Papp Vilmos: Elkoptatott szavak című könyvében sorra veszi a mi egyházi nyelvünk nagy szavait, fogalmait. És röviden elemzi azoknak megkopott állapotát és megmagyarázza azoknak igazi jelentését. Mai igénkben is bőven találhatunk hasonló szavakat. Megigazulás, békesség, kegyelem, dicsőség, reménység. Nem ő az első, aki ehhez a témához nyúlt. Ott vannak például Szabó Dezső írásai, aki sokszor vitriolos pennával, gúnyoros hangvétellel figurázza ki az egyházi életünk fonákságait. Ő ír például arról, hogy mennyire felhígult az egyházi közbeszéd és igehirdetés, vagy hogy mennyire nem jelent semmit az, amikor azt mondjuk, hogy „szárátát”. Elkoptak, felhígultak, megüresedtek szavaink, nincs aranyfedezete annak, amit mondunk. A krisztusi testvériség jegyében vagyunk itt az intézetben is, de közben a farkastörvények szerint élünk és küzdünk az életünkért, életterünkért. És nagyon félek, hogy ezek a megüresedett szavaink arról árulkodnak, hogy nemcsak a beszédünkkel van baj, hanem a mi lelkünkkel is. Nemcsak a szavaink, de mi magunk is megüresedtünk.

Amikor az ember fokozatosan feszültségben él és egyre inkább azt tapasztalja magában is, amivel korábban nem értett egyet, hogy azzal maradsz, amit megragadsz magadnak, ne számíts más segítségére, jóindulatára, amikor az individualizálódó társadalom már nem egy szociológiai fogalom, hanem a véres valóság, ahol csak az számít, ami nekem jár és ami nekem fontos és azt tapasztaljuk, hogy emberek lelkileg megkérgesednek és egymástól elidegenednek, amikor egyéni és közösségi életünkben inkább látszanak a halál csókjai, mint az élet virágai, akkor jó dolog Pál apostollal együtt felsóhajtani: Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg e halálnak testéből? Valahányszor nagy egyházatyáink a Római levelet kezdték el magyarázni, az mindig fordulópontot jelentett a saját és az egyházunk életében is. Elég, ha csak Luther, Kálvin, vagy Barth Római-levél magyarázatára gondolunk.

A mai ember nem tudja ilyen pontosan megfogalmazni kérését, kérdését, úgy ahogy Pál apostol tette, csak azt látjuk, hogy nem találja helyét, keresi önmagát, más szóval békétlen. Nagyon sokan gondolják azt, szinte azt mondhatjuk, hogy egy általános életérzés, hogy máshol, máskor vagy mással jobb életem volna, úgy a párkapcsolatban, mint a munkahelyen.

A nyáron egy gyönyörű kertben jártam. Tiszacsécsén a parókia udvarát és kertjét átalakították egy gyönyörű ligetté, ahol egy ösvény mentén a Móricz fordította zsoltárokat lehet olvasni és hallgatni neves művészek tolmácsolásában. Az ösvény a templomtól indult és a kert végében a Golgotánál ért véget. Egy templomfal jelképzete a Golgotát, három templomablakkal, amelyek közül az egyik be volt falazva, utalva a gonosztevőre, aki elfalazta magát az üdvösségtől. Szombat esténként ezt az ösvényt fogjuk bejárni mi is virtuálisan a kertben olvasható zsoltárokat magyarázva, annak reménységével, hogy majd együtt is elmehetünk oda a Móricz szülőfalujába.

És ahogy készültem a szolgálatra az jutott eszembe, hogy ezt az utat a templomtól a keresztfáig, a Sion hegyétől a Golgotáig már bejárta valaki előttem, hogy számomra, számunkra a Golgota újból Sion hegye lehessen. Templom, ahol megélhetjük a közösséget Istennel és egymással. Ezt jelenti számomra a megigazulás, hogy Isten mellém áll az úton, megigazítja lépteimet, a helyes irányba állít, megmutatja a ritmust, ahogy lépnem kell, ahogy élnem kell. És ha megvan ez a ritmus az életemben, az Istenre, a társra, az önmagamra figyelés ritmusa, akkor a rítus, az istentiszteleti rítusunk, szertartásunk is Istennek tetsző lesz. De talán helyesebb ha ezt fordítva éljük meg, ha jó, hiteles a rítus, jó lesz a ritmus is. Jó, ha ezt egy ilyen áldott körfogásban, összefüggésben látjuk, úgy, ahogy Pál apostol az Istennel való kapcsolatunkat leírja. Jézus Krisztus által békességünk van Istennel és az agapé, Istennek szerelme pedig Szentlélek által töltetik ki a mi szívünkbe. Szentlélek nem csepegteti, hanem kiönti ránk Isten szerelmét. És ahogy a kertben a hajnali öntözéstől, a napfénytől a virágok pompáznak díszükben és a gyümölcsfák teremnek, így lehet a mi életünk kívánatos mások számára. Ha rítus és a ritmus helyén van életünkben. És ezt a gondolatot kibonthatjuk és lefordíthatja mindenki a maga nyelvére. A bencések azt mondták ora et labora. Imádkozni és dolgozni. Akinél ez a kettő egyensúlyban van, annál nem lép fel ritmuszavar, annak jól dobog a szíve.

A természetben is megvan ez a körforgás. A gyümölcstermés után, aminek mindenki örül, jön a tél, amikor látszólag megáll az élet és minden díszüket elvesztve csupaszon állnak a fák. Van amikor a mi életünk is ilyen. Hiába tudjuk, hogy megigazított életünk van, nem tudunk gyümölcsöt teremni, mások felé nyitni, békességgel tűrni vagy jó reménységgel lenni. De tudjuk, hogy jön a tavasz, ami rügyeket fakaszt és újból díszbe borulnak a fák és a virágok gyümölccsé fejlődnek.
És jó volna, ha ezt a körforgást a természetben, az életünkben nemcsak egy síkban, hanem térben tudjuk elképzelni, ahol a körmozgás átalakul egy spirál szerű mozgássá, melyet Isten végez életünkben és így von egyre közelebb magához.

Az egyházatyákat emlegettem. Nem várom azt beszédemtől, hogy hasonló hullámokat kavarjon, az egyház életében, mint az ő kommentárjuk. De ezt a magot szeretném elültetni bennetek is. Az újrakezdés magját. Hogy minden csalódásunk, keserűségünk ellenére újrakezdhetjük az életet. Nemcsak azért mert lehet vagy kell, hanem mert ez az egyetlen okos dolog, amit tehetünk. Az álmom néha kemény, keserű,/ Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,/ De benne van az újrakezdés magja,/ De benne van a harchoz új erő,/ De benne van az élet. (ReményikSándor: Mindennapi kenyér) Ámen