"Az emberi élet legmagasztosabb, legszebb pillanatai azok, mikor az adventi sötétségben, adventi fájdalmakban vergõdõ lélek felett hirtelen felgyúló meglátások, fenséges eszmények ragyogása árad el. Nem csoda, ha ilyenkor mindig a legszentebb jelenlétét érezzük. És néha nagy, közös megpróbáltatások idején, egy egész nemzetre reáfekvõ reménytelenségek éjjelébe gyúl fel a fény."
            (Makkai Sándor)

    Makkai Sándor egész életútja, pályája jellemezhetõ ezekkel a szavakkal. Érdekes, figyelemre méltó egyéniség, akinek munkásságával azonban nem foglalkoztak behatóan. Sajnos lehetetlen volna e helyen irodalmi, mind teológiai vagy más jellegû munkáinak összességérõl átfogó képet nyújtani, ezért mindezt röviden érintve próbálom megrajzolni az Ady-kritika hátterét, amelynek tárgyalása jelen munka tulajdonképpeni célja.
    Sokoldalú egyéniségre jellemzõ, hogy népnevelõ elvei összefüggenek regényírói nézeteivel, történelemszemléletével, valamint a magyarság-koncepcójával. Szolgálatom c. önéletrajzi munkája rendkívül változatos és tevékeny pálya képét vetíti az olvasó elé.
Makkai Sándor 1890-ben született. Széleskörû érdeklõdése már a családi helyzetében, gyermekkorában gyökerezik : apja Makkai Domokos nagyenyedi professzor; Makkai Sándor, a család tizenhárom gyermeke közül a legfiatalabb is ennek a kollégiumnak a szellemétõl áthatva indul el a pályán, amely a sepsiszentgyörgyi iskola után a kolozsvári teológián át vezet késõbbi lelkipásztori, majd középiskolai vallástanári, teológiai tanári, püspöki hivatása felé. Közben bölcsészdoktori oklevelet szerez; sûrûn jelennek meg szépirodalmi mûvei.
     Indulásakor a költészet az, amely a kolozsvári teológiai fakultás felé indítja el, a "végsõ dolgok" titkait feltáró tudományt a költészet felé vezetõ útnak látja. Magyarázatot keres Isten, világ, élet és halál titokcsomóira. Feladatának azt tekinti, hogy mindezt költõi formába öntse, magragadó, hatásos módon fejezze ki. A fiatal lélekben azonosul a költészet a metafizikával, a metafizika a vallással. Késõbb így vall önéletrajzi írásában az õt ekkor sokfelõl érintõ hatások jótékonyságáról:
"A kolozsvári teológia értéke a sokoldalú és sokféle hatásban rejlett, melynek gyakorta élesen ellentétes sugarakban zuhogtak ifjú lelkekre. Lehetséges, hogy ez a tényállás nem volt kedvezõ a diákság átlagjára és gyengéjére, de feltétlenül termékenyítõ, nevelõ hatásúnak bizonyult a komolyan elmélyedõk, a szellemi harcra termettek és az erkölcsileg bátorlelkûek évrõl évre egymás nyomában lépõ csapatára".
     Innen visz magával útravalóul sok olyan gondolatot, eszmét, amely írásaiban, de közéleti tevékenységében is döntõ jelentõségûvé válik majd. Jóllehet a kolozsvári fakultás a kor teológiai iskolái közül a legkülönbek közé számlálható, liberális szelleméve, radikális bibliakritikájával összetöri az ifjú teológusban a maga által felépített gyermeki hitet, hogy majd elnyerje a felnõtt hitet, amely az egyház megújulását, missziói mozgósítását akarja szolgálni.
    Egyházi tárgyú és pedagógiai munkái hozzájárultak a lelkipásztori pálya elõkészítéséhez; ezek közül a legjelentõsebb Vallásos világkép és életfolytatás, valamint A nagy személyiségek nevelõi jelentõsége. Már az induláskor sokat foglalkozik a valláslélektan és a vallástudomány kérdéseivel. Ezen a téren folytatott kutatásait olyan munkában tárja az olvasóközönség elé, mint A vallás az emberiség életében (1923), A vallás lényege és értéke (1923) stb. Egyházi és teológiai jellegû munkássága a vallásos építõirodalom körébe tartozó mintegy tíz kötetnyi munkán túl a missziói tudományok körére is kiterjed. Fõleg ilyen írásai : Az Egyház missziói munkája (1938), Poimenika. A személyes lelkigondozás tana (1947), Élõ gyülekezet (1948).
