A szeretet különleges helyet foglal el az újszövetségi erénykatalógusokban: vagy ezek nyitóelemeként jelenik meg (Gal 5,22; Róma 12,9–21), vagy pedig zárja az erények felsorolását – jelezve azt, hogy az összes többi erény gyakorlása efelé halad (2Pét 1,5–7), és a szeretet tökéletesen összefog mindent (Kol 3,12–14). Az 1Pét 3,8-ban egy khiasztikus formában megszerkesztett erénykatalógus központi elemeként jelenik meg: ehelyütt a testvérszeretet (az igeszakaszban melléknévi formában szerepel: filádelfosz [φιλάδελφος] – testvérszerető) az együttérző – könyörületes, illetve az egyetértő – alázatos erénypárok fogják közre, mintegy jelezve, hogy az itt felsorolt erények a testvérszeretetben csúcsosodnak ki.

A szeretet azonban több mint erény: az Isten és embertárs iránti szeretet tulajdonképpen Isten törvényének a lényege, amelytől függ az egész törvény és a próféták (Mt 22,40). Ezért olvassuk az embertárs iránti szeretetre vonatkozó parancsról, hogy magában foglal minden más parancsolatot (Róma 13,9), és az egész törvény benne válik teljessé (Gal 5,14). A szeretet az a bizonyos „kiváltképpen való út,” amelyet az apostol felmutat a korinthoszi gyülekezet tagjainak, amikor arra buzdítja őket, hogy a gyülekezet hasznára néző lelki ajándékokra törekedjenek, és a gyülekezet, mint földi Krisztus-test egységét tartsák szem előtt (1Kor 12,31). Szeretet nélkül az összes többi lelki ajándék hiábavalóvá, hatástalanná, lényegétől megfosztottá válik.

Az Isten és az embertárs iránti szeretet szorosan összetartozik, elválaszthatatlan egységet képezve. 1Ján 4,40 azt emeli ki, hogy a láthatatlan Istent gyakorlatilag a mellettünk lévő, látható embertárson keresztül szeretjük, és ezek a szavak mintha Jézus példázatának szavait visszhangoznák: „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40).

Hajlamos az ember azt gondolni, hogy a szeretet elsősorban érzés, érzelem. Bár minden kétséget kizáróan megvan a szeretetnek az érzés- vagy érzelemvilágban gyökerező vonatkozása is, látnunk kell, hogy ennél jóval többről van szó. Az Újszövetség görög nyelvében azok a legismertebb szócsaládok, amelyek a szeretet fogalmát írják körül – egyfelől a fileó (φιλέω) ige és a vele rokon filia (φιλία – szeretet, barátság), filosz (φίλος – barát), valamint a filémá (φίλημα – csók) főnevek, másfelől pedig az ágápáó (ἀγαπάω) ige és az ágápé (ἀγάπη) főnév – tartalmaznak olyan szemantikai elemeket, amelyek érzés- vagy érzelmi kötődés-jellegét emelik ki, azonban mindkét szócsalád jelentésmezejében hangsúlyosak azok az elemek, amelyet a szeretetet mint attitűdöt, mint döntési folyamat eredményét, vagy mint konkrét cselekedetet láttatják. A fil* (φίλ*) szótő jelentésmezejéhez kapcsolódó példaként említhetjük, hogy a fileó (φιλέω) igét nem csupán a ʻszeretni’ szó jelölésére használja a nyelv, hanem ugyanezzel a szóval fejezi ki azt is, hogy ʻcsókolni’, illetve ugyanebből a szótőből képezi a filémá (φίλημα) ʻcsók’ főnevet is, vagy hogy az a proto-indoeurópai szó, amelyből a görög nyelv ezt a szócsaládot képezte, egyes nyelvészek szerint a „tisztességes, jó, harmonikus, barátságos” fogalomkörhöz köthető, míg más nyelvészek szerint a „sajátomnak tekintés,” illetve az „azonosulás” jelenségét írja körül.

Az ágápáó (ἀγαπάω) ige és az ágápé (ἀγάπη) főnév esetében eleve egy szóösszetétellel találkozunk, amelynek első eleme, az ágá- (ἀγα-), a nagyság fogalmát jelöli, második eleme pedig a védelmezés, illetve őrködés fogalmához kapcsolódik – a két szóelem együtt pedig az „erős védelmet nyújtani” jelentéssel rendelkezik. Igaz ugyan, hogy a Bibliában e szócsalád általánosabb, átfogóbb módon írják körül a szeretet fogalmát, nyilvánvaló módon a Biblia előtti korok irodalmában az ágápáó (ἀγαπάω) ige esetében is találkozunk a megnyilvánulni akaró szeretet fogalomkörével, amennyiben olyan kontextusokban is előfordul, ahol a jelentését leginkább a „barátságosan fogad, szívesen lát” vagy „megadja a végtisztességet a holtaknak” kifejezésekkel lehet körülírni.

