A „szószék válságát” is magukkal hozták a 20. század közepének társadalmi, politikai és kulturális változásai az Amerikai Egyesült Államokban. A prédikálást ért vádakkal és hatásokkal foglalkozni kellett, valamilyen pozitív választ kellett adni: így jött létre az új homiletika. Nem tekinthető egységesnek, mégis a különböző irányzatokban van néhány olyan közös vonás, amely mozgalommá tette, és meghatározta a 20. század második felének és a 21. század elejének prédikálását. Az új homiletika szerint a prédikálás – esemény, és így az egész embert kell megszólítania, teljes értelmi, érzelmi és szellemi valóságában; nemcsak az elmondottak tartalma, hanem a hatása is előtérbe kerül. A kontextualitás alapkövetelmény, ugyanis az válik fontossá, hogy a textus hogyan értelmezhető egy hallgató számára, egy adott helyen, egy adott alkalommal. A prédikáció tartalma és formája egymástól nem választható el, hatását ugyanis együttesen fejtik ki. Az új homiletika azt vallja, hogy az igehirdető lelkész részese a prédikálás eseményének, a saját istentapasztalatából fakadó élményeit osztja meg a hallgatóságával. A hallgatóság több, mint a prédikáció címzettje: a prédikálás eseményének főszereplőjévé válik, be kell fejeznie a prédikációt oly módon, hogy a saját életére vonatkozó következtetéseket önmaga vonja le.

A szerző a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet gyakorlati teológia tanszékének tanára. Könyvéből, amely a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen megvédett doktori dolgozata alapján készült, megismerhetjük a protestáns felekezeteken átívelő, a homiletika fenomenológiájának megújulását szorgalmazó mozgalom mögötti társadalmi, politikai változásokat, filozófiai és teológiai gondolatokat. Az új homiletika főbb képviselői David Buttrick, Eugene Lowry, Fred Craddock, Thomas Long, David Randolph és Lucy Rose; homiletikai munkáik elemzése mellett egy-egy jellegzetes igehirdetést is olvashatunk tőlük a kötetben.