     Teológiai pályájával és ezen a téren folytatott szakadatlan tevékenységével párhuzamosan jelentkeznek szépirodalmi és kritikai írásai is. E kettõ nagyszerûen kiegészíti egymást, ugyanakkor híven tükrözi a pályáján elinduló fiatal Makkai esztétikai szomját, a mondanivaló, az eszme mûvészi formában való öntésének állandó óhaját. Bár sokan dilettánsnak bélyegezték is a regényíró Makkait, fõként a lélektani ábrázolásnak kissé külsõséges, szintetikus megoldása miatt, mely már abban a korban is kissé elavultnak tûnt, mégis szépirodalmi alkotásainak tüzetesebb vizsgálata során szembetûnõ stílusbeli és gondolati értékeket tár elénk. Jancsó Elemér így nyilatkozik Makkai regényeirõl :
    "A modern magyar irodalomnak nála kevés fegyelmezettebb tehetsége van. A gondolatok logikus és zárt rendszere öleli át mûveiben a mondanivalónak lírai gazdagságát, de ebben a szellem vastraverzeitõl körülvett világban nincs semmi, ami öncélú volna, nincs henye és fölösleges dísz".
 Mint szépíró, erdélyi hagyományokat követ. A sárga vihar (1934), Az ördögszekér (1925) és a Táltoskirály (1934) a nagy erdélyi regények folytatása. De egyúttal mûvészi kifejezése Makkai sajátosan erdélyi történelemszemléletének, mely nem erdélyi tárgyú alkotásaiban is megnyilvánul. Társadalmi regényei közül a Holttenger (1923) szintén erdélyi bélyeget hord magán. A Mezõségnek, e sajátosan erdélyi vidéknek elsõ mûvészi leírása, tragikusan szép vonásokkal megrajzolva.
     Makkainak már fiatalkori tudományos dolgozatai között több tanulmány található a személyiség lélektani, és pedagógiai kérdésekrõl. A húszadik század egész elsõ felére jellemzõ történelmi érdeklõdés, a történelmi személyiség felé való fordulás az õ figyelmét sem kerüli el. Izgatja a "személyiség szerepe a történelemben", azé a nagy emberé, aki egy adott korban egy eszmeiség, egy nép, avagy egy osztály jelképe és megtestesülése lehetett. Foglakoztatja a történelemnek az a döntõ kérdése, hogy egy népnek a sorsdöntõ pillanatban támad- e alkalmas vezetõje? Miként lesznek a nagy forradalmárok, a népvezérek, az államférfiak?
     A pángermán és egyéb rasszista ideológiák elõrenyomulása idején magától értetõdõ, hogy minden politikai érdeklõdésû írónak, így Makkainak is a figyelme mohón fordul Bethlen Gábor felé, akit az addigi történetírás mint "az utolsó sikeres magyar politikust" tartott számon. Makkai Sándor tanulmányaiban szüntelen felbukkanó eszme, hogy egy nemzetet vagy akár egy kis nemzetiséget is, csak az erkölcsileg és szellemileg kiválók képviselhetnek, szemben a vagyoni elõkelõségekkel. A Magunk revíziójában történelmi tanulságként jegyzi fel, hogy a magyarság tragikus bûne, hogy nem tudott lelki, szellemi vezetés alá állni. Ez pedig elzárkózást jelent a szellemi rugalmasság, fogékonyság, befogadóképesség, progresszivitás, egyetemességretörés elõl.
     Ez persze nem csak a magyar népre jellemzõ az adott korban, hanem általános közép- és kelet-európai jelenség. Makkai nem csak az ún. úri rétegek sortékozlását példázza, hanem az értelmiségre is kiterjeszti a kritikát. Az értelmiség individualizmusa egyenes folytatása az úri osztály individualizmusának, mely nem annyira hordozóira, mint inkább a közösség, a nép, a nemzet egészére ártalmas.
    Makkai Sándor társadalombírálatát és ehhez kapcsolódó erkölcsi oktatásait nem az írói leleplezés eszközeivel oldja meg; célja pedig nem az illúziók szertefoszlatása, hanem az újra végiggondolás módszerével dolgozik, az események végigpergetésével.
