Tiéd a pálya!

Ha valaki a Wikipédián elolvassa az Áldozócsütörtök címszót, ezt találja: „Áldozócsütörtök, áldozónap, Urunk mennybemenetelének ünnepe (Ascensio Domini) húsvét után a 40. nap (…). Az ünnepet általában a következő vasárnap tartják.” (2015. május 15). Áldozócsütörtök vasárnap… Hiszen ki akarna csütörtökön ünnepelni?

Krisztus mennybemenetele úgy tűnik sosem tartozott a „nagy” ünnepek közé. Azt mondják, hogy a 4. századtól, Nagy Konstantin korától kezdték ünnepelni. Az ünnep felvétele a keresztyén kalendáriumba része annak a folyamatnak, amelyben az intézményes keretet öltő egyház kialakítja a maga sajátos arculatát.

A bibliai hagyomány szerint a központ a legkorábbi időktől kezdve a Krisztus-eseményeknek egy másik mozzanata volt: a Messiás szenvedése és feltámadása. A felolvasott bibliai igében a 46. vers is ezt emeli ki: „Így van megírva, így kellett szenvedni a Krisztusnak és feltámadni a halálból…” Ez az ami meg van írva, ami Isten nagy forgatókönyve szerint zajlik. A mennybemenetel nem külön téma az ószövetségi próféciákban.

Márk evangéliumának egy rövid zárszaván kívül (Mk 16:19) valójában nem foglalkoznak az evangéliumok Krisztus mennybemenetelével. János evangélista a búcsút nem áldozócsütörtökre, hanem nagycsütörtökre teszi. Még Pál apostol is, amikor Krisztus felmagasztalásáról beszél, akkor ezt inkább a feltámadáshoz köti. Ebben az eseményben rejlik az a mozzanat, amelyben a dicsőséges Krisztus az Atya jobbjára ül.

Hogyan is lehetne ünnep egy olyan alkalom, amely látszólag az Isten távozásáról szól? Mircea Eliade jól ismert tanulmánya, A szent és a profán, számtalan példával illusztrálja, hogy egy távoli istenség egyetlen kultúrában sem örvendett különösebb népszerűségnek. Csoda-e hát, ha a mennybemenetel, a távozó Isten Fiának ünnepe, kettős érzelmet szül a mai egyházban?

Egyedül Lukács evangélista az, aki az üdvtörténet ezen mozzanatának a szokásosnál nagyobb teret szentel. Beszél erről az evangéliuma végén, s majd ezzel indítja második könyvét is, az Apostolok cselekedeteit. Mi az oka annak, hogy olyan fontosnak tekinti ezt az eseményt? És milyen üzenetet kapcsol Krisztus mennybemeneteléhez?

1. Krisztus akkor távozik el a földről, amikor meggyőződött arról, hogy tanítványai megértették az Írásokat.

A Mester úgy megy el, hogy a tanítvány megtanulta a „szakma titkát”, érti ezt a titkot. A 45. vers kulcsfontosságú ebből a szempontból: „Akkor megnyitotta az ő értelmüket, hogy értsék az írásokat.” Ez azt jelenti, hogy a tanítványok nem jutottak el önmaguktól az Írás értelmének felismeréséig. Hiába hallották azt éveken keresztül a leghitelesebb forrásból, hiába kapcsolódtak ehhez megerősítő csodák, hiába találkoztak az üres sírral. Hiába. Mert nem tudták összekapcsolni mindezt a Bibliával mindaddig, amíg Jézus nem adta át nekik azt a bizonyos kulcsot, amely őket minderre képessé tette.

Mert mit is jelent az, hogy megnyitotta értelmüket? Korábban arról beszél (44. vers), hogy az írások alapján magyarázta azokat az eseményeket, amelyek vele történtek, s amelyeknek a tanítványok is részesei voltak.

A „megnyitotta értelmüket” tehát azt a képességet jelentette, amelynek révén a régi igét és a jelen történelmét összefüggésbe tudták hozni egymással. A megnyitott értelem az az értelem, amely látja az összefüggést a kettő között.

Elég-e a Biblia? A kortárs hermeneutika a szöveget az olvasóra bízza. Azt mondja, hogy a szöveg valójában nem önmagában él, hanem az olvasó ad neki értelmet. S ahány olvasó, annyi féle értelem, legitim olvasat. Ez a megközelítés lehet nagyon tetszetős, mert arra a szabadságra apellál, amelyben nagyon szeretnénk hinni: a szellem szabadságára, a homo sapiens sapientiájára.

De nem elég az egy Biblia, s nem elég az emberi szellem szabadsága, ha az értelmezések nem esnek egybe. Jézus követői közösségében nem az hozta az egységet, hogy mindegyik ugyanazt a Bibliát olvasta, hanem az, hogy ugyanúgy is értelmezte. Jézus nem megy el addig, amíg nem tanítja meg követőit arra, hogy hogyan olvassák a szöveget. Ám ott ahol megnyílt a szem (Lk 24:31), vagy megnyílt az értelem (Lk 24:45), a testi Jézus eltűnik. Itt marad ugyan, de az igében, az értelmezésben. S a tanítvány számára elég lesz ez a bizonyosság.

