A bibliaórás csoportunkból már két teológus is az ún. vezérigéjét választotta textusként reggeli áhítatra. Én is beállok ebbe a sorba. A felolvasott ige az én vezérigém, amivel lelkésszé szentelésemkor áldott meg Édesapám. Nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is kötődöm ehhez az igéhez. Amikor Édesapánk meghalt és testvéreimmel beszéltünk az Édesapánkhoz fűződő emlékekről és kerestük az igét amit a gyászjelentésére írhatnánk, akkor vált világossá számunkra, hogy mindegyik gyermekét ezzel az Igével áldotta meg. A kapott áldást szimbolikusan így osztotta meg és adta át nekünk. Mindig is izgatott ez a kérdés, hogy az Istentől kapott áldást hogy tudom továbbadni. Észrevétlenül és érezhetően. Mert úgy gondolom, hogy ez az egyik feladatunk, az Istentől kapott áldást használni és továbbadni, megosztani másokkal.
Szeretném elmesélni egy élményemet, amit évekkel ezelőtt éltem át a kolozsvári vasútállomáson. Három ukrán lányt kísértem ki a vonathoz, akikre egy 30 órás út várt, míg hazaérkeztek. Egy konferencián voltunk együtt, de tolmács nélkül nehezen tudtunk kommunikálni. A vonat a Temesvár-Iasi útvonalon közlekedett diáknyelven egyszerűen csak fokhagyma-expressznek hívtuk. Gyanús alakok a vonaton, leírhatatlan szagok és illatok a sötét vonaton, egyszóval nem egy leányálom egy ilyen vonaton utazni. Felsegítettem a lányokat a vonatra és épp búcsúzni készültem, amikor egyikük arra kért, hogy az út előtt áldjam meg őket. Váratlanul ért a felkérésük, hiszen ritkán fordulnak hozzánk ilyen kéréssel, liturgiai keretek között mondjuk az áldást istentiszteleten, de személyesen ritkábban. De éreztem hogy a kérést nem utasíthatom vissza és ahogy előttem álltak lehajtott fejjel ez az ige jutott eszembe és annak rendje-módja szerint megáldottam őket és Isten áldását, oltalmát kértem életükre, utukra. Érdekes módon, sőt mondhatom, csodával határos módon, minden zavaró körülmény megszűnt és ott a vagon folyosóján csak mi voltunk és az Úristen áldása. Az áldást magyarul mondtam és utólag fordítottam le, másfél nap után érkezett az sms, hogy épségben megérkeztek. Hét év után találkoztunk újból és kiderült, hogy számukra is meghatározó élmény volt ez a búcsúzás.
Szeretnélek titeket is így elbocsátani, ezzel a szándékkal, hogy a magatok rendjén ti is Isten áldásával érkezzetek haza szeretteitek körébe majd a gyülekezetekbe szolgálni és az áldást továbbadni.
Milyen áldást nyerhetünk a mai igéből? Megpróbálok néhányat felsorolni és ti folytathatjátok a sort.

Először is azt, hogy nem vagyunk a magunkéi. A Szabadság, Testvériség, Egyenlőség forradalmi hangulatában sokszor még ma is azt hisszük hogy ez a jelszó az Isten-ember kapcsolatra is vonatkozik. Pedig ez nem igaz. De számomra mégsem egy megkötözöttséget jelent az Istennel való kapcsolat, az hogy az ő tulajdona vagyok, hanem egy vigasztalás, hogy nem vagyok magamra, tartozom valakihez. Értelme és célja van életemnek. És ezt neki köszönhetem.

Az erények vagy a fejleszthető kompetenciák között ma előkelő helyet foglal el az önuralom. Fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket vészhelyzetben, konfliktusokban. Mert ha a fejünket elveszítjük, akkor könnyen az életünket is elveszíthetjük. Igénk azt mondja, hogy az önuralomnál is fontosabb az, hogy ne csak mi uralkodjunk magunkon, hanem hagyjuk, hogy Jézus Krisztus uralkodjon rajtunk. Illetve akár hagyjuk, akár nem, ő uralkodik rajtunk.

