor leszel Isten számára hasznos munkás, ha ezt vagy azt eléred, hanem már most, ha meghallod szavát. Nem a rangod, a tiszted, a vagyonod, a kikozmetikázott statisztikák, elismerések tesznek hűséges szolgává, hanem hogy elindulsz Urad szavára. Hadd kockáztassam meg, hogy így fogalmazzam meg: az engedelmesség tesz prófétává, és nem a megtérített tömeg nagysága. De itt rögtön következik a vigasztalás után a megbízás, ennek a pártos háznak hirdetni kell az igét, azaz munkálkodni kell. Itt jó nekünk tisztán látni, hogy a prófétát a programadásnak számító elhívásban, nem a hűségesek bátorításával bízza meg az Úr, az máshoz kerül elő, hanem a pártos néphez szóló prédikálással.
Kihez küldetünk mi? Milyen népnek leszünk a papjai? Ha az uralkodó közegyházi véleményt nézzük, a lelkipásztorok azokkal foglalkoznak, azokat tartják igazán a nyájuknak, akik rendszeresen járnak az alkalmakra, rendesen fizetik a fenntartói járulékot, és akikkel könnyű együtt dolgozni. Az igazi gyülekezetet az aktív hívek alkotják, hangzik el sokszor. De ez a gondolkodásmód nemcsak ezen a téren van jelen, hanem sok más területen is. Ki a jó tanár? Aki nem buktat meg, röviden tartja az órát, nagy jegyeket ad. Ki a jó diák? Akivel nincs probléma, nem hiányzik, tanul, a határidőket tartja. A hasonló példák sorát még folytathatnánk. Ezekre vonatkozóan jó meghallanunk mindenféle szinten az ige üzenetét: Ezékiel a pártos házhoz kell menjen, a templomkerülők közösségéhez, a csak papíron reformátusokhoz, magyarokhoz, a hűtelen hívekhez, a nehéz esetekhez. A szolgálatunk azokra kell irányuljon, de mindenképpen azokra is, akik elfordultak Istentől és az egyháztól, Krisztustól és a testétől. Őket kell megkeresnünk. Jézus is valami ilyesmiről beszél, amikor azt mondja, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre. Hívjuk hát a bűnösöket.
Isten nem is hiteget bennünket. Nem azt mondta akkor és ott Ezékielnek, hogyha ezt megtörténik mind megtérnek, hanem akár hallgatnak, akár nem törődnek vele, te hirdesd, így szól az Úr. Ugyanígy önámítás lenne azt gondolni, hogyha hűséggel hirdetjük az evangéliumot, újra tömegek fognak az egyházhoz hajolni. Ilyet sehol nem olvasni a Szentírásban. De az ige épp egy másféle gondolkodásmódra akar ránevelni: ne a nagy számok bűvöletében éljük le az életünket, akár fizetés, akár lélekszám tekintetében, ne ezek motiváljanak a szolgálatra, hanem a megbízás, amelyhez fogható tisztesség számokban ki nem fejezhető. A szolgálatodnak nem az emberi paraméterek szerint keress értelmet, annak Isten elhívása az alapja. Nála van az áldás. Hogy kiket mire és hogyan indít az az ő dolga, a mi dolgunk, hogy próféták legyünk közöttük. Mi nem mondhatunk le senkiről, ha Isten nem teszi.
Ezékielnek mindazonáltal kemény üzenetet kell elsajátítania, egy tekercset kell megegyen, amelyen gyászénekek, nyögések és jajszók voltak írva. Ezek azt sugallják, hogy Ezékiel prófétai küldetése elsősorban az ítélet hirdetésére vonatkozik. Még konkrétabban a gyász és a jajkiáltás Jeruzsálem pusztulását vetíti előre. 598-ban Nabukonodozor még megkímélte a város nagyrészét, csak a vezetőket hurcolta el, de 586-ban kő kövön nem marad, és bár a templom újjáépül, de Júda a történelemben végig idegen fennhatóság alatt marad. Az urak cserélődnek, csak a nép marad. Időközben az is elveszti nyelvét, identitását, és a végső eltűnés fenyegeti. Ezékiel egy hétig fekszik némán és mozdulatlanul ezek hallatán. De a látomás közben is többször erőtlenül hull a földre. Nem is áll talpra, míg valahonnan onnan kívülről nem jön a lélek, az erő, a szél, amely újra életet lehel a szolgálat súlyától pihegő prófétába. Sokszor ugyanígy mi is belenehezülünk a sárba, kétségeink lesznek ennek az egésznek az értelme felől. Ezt semmi nem ellensúlyozza. Az erdelystat adatai szerint 2001 és 2011 között 43000 magyar anyanyelvű ember hagyta el Erdélyt, amelynek, ha mondjuk, fele volt református, akkor kb. olyan mértékű apadást kellene elképzelni, mintha 10 év leforgása alatt Kolozsvár egész reformátussága kivándorolt volna. A tendenciák nem jósolnak javulást. Gyászénekek, nyögések és jajszók.