2. A mennybemenetel a tanítvány elküldésének az ünnepe.

Azt mondja az ige: így van megírva, hogy így kell (…) prédikáltatni az ő nevében a megtérést és a bűnök bocsánatát (47. vers). Furcsa ez a fogalmazási mód. Ha a szöveg nyelvtani szerkezetét nézzük, akkor eléggé egyértelműen arra kell következtetnünk, hogy nemcsak a Messiás szenvedése és feltámadása, hanem az ezt követő prédikálás is „meg van írva”, ősidők óta része a nagy isteni tervnek. S az üzenet ugyanaz a megtérésre felszólító és a bűnbocsánat ígéretét tartalmazó evangélium, amelyet Jézus maga is hirdetett. A szenvedést és feltámadást követően a tanítvány veszi át a Messiás igehirdetői szerepét ebben a világban.

Nem nagyon szoktunk így beszélni a keresztyén egyháznak erről az ünnepéről, de valójában erről van itt szó: mostantól tiéd a pálya! Itt történik meg a beiktatás. Krisztus mennybemenetele a tanítvány inkarnációja.

Ha Lukács evangéliumának a végét és a kezdetét összehasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy több ponton is közösek a gondolatok. A kezdeteknél is ott a bűnök bocsánatáról szóló prédikáció, s ugyanabban a templomban, ahová a tanítványok visszatérnek, hangzik el a kezdet kezdetén Simeon dicsérete. De ez nyilvánvalóan több, mint egy szép irodalmi inclusio. Ennek a szerkezetnek komoly teológiai jelentősége is van. A beiktatott tanítvány a Krisztus feladatát, megbiztatását nyeri, s ugyanazt az utat kell megjárnia, amelyen a Mester maga is járt. Az evangélium kezdődik elölről, de úgy, hogy a Krisztus helyébe most a tanítvány lép. Hirdetni kell a bűnbocsánatot Jeruzsálemtől kezdve. Jeruzsálemtől? Hogyhogy? Megint Jeruzsálembe? Igen, megint oda. Újrakezdeni, újra és újra kezdeni, újramondani, újra és újra mondani. Mert szereti Isten Jeruzsálemet és hirdetni akarja neki a bűnbocsánatot. Ugyanazt az üzenetet, amelyet Jézus is hirdetett, amelyről kiderült már, hogy nincs foganatja. Azoknak, akik megölték a Prófétát.

Mennybemenetelkor a tanítvány átveszi a stafétát. Hasonló ez az epizód ahhoz a történethez, amelyről 2 Kir 2:1-15-ben olvastunk. Illés mennybemenetelénél az utód a rajta levő lélek ajándékát nyeri, hasonló tekintélyt, hasonló hatalmat. Itt Lukács evangéliuma elbeszélése szerint a lelken keresztül Jézus maga marad itt és munkálkodik majd ebben a világban.

Vajon érzed-e ennek a megbízatásnak ezt a csodálatos nagyszerűségét és felelősségét? Itt a lehetőség arra, hogy Jézus képviseletében, az ő nevében, az ő hatalmával előállj. Ha mennybemenetel, akkor ez azt jelenti, hogy ez a te napod, mostantól tied a pálya!

3. Jézus áldás közben válik el tanítványaitól, anélkül, hogy ez az áldás lezárulna.

Az 51. vers szerint, miközben áldotta őket, tőlük elszakadva felvitetett a mennybe. A bibliai szöveg szerint ez az áldás nem zárul le, nem hangzik el a végén az „ámen”. Az áldás már önmagában is az isteni jelenlét garanciája (lásd az ároni áldást). Itt még ennél is tovább megy, amikor azt mondja, hogy ez az áldásformula nem zárul le. Az áldás azóta is tart. A tanítvány egy olyan légkörben végezheti a munkáját, szolgálatát, ahol ennek a folyamatos áldásnak a bizonyossága és biztonsága fogja körül.

Nincs is más hely, ahol méltóbban lehetne ezt viszonozni, mint a templom. „Mindenkor ott voltak a templomban, dicsérve és áldva az Istent.” (Lk 24:53) Az állandó isteni jelenléthez az emberi oldalról az állandó áldás és dicséret társul. Abban a templomban történik mindez, ahová azóta talán visszaköltöztek a kufárok, abban, ahol nemcsak oktalan áldozatok füstje, hanem oktalan áldozók tudatlan imája száll, abban, ahol évszázadok megkövesedett üres rítusa zajlik. Igen oda, abban a templomba mennek vissza. Mert pünkösdkor az új lélek erejével pontosan itt vettetik meg az alapja egy másik templomnak, ugyanazzal az egyszerű, de ihletett üzenettel: „térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan … és veszitek a Szentlélek ajándékát” (ApCsel 2:38).

Talán közelebb kerül hozzánk ez az ünnep, ha azt mondjuk: mennybemenetel nem a távozó Istenfiú búcsújának az ünnepe, hanem a tanítvány beiktatásának a magasztos pillanata. Fogadd ezt a megbízatást örömmel, hálaadással, s fentről való erővel, Krisztus lelkületével tégy eleget annak.