1Sám 8,1-9 és 5Móz 17,14-20
„Király kell nekünk, hadd legyünk olyanok, mint a többi nép…” De amikor ott áll a király, az igazi úr, „a balga így szól az ő szívében”: „Király? Ugyan, ne bolondozzatok… ő csak egy ácsmester félig-meddig törvényes gyermeke… Nekünk császárunk van…” Az ember mindig értelmezte a történelmet, amely körülötte zajlott, amely elől olykor gyáván megfutamodott, vagy amelyet olykor ő maga alakított, és ennek a történelemértelmezésnek a tétje legtöbbször a puszta megmaradás, vagy éppen (ha olyan helyzetben van az értelmező) a politikai túlélés.
A bronzkor és vaskor határán új nép jelent meg a dél-kánaáni régióban, amely fokozatosan átvette az uralmat a térség fölött. A térségben való megjelenést természetesen egy eseményhez illetve személyhez köti az etnogenezis legendája, és a fennmaradt források emlékfoszlányokat őriztek meg arról, hogy ellenséges népek gyűrűjében hogyan alakította ki saját államszervezetét ez a nép: előbb egy laza törzsszövetség, az amphiktüonia (szentély köré szerveződő védelmi szövetség) volt a keret, majd bevezetik a királyságot.
A királyság megítéléséről többféle szemléletmód is benne maradt a Szentírásban – mind negatív, mind pozitív értékelés. És úgy tűnik, ez a megítélés koronként változott, mégpedig annak függvényében, hogy milyen volt az épp aktuális uralkodó. A deuteronomiumi királytörvényt valószínűleg egy ún. „jó király” idejében foglalták írásba, míg Saul királlyá választása történetéhez a királyság mélypontja idején fűztek hozzá negatív értékelést… Valószínű, hogy volt olyan idő, amikor a bírák korára valóságos hőskorként tekintettek (amikor mélyponton volt a királyság), de az is megtörtént, hogy a jelenkori királyságot éltették a múlt rendszereivel szemben. Az tehát, amit a Bibliában a királyságról olvasunk változó korok véleményalkotásának lenyomatát őrzi:
• Gedeon-Jerubbaálnak felkínálják a királyságot – ő elutasítja: „az Úr uralkodjék rajtatok”;
• egyik fia (a 70-ből), Abimélek viszont magához akarja ragadni a királyságot;
• aztán ott van Éli dinasztiája… amikor ő már megöregedett és fiai gyakorolták a bírói tisztséget, amint az Írás mondja: „Abban az időben ritkaság volt az ÚR igéje, nem volt gyakran látomás. (1 Sam. 3:1 MBT)” – ritkaság volt az Ige, a héber szó szerint drága, sok pénzbe került (értsd: áruba bocsátották, luxuscikké lett)… És valószínű, Sámuel fiai is ugyanígy jártak el…
Az ókori keleti királyságtörténekhez képest (bár amazoknak is megvannak az emberi sajátosságai) a bibliai királyságtörténet alaprétege „emberi, túlságosan is emberi…” Nincs szó benne isteni leszármazásról, nincsenek „kétharmadrész isten – egyharmad rész ember” királyok, de van isteni kiválasztás (hiába rejtőzik el Saul a jelenlévő nemzetségfők holmii közé), van szó arról, hogy a király a Tóra alárendeltje – és hogy bár van király, mégis: az Úr uralkodik.
Mire tanít minket ez a két igeszakasz? Arra, hogy az államforma (de akár a közösségvezetés) önmagában teológiai szempontból semleges formáció, külső adottság. Hitbeli meggyőződésünktől függetlenül létezik. Mind a bírák történeteiből, mind a királyok krónikáiból láttuk, hogy mindkét államigazgatási formának vannak fény- és árnyoldalai. A siker azonban az istenkapcsolattól függ: hogyan van Isten jelen, valamint (a vezető és a nép) – azaz mi (mindegy melyik pozícióból), hogyan viszonyulunk Istenhez: a mi szavunkat, akaratunkat véleményünket (dogmánkat – dogma azaz vélemény jött ki Augustus császártól, de mivel ő impériummal rendelkezett, ez a vélemény rendelet volt…) képzeljük Isten Igéjének, vagy tényleg Isten Igéjének engedelmeskedünk.
Vincit qui pro luce cum Deo duce sub cruce pugnat. Ámen!