"Ézsau eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak." 1Móz 33,4;
József "megcsókolta mindegyik testvérét, és sírva megölelte őket." 1Móz 45,15;
Dávid "megcsókolta Absolont." 2Sám 14, 33;
az apja elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." Lk 15,20.

A politikai változások utáni években, az egyházban az eltemetett kérdések között talán a legsúlyosabb a megbocsátás volt. Nem illett vagy nem mertünk erről beszélni. A tudomány pedig meg sem próbálta irányítani, tisztává tenni gondolkozásunkat, talán azért, mert úgy gondolta, hogy ez nem a dogmatika vagy a pojmenika, hanem az egyházközélet területére tartozik. Amikor pedig a közbeszédben felszínre került, erről nemegyszer indulatosan, a bosszútól fűtve nyilatkoztak, és számonkérést követeltek. Mintegy negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy felszínre kerüljön a tudatosan (?) elhallgatott kérdés. Az utóbbi 2–3 évben a megbocsátás mint lélektani jelenség és mint társadalmi követelmény felszínre került: doktori dolgozat, több tanulmány és könyvismertetés jelent meg.

Gondolkozásunk megalapozását négy szövegtöredék biblika teológiai értelmezésével szeretném adni. Három történetből és egy példázatból metszem ki ezeket, mint amelyek külső történésekként párhuzamai lehetnek annak, ami eddig nálunk is előfordult és előfordul, egyben mint belső lélektani motivációk, lelki tükröt állítanak elénk. Ezek a megbocsátó Istenről, a bocsánatra szoruló és a megbocsátó emberről szólnak.

Az Ószövetség bizonyságtevői végigvezetik olvasóikat Izráel történelmén. Írásaikban Isten gondviselő, szabadító tettei és a nép hűtlensége váltják egymást, ahogyan ez izzik át és lüktet a történeti zsoltárok soraiban. Megörökíteni az Ábrahámmal kezdődő és a száműzetésből való hazatérésig tartó eseményeket, ez a legtöbb könyvnek a tartalma, ez volt minden ókori izráeli tudós célja.[1] Ennek a szem előtt tartásával a könyv eseményeit más szempontok szerint is nézhetjük. Például, életrajzot lehetne (és lehetett is) írni Ábrahámról, Jákóbról, Józsefről. Fel lehetne mutatni (és fel is kell mutatni) Isten csodálatos gondoskodását, ahogy választottait honosította a számukra ismeretlen Kánaán földjén. Most négy szövegegység alapján egy másik vezérgondolatot választottam, a megbocsátásét, amely jól végigkísérhető az 1Móz 12–50 történeteiben, s máshol is. Ez mint lelki jelenség lehet tudományos kérdés, de úgy gondoltam, hogy minket az érdekel, hogyan jelenik meg a gyakorlatban: személyes életünkben, az egyházban és a társadalomban.

Izráelnek élet-halál küzdelmet kellett vívnia a fennmaradásért. A honfoglalástól kezdve az ellenség külső volt, idegen népekkel kellett harcolnia, Mózes első könyvében pedig belső, testvéri viszályok bomlasztják a törzsi egységet. Isten az idegen népek elleni harcokban győzelemre juttatta övéit, a testvérharcokban pedig lelki erőt adott a megbocsátásra.

Az ősatyák történetét (1Móz 12–50) a testvérkapcsolatok leírásaként is értelmezhetjük. Kain és Ábel, Izsák és Izmael, Ézsau és Jákób, József és testvérei viszonytörténeteiben a haladvány jól kivehető: haraggal és gyilkos gondolattal vagy éppen elkövetett tettel indul. Az ellentétek abból adódnak, hogy egyikük (illetve Józsefék esetében mindegyikük) valamit nem kapott meg, ami őt illette. Ez vezetett a haraggal, gyűlölettel induló gyilkos tervhez, illetve tetthez: Kain esetében az, hogy Isten nem tekintett ajándékára (4,5–8), az elsőszülöttségi áldástól megfosztott Ézsau gyűlöli, és készül megölni Jákóbot (27,41), Jákób fiaiban gyűlölet forr, gyilkosságra esküsznek össze, mert apjuk jobban szereti Józsefet, mint őket (37,4.8.11.18). A bűn kiteljesedése halált nemz (Jak 1,15). Az így induló testvértörténeteknek lehet-e megbocsátás, kibékülés a vége? Az Ézsau és Jákób, József és testvérek történetében a felelet: igen. Mindez áttételesen vonatkozik a Dávid és Absolon (2Sám 13–19) és az apa és tékozló fia (Lk 15,11–32) viszonyára.

Először Mózes első könyvéből két megbocsátás-eseményt emelek ki, az Ézsau és Jákób, valamint a József és testvérei történetét.
------------
[1] Ma bizonyára helyesen állapítjuk meg, hogy csupán a törvényadás, illetve a honfoglalás utáni kor eseményeit nevezhetjük történelemnek, s mindaz, ami a Genezisben az atyákról olvasható, nem az. De akik azt egykor megfogalmazták, bizonyosak voltak abban, hogy történelmet írnak.