A 2,8–9 után – a folyókról szóló közbevetéssel (2,10–14) – a J folytatja a kertről szóló leírást, amelynek az a szerepe, hogy bevezesse a tudás fájának témáját. De túl ezen, a következő nagyobb szövegegységben (2,15b–25) felismerhetjük az ember kettős létmeghatározóját, a munkát (15b) és a közösséget (20–25).

A kert Istené, de ő az ember számára ültette és sarjasztotta a gyümölcsfákat, azt akarta, hogy az Úr kertje az ember kertje legyen, hogy művelje és őrizze azt. A két ige alakja (‎ל + inf. constr., avégre hogy) arra mutat, hogy a munka és az őrizés nem felsőbb parancs eredménye, hanem magából az ember mivoltból következik.

Az Ószövetségben néhány helyen előfordul a perzsából átvett פַּרְדֵּס, (park, erdő. pl. Neh 2,8) kifejezés, amelyet a LXX a παράδεισος szóval ad vissza, s a Vulgatán (paradisus voluptatis=a gyönyör paradicsoma) keresztül kerül nyelvünkbe a paradicsom-kert, mint az élvezetek kertje. Ebbe az értelmezésbe két fogalomátvitel „segített be”, Heziodosz aranykora és a Korán „teljes élvezetek helye” képzet. Ebből azt a következtetést is levonták, hogy az ember a munkára csak a bűneset után kényszerült. A J szerint azonban csak a fáradságos és hiábavaló munka büntetés, maga a munka az ember mivolt meghatározója. A biológiai, pszichikai kikapcsolódásra, tehát a munka abbahagyására csak annak elvégzése után kerülhet sor. A magyarázók – egy kis egzegetikai merészséggel, de mégis jogosan – az első teremtés-leírásra hivatkoznak (P!), miszerint Isten először munkálkodott, s csak akkor hagyta ezt abba, amikor művével (מְלָאכָה, 2,2) készen volt. Az embernek ezt az „isteni ritmust” kell magáévá tennie.[1] A semmittevésre és csak az élvezetekre szánt élet embertelen.[2]

Nagyobb gondot okoz a második ige. Miért, mi ellen őrzi az ember a kertet? Feltehetjük, hogy a kerten kívül ellenséges erők veszélyeztetik az ember biztonságát, anélkül, hogy dzsinnekre vagy más középlényekre gondolnánk, ezek szerint az embernek az a megbízatása, hogy Isten szakrális felségterületét védje a profanitástól. Ez kissé (?) erőltetettnek tűnik. Az is csábító magyarázat, hogy a kertet az oázist ellepő sivatagi homok ellenében kell megvédeni. Helyesebb azonban azokat az értelmezőket követni, akik a magyarázatot a két ige, az עבד és a שׁמר kapcsolatában keresik. Kiindulásként felfigyelhetünk arra, hogy a két ige együtt azt a korhelyzetet tükrözi, amelyben az olvasók voltak, a földművelést és a pásztorságot, azonban ez itt nem hordoz semmilyen üzenetet.[3] Inkább arra kell gondolnunk, hogy kiegészítik egymást,[4] arra, hogy a második az első következménye: az ember azt őrzi meg, amit megművelt, s ezért a kert tulajdonosa előtt felelős. Az Úr Isten akarata, hogy megvalósított kultúránk és civilizációnk érintetlenül megmaradjon.

Bár magának a szövegnek nincs egyenes utalása, korunk felé közelítve, szabad üzenetként ökológiai figyelmeztetést is meghallanunk. Az említett oázis-kép eszünkbe juttathatja a figyelmeztető táblákkal ellátott védett természeti területeket, amelyeket kerítéssel vesznek körül. A megbízott ember (mandatárius) nemcsak a kis védett területért felelős, hanem magára a Földgolyóra nézve is, s törekednie kell arra, hogy egész lakóhelyünk Éden legyen.

-------------------------------------

[1] Így Westermann, Cl. i. m. 300.
[2] Ezen a bibliai alapon elmehetünk a csak fogyasztói társadalom bírálatáig.
[3] Míg a földművelő Kain és a pásztor Ábel esetében a két foglalkozási ágnak már következménye van (4,2b).
[4] „Die beiden Verben sind komplementär zu verstehen.” Westermann, Cl. i. m. 301.