Feketén, büszkén kígyózik az észak-mezőségi dombok között a modernség. Néhány éve aszfalton lehet közlekedni a harminc évvel ezelőtt még gólyalábakkal dagasztott utcákon. Minden oldalról fényképeztük a rég várt, megkésett csodát. A fekete és sima csodát. Teljesen elbódított az illata, jó mélyre, történelmi mélységekig szívtuk tele tüdőnket, hogy minden sejtünkbe jól beleégjen: nem lesz többé sár és gödör. Többé nem. Családokat szétszakító sár és gödör. Lelket a testtől szétcincáló sár és gödör. A vajúdó anyának ösztöneit elzsibbasztó epidurális sár és gödör. Ragacsos, csúf karácsony. Összepiszkolt kabát. Összemázolt gyermekarcok. Minden más lesz. Teljesebb. Simább. Tisztább. Gondtalanabb. Az aszfalt forrósága, gőzölgése igen megtévesztette az utakon szocializálódott állatvilágot: pokol tüze, bűze lenne mindez? És mi lett a cammogó autókkal? Mintha repülők kifutópályája lenne az utcákra kiterjedő mezőségi baromfiudvar. Mi lesz az ő sorsuk? Hiszen az állatot kiveheted az utcáról, de az utcát nem tudod kivenni kutyából, macskából, emberből… Az eufória lassan foszladozni kezdett a gyöngyházcseppekre bomlott levegőben. Ránk borult a nyálkás, ködös november. A szorgos-dolgos traktorok hordalékai felismerhetetlenségig stilizálták a modernséget. A sár marad. És a gödör is. Nemcsak a kő. A modernség sem oldotta meg sáros, gödrös létezésünket. Letörölhetetlenül odatapadt létezésünk csizmájához. Ezen a delete-gomb sem segít. Minél ádázabbul tisztítom, annál hamarabb meglátszik rajta a folt. És a legváratlanabb helyzetekben. A minősített pillanatokban. Amikor mindennek tökéletesnek kell lennie. Mindennek ragyognia. Amikor semmi emberinek nem szabad megmutatkoznia. Csak a modernségnek.

De azzal az első nyargalászó hópehellyel azon a bizonyos télen valóban minden más lett. Magától. Fátyolos lett minden tükör. A fehérség horgolt sálként bársonyosan tekeredett rá a modernségre. A foltok már nem fájtak a hópihék lágy érintésében. Az egyenetlenségek pörgetik a szánkót, az angyalruhás kövek csiklandozzák a csizmát. Az észak-mezőségi dombok szorítása, a pöfékelő kémények égbe siető magánya, a hazahívó anyai szavak, a harang dallamtalan áriája, a fenyőfák örökzöld illata egy csipkeszerű míves tablóképpé dermedt. Csak az ember mozog benne Isten háta mögött. Hangtalan, tétován lépked. Nehogy felébredjen a test és tablóképpé zsibbadjon. Még nem. Előbb mélyre, testének zúzmarás mélységeibe be kell lélegeznie a fehérségbe maszkírozott közelséget. Tudja, ebben a válságban ez lesz utolsó szál tűzifája. Koszorúba fonja az összes utolsó tűzifát és várja, hogy a hajnal kibontsa a tájat.