Az emlékezetkultúra nyugati kibontakozása nem holmi szellemi fényűzés, hanem törvényszerű válasz a második világháborút követő évtizedek görcsös némaságára. Ennek jelentkezése a magyar szellemi és egyházi élet keretein belül a kommunizmus évtizedeit követően ugyanígy szükségszerű. E két történelmi tapasztalat közös nevezője pedig maga az ember, az “egyedüli példány”, akinek a világosság és sötétség morális egymásnak feszülése éppoly elemi tapasztalata, mint ezek fizikai valósága.

"A szeretet per definitionem fény, mely képes arra, hogy áttörje a tömény éjszakát. Ha azonban ez a szeretet-nyaláb mégsem hatol át a sötétségen, mit gondoljunk akkor? Ez a filozófia keresztje, többet nem mondhatok róla." (Vladimir Jankélévitch)