A mai ige azt táplálja bennem, hogy ma sokkal inkább szükség van a csendes, de bátor Krisztus követésre, mint bármikor. Olyan kifejezően mondja Gyökössy Endre a róla készült filmben, hogy manapság azért van annyi elferdült hitű ember a keresztyének között, mert sokkal többen imádják Jézust, mint amennyien követik.
A német kegyesség hatására hozzánk is begyűrűzött az az alapjában véve helyes szemléletmód, hogy jó-jó Jézus Krisztus meg evangélium meg megváltás, de mit jelent ez számodra? Mit jelent ez személyesen neked? A cél az evangélium személyessé tétele lett.
Viszont ez mára, talán az énközpontú világ, a fogyasztói társadalom hatására is, elvezetett egy bizonyos üdvegoizmushoz. Az én üdvösségem, az én megváltóm, az én Jézus Krisztusom. A másik emberé nem számít vagy nem érdekel.
Ebből a beszűkültségből, bezártságból akar kirángatni a mai ige: "közülünk...önmagának".
Az én üdvösségem mellett legalább annyira fontos a mások üdvössége is.

Az igének van egy másik nagy vigasztaló üzenete, mégpedig az, hogy nemcsak életünkben, hanem halálunkban is az Úréi vagyunk. Egy régi mondás szerint, az tud megboldogulni, aki tud boldogan élni, s az tud boldogan élni, aki tud megboldogulni.
A független, önálló, önmagának élő ember számára a halál egy pontot jelent. Pont az élet után. A mondat vége. Egy élet befejezése.
Számunkra kettőspont, nem a vég, hanem valaminek a kezdete. Krisztus nemcsak életünkben, hanem halálunkban is Urunk. Ha a logika szabályát alkalmazzuk erre az igére, mely szerint egy állítás visszafele is igaz lehet, akkor nemcsak azt mondhatjuk el, hogy ha élünk, ha halunk az Úréi vagyunk, hanem azt is, hogy mivel az Úréi vagyunk, ezért élünk és halunk. Az, hogy az Úréi vagyunk, ennek köszönhetően élhetünk igazán boldogan, felszabadultan és halhatunk meg félelem nélkül.
Az eredeti görög szövegben hiányzik a megelevenedés szó, csak egyes kéziratokban van meg. Gondolkoztam azon, hogy vajon miért volt fontos ezt is hozzátenni, nem volt elég a feltámadás? Ha feltámadt, akkor bizonyára meg is elevenedett. A feltámadás által az élet új állapotát nyerte el és mi reánk is ez vár. Nem abban az értelemben, ahogy szeretjük nagy szavainkat elkoptatni, hogy például ha a CFR-nek kicsit jobban megy a játék, akkor már azt írják a drukkerek, hogy feltámadt a csapat, aztán kiderül, hogy csak egy szalmaláng szerű fellángolás volt.

Az egész üdvtörténet megértését számunkra nehézzé teszi azt, hogy nem tudunk elvonatkoztatni a tér és idő meghatározottságától. Egy korábban használt kép szerint Krisztus az a metszéspont, ahol az Ó- és Újszövetség találkoznak. Azt szeretném ehhez még hozzátenni, hogy nemcsak a végtelenben, az idők végén találkoznak az élet és halál útjai, ahol a tér meggörbül, hanem már most a jelenben is Krisztus az, ahol élet és halál útjai egybefutnak. És az ő segítségével tudunk mindig újból útra kelni az élet útján. Naponként a megújulás útján, érezve, hogy az örökélet már e földön a miénk lett és végül utolsó utunkon az örökélet útján. Jézus Krisztus, mint egy jó túravezető, már mindkét utat bejárta előttünk, teljes bizalommal ráhagyatkozhatunk.

A nyáron szem- és fültanúja voltam egy kalandparkban egy jelenetnek. A kb 7-8 méteres magasságban felfüggesztett akadálypályán egy fiú elbizonytalanodott a szédítő mélységtől. Talán korábban is ott volt benne a tériszony, de meg akarta mutatni, hogy nem fél és elindult. De az út felénél elakadt és nem mert se előre se visszamenni. És az előtte levő úgy segítette át, hogy végig beszélt hozzá és nem engedte, hogy letekintsen. Sőt egy idő után rászólt, hogy hunyja be a szemét és csak a hang után menjen. Lépésről-lépésre araszolva a vezetőre hagyatkozva a biztonságos révbe ért. Ilyen vakon bízva hagyatkozhatunk mi is Jézus Krisztus vezetésére.
Azért akár éljünk, akár haljunk az Úréi vagyunk.
Ez legyen a mai vezérigénk. ÁMEN