Reményik Sándor

A test Igévé lőn

Tavaszy Sándornak

Világnézetek malomkövei közt,

Emberlelkek dárdahegyei közt,

Jelszavak felszálló röppentyűi között,

Cselszövények fekete ködként húzódó mérges-gáz-kígyói között

A versben, a dalban,

Egyetlen szilárd, örök önmagamban

Szeretnék megfogózni.

Ebben a zárt, szigorú, büszke külön világban,

Ebben a gömb alakú csodálatos kristálykamrában,

Mely, ha a földgömb maga megsemmisül,

Mint külön földgömb, mint külön világ

Forog tovább

A nap körül.

Kezdetben vala az Ige.

S az Ige testté lőn.

Nemcsak az Úrvacsora szent testévé,

De tisztátalan embertestté,

Gyilkos éhséggé, még gyilkosabb szerelemmé,

Röppenytűvé, mérges-gázzá, dárdaheggyé, malomkővé.

Ez pedig a költészet:

Hogy a test ismét Igévé legyen.

Igévé váljak ismét én-magam,

Igévé embertársam, nemzetem,

A testté lett Mindenség új Igéjévé.

Mert ami bennem az Igén kívül van: por –

És ami embertársamban az Igén kívül van: por –

És ami nemzetemben az Igén kívül van: por –

És mindez szenny és hamu és hiábavalóság és értéktelenség.

Költeményembe, kristálykamrámba,

Ebbe a zárt, szigorú, büszke külön-világba

Menteném át magamból, nemzetemből,

Embertársamból, az emberiségből

Az Igét, amely kezdetben vala.

Így képzelem én a költészetet.

Új evangéliumnak,

Melynek alfája és omegája

Ez a tétel:

A test Igévé lett.

Aztán, ha a földgömb megsemmisül:

A törhetetlen kristálykamra,

Ez a földgömb alakú új világ

Forog tovább

A nap körül.

1936. január 30.