Hárán és Kánaán, Kánaán és Egyiptom, Gesúr és Jeruzsálem, a pogányság és az otthon messze „kerültek” egymástól, s a vétkeseket a szükség vagy valamilyen felső-belső parancs arra készteti, hogy hazamenjenek. Azonban a bűn miatti sokmérföldnyi távolságot nem ők, hanem annak a kezdeményező szeretete győzi le, aki ellen vétkeztek.
forgiveness
A fiatalabbik fiú az apjától független, önálló életformát önakaratából választotta. Saját döntésének a következményeként mások áldozatává vált. Minden bizonnyal, nem az apja utáni vágy késztette hazatérésre, még kevésbé az, hogy ott hagyja a pogány életmódot, hanem az éhség, s most önakaratából hoz döntést: hazatér. Képi szinten beszélhetünk arról, hogy kockázatot vállalt, de az egész példázat üzenete az, hogy a megtérés nem kockázat, mert a befogadás bizonyos.
Absolon története (2Sám 13,1–19,15) nem csupán király–utód, hanem apa–fiú történet is, s ebből, bár nem központi esemény, kiemelhető a megbocsátás momentuma. A bűn, közbenjárás, megbocsátás témakibontás tulajdonképpen három személyt hoz előtérbe: az Absolonét, a Joábét, és a Dávidét.
Lényegesnek tartom, hogy a bibliai személyekhez fűződő eseményeket általában viszonytörténetekként értsük meg, s ez sajátosan érvényes ezekre a történetekre. Mindazt, ami itt történik, a személyek egymáshoz való viszonyulása alakítja.
Feltűnő, hogy a kibékülés-történetben sem Jákób csalásáról, sem Ézsau bosszú-forralásáról egy szó sem esik, noha ez kimondatlanul is ott van mindkettőjük gondolatai között: tettekkel „emlékeznek” arra, ami húsz évvel azelőtt történt.
1985 tavaszán a londoni Times cikksorozatot közölt, mely a vallásközi (és nem csak) dialógus egy igen kényes kérdésével foglalkozott, nevezetesen, hogy „negyven évvel a háború befejezése után, eljött-e már az ideje annak, hogy a zsidók megbocsássanak?” A szerkesztőségi vitaindító leszögezte, hogy „a gonosz igazi problémája az, hogy hogyan kell megbocsátani, és ki jogosult erre”. Albert A. Friedlander rabbi A holokausztot nem szabad elfelejteni címmel közölt cikket. Dr. Ac. J. Philips, az oxfordi St. John College káplánja a Miért kell a zsidóknak megbocsátaniuk? című írásban válaszolt.
Az életvédelem etikai parancsának az emberi létezés minden szintjére ki kell terjednie. A környezetvédelem és a bioetika a humán egzisztencia alapvető biológiai feltételeinek a megőrzéséért harcol. Az ember azonban az a lény, aki több mint az őt hordozó természeti környezet és biológiai tenyésztalaj. Az élet ezen alapvető feltételeire vonatkozó kérdések mellett, ugyanilyen nyomatékkal kell az e keretek között kibontakozó élet emberi minőségére is rákérdeznie.
Az emlékezetkultúra nyugati kibontakozása nem holmi szellemi fényűzés, hanem törvényszerű válasz a második világháborút követő évtizedek görcsös némaságára. Ennek jelentkezése a magyar szellemi és egyházi élet keretein belül a kommunizmus évtizedeit követően ugyanígy szükségszerű. E két történelmi tapasztalat közös nevezője pedig maga az ember, az “egyedüli példány”, akinek a világosság és sötétség morális egymásnak feszülése éppoly elemi tapasztalata, mint ezek fizikai valósága.
Az életvédelem etikai parancsának az emberi létezés minden szintjére ki kell terjednie. A környezetvédelem és a bioetika a humán egzisztencia alapvető biológiai
feltételeinek a megőrzéséért harcol. Az ember azonban az a lény, aki több mint az őt hordozó természeti környezet és biológiai tenyésztalaj. Az élet ezen alapvető
feltételeire vonatkozó kérdések mellett ugyanilyen nyomatékkal kell az e keretekk özött kibontakozó élet emberi minőségére is rákérdeznie. Ily módon az ember
Vladimir Jankélévitch személyében és gondolkodásában annak a három nagy tradíciófolyamnak az ötvözetét jeleníti meg, amely két évezreden keresztül meghatározta Európa szellemi identitását: a zsidó, a görög és a keresztény örökség szerves egységet alkot gondolatvilágában. Nemzedéktársaival – Emmanuel Lévinasszal, Paul Ricoeurrel és másokkal – a 20.
Pages