5Móz 7,8 szerint a szeretet Isten kiválasztó cselekedetének legmélyebb motivációja, és szervesen összekapcsolódik Isten ígéretéhez és szövetségéhez való hűségével: Izraelt nem azért választotta ki Isten minden nép közül, mert nagy és hatalmas nép lett volna – sőt: legkisebb a népek között –, hanem szeretetéből és Izrael őseinek tett esküje megtartásából fakadóan választotta ki magának Ábrahám utódait. Az Újszövetség iratai is ugyanezt a motivációt emelik ki: „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Ján 4,9-10). Ez az isteni szeretet lekötelezi az embert, feladatot ró rá: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Ján 4,11).

Érdemes egy pillanatra megállni az embertárs iránti szeretetet megfogalmazó parancs eredeti héber szövegénél is: áhavtá löré’ká kámóká (וְאָהַבְתָּ לְרֵעֲךָ כָּמוֹךָ) ’szeresd felebarátodat mint magadat’ (3Móz 19,18). A mondat első jellegzetessége, hogy a ’szeretni’ igéhez nem tárgyas vonzatot társít, hanem részeshatározóit: azaz tanúsíts szeretetet embertársad irányába, számára. Másodszor pedig a ’mint magadat’ mondatrész fordítható úgy is: ’aki olyan, mint te’, vagy: ’mert ő olyan, mint te’. Az embertárs, akit szeretned kell, ugyanúgy Isten képmása, mint te.

A szeretet, mint erény, magatartás- és cselekedetbeli kiválóság áthatja a teljes emberi életet. A Heidelbergi Káté magyarázata szerint a szeretet úgy jelenik meg, mint az ember teremtésének egyik célkitűzése: Isten ugyanis azért teremtette az embert önmaga képmására, azaz valóságos szentséggel és igazságossággal felékesítve, hogy „az ő teremtő Istenét helyesen megismerje, lelkéből szeresse, Ővele boldogan örökké éljen, őt dicsérje és ünnepelje.” (HK 6 – saját fordítás a latin szöveg alapján).

Kérdések:
1. Ma, amikor Istenre gondolok, eszembe jut-e, hogy az Ő „láthatatlansága” a mellettem álló emberben válik számomra elérhetővé?
2. Ki az a „látható testvér” a környezetemben, akin keresztül jelenleg a legnehezebb feladatom Istent szeretni?
3. Mikor tekintettem utoljára úgy egy nehéz emberi találkozásra, mint lehetőségre, hogy magával Krisztussal tegyek jót?
4. Hányszor várok a „szeretet-érzésre” ahelyett, hogy meghoznám a döntést a cselekvő szeretet (agapé) mellett?
5. Kivel kapcsolatban esik nehezemre meglátnom az „olyan, mint én” embert, azaz a hozzám hasonlóan Isten-képű teremtényt?
6. Tudok-e úgy tekinteni embertársamra, mint aki nem eszköz a boldogságomhoz, hanem aki „cél- vagy irányhatározó”: irányt szab a szeretetemnek?
7. Tudatosítom-e magamban, hogy a szeretet nem pusztán érzelem, hanem oltalmazó döntés és cselekvés, amit akkor is gyakorolhatok, ha az érzéseim tiltakoznak ellene?

Olvass velem!
Lk 10,25–37 – a gyakorlatias szeretet
Mt 25,31–46 – a gyakorlatias szeretet
1Jn 4,7–11 – az embertárson keresztül Istent szeretni

Imádkozz velem!
Istenem, sokszor nehezünkre esik szeretni téged és embertársainkat, akiket testvérként rendeltél mellénk. Jézus Krisztusra tekintve megláthatjuk, mennyire szerettél és szeretsz minket – legyen velünk a Te kegyelmed, hogy ebből a szeretetből juttassunk embertársainknak is. Nyisd meg szemünket, hogy megláthassuk: törvényed lényege a szeretet – és mivel Te szerettél minket, mi is tartozunk azzal, hogy szeressünk Téged és embertársainkat. Ehhez adj nekünk minden körülmények között alázatosságot, bátorságot és erőt. Ámen.