TAVASZY SÁNDOR

Mit vár egyházunk a főiskolai képzettségű értelmiségtől?

in: Kiáltó Szó, Kolozsvár, 1939., 2-4.

1. A feltett kérdésre: Mit vár egyházunk a főiskolai képzettségű értelmiségtől? – csak akkor tudunk feleletet adni, ha előbb megfordítjuk a kérdést: És mit vár a főiskolai képzettségű értelmiség az egyháztól? Ebben az ellentételezésben tűnik ki, hogy mekkora feszültség él az egyház és az értelmiség, az értelmiség és az egyház között. Az egyház mást vár az értelmiségtől, mint az értelmiség vár az egyháztól, és az értelmiség mást vár az egyháztól, mint amit az egyház vár az értelmiségtől. Más az igénye az értelmiségnek az egyházzal szemben, és merőben más az egyház igénye az értelmiséggel szemben. És ennek a feszülő ellentétnek, sőt igen sok esetben, ennek az ellentmondásnak az oka az, hogy másképpen nézi az értelmiség az egyházat, mint ahogyan az egyház nézi önmagát, és más szerepet kíván játszani az értelmiség az egyházban, mint aminőt az egyház vár az értelmiségtől.

Az értelmiség az egyházat puszta szociológiai formának nézi. Társadalmi közösség az egyház, amelynek tartalmat és jelentést a mindenkori viszonyok adnak. Jellemző erre a felfogásra az a helyzet, amelybe egyházunk a magyar államiság széttörése következtében jutott. Népközösségünknek ma az egyetlen történelmi formája az egyház. Lehetnek és vannak különböző társadalmi közösségei, aminők a különböző művelődési, gazdasági és politikai alakulatai. Ezek azonban sokkal nagyobb szétfejlődést mutatnak, mint az egyházak. Az egyházak sem képeznek egységet, sőt annyira különböznek egymástól, hogy eltörülhetetlen határ van közöttük, de mégis kisebb számú egységet alkotnak, ennélfogva jobban megközelítik az egységet, bár sohasem érik el. Ellenben a különböző alakulatok oly nagy számban élnek egymás mellett, hogy éppen ezért sokkal távolabb állnak az egységtől.

Értelmiségünk az egyházat még ma is nemzeti életformának nézi, amely előtt elsősorban a nemzetnevelés és a nemzeti művelődés feladata áll. Vagy ennél kevesebbnek, társadalmi-népi keretnek, amely az ősi népi erkölcsök, a sajátosságokat őrző szokások fenntartására és megőrzésére hivatott. Legyen az egyház a népi és nemzeti hagyományok őrzője, óvja és nevelje a népet a jó erkölcsökben, az állami és a társadalmi rend tiszteletére. Vannak, akik még többet is kívánnak ebben az irányban, különösen a szorongató szükség folytán. Elvárják, hogy az egyház vállaljon vezető szerepet a nép gazdasági megszervezése és nevelése terén is, tehát legyen igazi társadalmi szervezet, amelybe szervesen betagolódik minden társadalmi tevékenység. Sőt, még többet várnak. Azt várják az egyháztól, amit az örökségen osztozkodó testvérek vártak Jézustól, hogy ossza meg közöttük az örökséget, amely felett egymással vitába és harcba keveredtek. Azt várják, hogy az egyház álljon oda a különböző kormányzati formák mellé, vagy a demokrácia, vagy a diktatúra mellé, álljon a pártjára a liberalizmusnak, vagy a kollektivizmusnak, vagy a szocializmusnak, sőt a kommunizmusnak. Azt várják, hogy legyen korszerű és friss, bátor és nem tétovázó, harcos és elszánt, de nem az Isten ügyéért és az ő igazságáért, hanem az egymással harcoló pártok és mozgalmak ügyéért és az emberi igazságért. Az egyház azonban nem vállal és nem vállalhat semmiféle ilyen harcot. Amiképpen Jézus nem vállalta, hogy megossza a két civakodó testvér között a vitás örökséget, mert ő nem azért jött, hogy ideiglenes megoldásokat végezzen, hanem azért a gyökeres megoldásért, hogy a testvérek távoztassák el, irtsák ki lelkükből a telhetetlenséget, “mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete” (Lk 12,15), éppen úgy az egyház sem avatkozhat kicsinyes emberi érdekek tusájába, és nem állhat egyetlen párt mellé sem, hanem meg kell maradnia az Isten pártján.

2. Miután felvetettük a kérdést: Mit vár az értelmiség az egyháztól – s ráutaltunk a lehetséges feleletek summájára, valamint annak evangéliumi kritikájára, most vessük fel a mi tulajdonképpeni kérdésünket: Mit vár egyházunk a főiskolai képzettségű értelmiségtől?

Az egyház nem várhat mást, mint amit Krisztus vár az egyháztól, tehát Krisztus vár értelmiségünktől. Krisztus pedig azt várja, hogy minden hívő ember megismerje, hogy az egyház az ő teste. Ismerje meg, hogy ő a Krisztus testének élő tagja és minden hívő az ő adományaival Krisztus dicsőségére kell hogy éljen.

3. Egyházunk tehát, a Krisztus akarata szerint, azt várja, hogy az egyházat úgy ismerjük meg, mint a Krisztus testét… Az egyház a Krisztus teste – ezt csak a hit segítségével tudom megragadni, mert a [hit]ismeret maga is Isten tulajdon kijelentésén nyugszik, és abból következik.