De megint mondom, a siker, az eredmény Istennél van, nem a mi dolgunk az esélyeket latolgatni, és aszerint megtenni a tétjeinket. Ő, aki világot egy szavával teremtette, aki szeleket teszi szerkerévé, és a szélvészt a kocsijává, megtarthat bennünket. Krisztus egyetlenegy váltsága mindenekre elhat. Izráel is megmaradt mindennek ellenére. A prófétának a hűség a feladata, és nem az, hogy Isten helyett döntsön szolgálata értelméről. Ehhez azonban egy közvetlen, belsőséges kapcsolat kell az Úrral és a hirdetett üzenettel. Ezékielnek meg kell ennie a tekercset, eggyé válik az üzenettel, a részévé lesz az ige. Nem beszél a gyászénekekről, prédikál a jajszókról, ő maga lesz az. A sok jelképes cselekedet ezt jeleníti meg: a próféta az emberi világban Isten kétlábonjáró figyelmeztető sikoltása.
Ezékiel az üzenet. Ő a gyászének. Érdekes azonban, hogy amikor meghal a felesége, azt, aki kedves neki, nem gyászolhatja meg. Elsiratja egész népét, meggyászolja egész Jeruzsálemet, csak épp a saját feleségét nem. Persze ez is egy szimbolikus üzenet, de benne van egy olyan minta, ami végig kíséri, végig kísérti az Úr prófétáját. Hirdetjük az evangéliumot, de sokszor mi vagyunk azok, akik nem tudjuk átérezni annak örömét. Minden sátoros ünnepen annyi erőfeszítést teszünk, hogy másoknak szép, meghitt, bensőséges legyen az ünnep, és közben nekünk rohanással telik el. Megpróbáljuk megoldani mások családi problémáit, és közben a mi kapcsolataink szakadoznak. Ez egy valós teher, amelyet sokunknak hordozni kell.
De a másik út nem jártható. A prófétának és a népnek egy kell legyen a sorsa. Nem lehet, hogy bort iszok és vizet prédikálok. Az nem lehet, hogy prédikálom a megmaradást, hogy tartsatok ki, becsüljétek meg atyáitok örökét, ne vándoroljatok el, maradjatok hűségesek a templomhoz és a kultúrához itt a végeket, és közben én 5 napig a városban lakom. Nem hirdethetem, hogy maradjatok meg, olyan lelkülettel, hogy az első adandó alakalommal keresem, mikor léphetek tovább. Az ilyen nem pásztor, hanem béres, aki elfut, ha jön a farkas, vagy jobban megfizetik. A próféta eggyé kell váljon népe sorsával, életével, gondjaival, és majd örömeivel is, és ezt nemcsak addig míg jobbat nem talál magának. Tudom, könnyű ezt mondani a Bocsaki tér 13 szám alatt, Kolozsvár központjában. De az elvi igazság ettől még nem változik, és most nem is kifelé gyakorlok kritikát, hanem egy komoly kérdésre hívom fel a ti figyelmeteket, vagy az Úrral teljesen vagy nélküle sehogy, tertium non datur.
Az ige azonban mégsem azzal zárul, hogy a prófétát Isten megnyomorítja, a szolgának tönkre kell mennie a szolgálatban, mert a tekercs édes mézzé lesz a próféta szájában. A gyászénekek, nyögések és a jajszók, mézzé, az örökélet édességeivé olvadnak a rebegő prófétai ajkon. Ez már csak a prófétára vonatkozik, nem tartozik a pártos Izráelre, nem tudják a körül valók. Aki az Úr szolgálatába áll, az Isten közelében valami olyasmit élhet át, ami egy minőségileg magasabb élvezetet nyújt, nemcsak testi, lelki, vagy szellemi szinten, hanem egyenesen egy Istennel összekötött csatornán, és ez öröm és boldogság, és ez minden mást felülír és zárójelbe tesz. Ha az úr mellett kötelezzük el magunkat, ha keressük az ő országát és igazságát, minden szükségünkre valók megadatnak nekünk, Isten simítja el lefekvésünkkor a fejünk alatt a párnát, és szerelmesének álmában ad eleget, tömlőbe gyűjti össze könnyeinket, hogy majd Isten munkásaiként vigadozva jöjjünk elő a kévéket emelve. Isten ma téged hív, embernek fia, állj lábaidra, és szólj Izráel fiaihoz, így szól az Úr, ami Istenünk, hogy megtudják próféta volt közöttük. Ámen.