    Ez a felismerése már teológus korában foglalkoztatja. Vádolja a magyar értelmiséget a nemzeti kultúra és a nemzeti öntudat elsorvasztásáért. "Mert ha egy nemzet nem képes felismerni és a nagy emberi kultúra számára értékesíteni a maga külön sajátos, egyedüli erõit, az letérés a világtörténelmi hivatás útjáról, amelynek a vége csak pusztulás lehet."
    Magunk revíziója c. esszéje ma is aktuális erkölcsi üzenetet hordoz: az elõítéletek, a nacionalista elfogultságok, az életellenes és csökönyösen lezárt fogalmak felszámolásának szükségességére hívja fel a figyelmét. Makkai ebben az értelemben hirdeti a hagyományos magyarság-szemlélet felülvizsgálatának fontosságát. Felhívja a figyelmet az elavult értékek válságának tudósítására és a tények tudomásul vételére. Makkai szerint a kissebségi sors követelte önrevízió a kívánatos katarzist ösztönzi, vagyis az egyetemes humánum felé betájolt, önálló szellemi és erkölcsi élet szolgálatában áll.
    Elsõként Gáll Ernõ helyezi Makkai koncepcióit a mi eszmeiségünk mérlegére A humanizmus viszontagságai címû tanulmánykötetébe. "Talán nem véletlen - írja -, hogy a kissebségi etika egyik elsõ (nem tudományos igényû) megfogalmazása Makkai Sándor nevéhez fûzõdik, aki a Magyar fa sors c. könyvével - vallásos koncepciója ellenére - kétségtelen érdemeket szerzett az ember az embertelenségben humánumának erdélyi térhódításaira."
     Mindamellett, hogy számos regénye és más szépirodalmi mûve már ismert volt a nagy olvasóközönség számára, Makkai Sándor nevét a Magyar fa sorsa teszi igazán ismertté. Ez a sokat vitatott és sok vitát kiváltó kritikai mû, amely ma már sok vonatkozásban túlhaladottnak tûnik, a maga idejében megvédte Adyt a reá zúduló igaztalan vádaskodástól, amely a konzervatív oldal részérõl érte, Ady költészetének mintegy hivatalos menlevelet adott az akkori erdélyi felekezeti iskolákban. Egy sötéten látó pesszimista nemzedék segélyért kiáltó hangját hallotta meg Adyban, egy kifejezésre jutni nem tudó vészsikolyt. Bölöni György élesen bírálta Makkai álláspontját, azt, hogy nem látta ennek a fájdalmas kiáltásnak az okát: a magyar népi elnyomatást. De errõl részletesebben majd Ady forradalmiságának kapcsán esik szó. Ami Makkai Sándor politikai nézeteit illeti, világosan kitûnik nemcsak írásaiból, hanem közéleti szereplésébõl is, hogy tudatában volt "küldetésének", érezte politikusi elhívatottságát, de képtelen volt vállalni a közelharcot. A békés megegyezés útját látta alkalmasabbnak a forradaloménál, és nem egy esetben - bölcsen mérlegelve a lehetõségeket-, sikerült megvédnie ily módon a magyarság legelemibb jogait a politikai hatalommal és annak reprezentánsaival szemben.
    Nem volt könnyû feladat, ami rá várt, és amit erejéhez mérten teljesített. Nemcsak rámutatott a helyes útra, hanem példát is adott a helyes magatartásra: az elveket mint élõ, ható, lüktetõ valóságot juttatta szóhoz és uralomhoz. "Olyan feladat volt ez, amelyet csak az tudott megoldani, akiben egy teológus és egy író találkozott és mind a kettõ elég nagy öntudatos volt ahhoz, hogy nem vált megalkuvóvá a másik érdekében."
     Nyilvánvaló, hogy ebben a munkában csak elégni lehetett. Makkai életében az a legcsodálatosabb, hogy mikor az egyik fáklya tövig leégett, átadta tüzét a másiknak, s amíg az emésztõdött a szüntelen felelõsség és önmarcangolás súlya alatt, az elégett fáklyára új gyantát gyöngyözött a lélek. Amikor pedig a fáklyát magasba emelõ kéz megremegett, volt elég bátorsága és lelkiereje vállalni a vádaskodást, a megnem-értést és átadni a fáklyát új, erõsebb kéznek.