Mi az értelme ennek a tanításnak? Mindenekelőtt az, hogy amiképpen Krisztus Isten kijelentő akaratának a megtestesülése, úgy az egyház meg Krisztus megtestesülése ebben a világban. Az egyházban a Krisztus szava kell hogy hangozzék, az egyháznak hordoznia kell azokat a szenvedéseket és nyomorúságokat, amelyeket Krisztus hordozott miérettünk, az egyháznak harcolnia kell a bűn hatalma ellen, amiképpen Krisztus is harcolt a sátán minden hatalma és ravaszsága ellen.

Krisztus testének, ennek a tiszta lelki szervezetnek tagja minden hívő, aki részt vesz Krisztus földi életének az egyházban továbbható tevékenységeiben.

Mindezekből az következik, hogy az értelmiséghez tartozó minden tagnak tisztában kell lennie azzal, hogy az egyház azt várja tőle, hogy úgy tekintsen önmagára, mint aki az egyházon belül van és nem kívül. Nem úgy áll a dolog, hogy az egyházon belül vannak a püspökök, lelkipásztorok, esetleg a presbiterek s a határvonalon kívül állanak a tagok, s onnan kívülről nézik, vizsgálják, bírálják az egyházat és annak munkáját. Az egyházat és munkáját csak az ítélheti meg, aki maga is benne van az egyházban, hozzátartozik a Krisztus testéhez, tehát hordozza az Isten színe előtt az egyházért való felelősséget. Csak az várhat valamit az egyháztól, aki maga is ad valamit, engedelmes hitével és alázatos szolgálatával az egyháznak…

4. Az egyház azt várja az értelmiséghez tartozó tagoktól, hogy lelki adományaikkal a Krisztusban az Isten dicsőségére éljenek.

Melyek azok az adományok, amelyekkel rendelkeznek, és hogyan élhetnek ezekkel az Isten dicsőségére? Ez a mi különleges kérdésünk.

Mit jelent az értelmiség; mit jelent a főiskolai képzettségű értelmiség? A magyar kifejezés: értelmiség, rossz, mert nem fedi az “intelligens” értelmét, amelynek a fordítása vagy magyarított kifejezése akar lenni. Az intellego vagy intelligo annyit jelent, mint megkülönböztetek, észreveszek, megismerek, megértek, gondolok, tehát jelenti az egész emberi szellemiséget, mégpedig annak a kiművelt alakját. Intelligens ember az, akinek a szelleme be van oltva a nemesség tiszta eszméivel és igazságaival. Az intelligens ember tehát nem az egyoldalú értelmes ember, hanem a nemes szellem erejével uralkodó ember; az ember, aki felvette a harcot az ő belső, vad és nyers emberi természetével és már fölébe kerekedett ennek a természeti embernek, aki tehát valóban művelt ember. Keresztyén művelt ember az, akiben az ige égi magvai már csírázásnak indultak, tehát gyökeret vertek, élnek, virágzanak, hogy sok gyümölcsöt teremjenek. Ezek azok, akik mint világosságnak fiai jóságban, igazságban és valóságban járnak (Ef 5,8–11).

Mit vár közelebbről ezektől Krisztus az egyházban?

Mindenekelőtt azt várja, hogy azt a többletet, amellyel rendelkeznek, állítsák az Isten szolgálatába. Állítsák az Isten szolgálatába kiművelt személyiségük minden képességét és erejét; állítsák az Isten szolgálatába tudományukat és vezető képességüket.

a) Állítsák az Isten szolgálatába kiművelt személyiségüket. Az ember minden szellemi képessége és ereje a szolgálat által nő; és minél nagyobb hatalom és tekintély szolgálatában áll, annál inkább. Az Istent szolgálni tehát annyit jelent, mint észrevétlenül nőni. Ez a növekedés pedig jelenti a folytonos elmélyülést és jelenti az igazi műveltségben való gyarapodást. Igazi művelt emberekre, helyesebben igazi művelt hívő emberekre vár a mi egyházunk. Talán sohasem volt olyan nagy hiány az ilyen emberekben, mint éppen ma. Pedig ezek vannak hivatva arra, hogy népi, nemzeti életünk igazi történeti alapját képező protestáns műveltségünket szolgálják és fenntartsák.

b) Állítsák az Isten szolgálatába tudományukat. Ne a tudákosságukat, mert erre az egyháznak nincs szüksége, bővében van a tudákos embereknek, hanem azokra van szüksége, akiknek igazi tudományuk van. A tudomány sohasem vezet el Istenhez, viszont az Isten hitének feltétele alatt élő ember előtt kitárja, szemlélteti Isten hatalmának és fenségének nagyságát.

c) Állítsák az Isten szolgálatába vezető képességüket. Az igazi műveltséggel rendelkező hívő tagok vezetésre vannak hivatva az egyházban. Arra vannak elhíva, hogy értelmességükkel, az emberi lélek és természet, a társadalom és az élet ismeretével mind egy hívő seregbe gyűjtsék azokat, akiket Isten ugyanazon hitközösség, szeretetközösség és reménységközösség tagjaivá tett.

Imádkozzunk hát így: Uram! A tudákos, békességbontó, gyűlölködő félművelteket váltsd fel az igazi műveltséggel ékes hívő emberek seregével!