Ékkővé az Úr koronáján

Prófétai imádság – a zsoltáros szavaival
Mily kedvesek a te hajlékaid, ó, Seregek Ura, én Istenem, és én Királyom! 3Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. [...] Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.) 6Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. [...] Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni. 12Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek. 13Seregek URa, boldog az az ember, aki benned bízik!
Utaidat, URam, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! 5Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem. 6Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. [...] Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat. 9Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat. 10Az ÚR minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.
Nincs hozzád hasonló, Uram, [...] műveidhez fogható nincsen. 9Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted, Uram, és tiszteletet adnak nevednek. 10Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül! 11Taníts engem utaidra, URam, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem nevedet. 12Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké. Ámen.

Jer 1,1–10
Ézs 49,1–6
Jeruzsálemből hazafelé utazott egyszer egy etióp főember, és a hosszú út alkalmas volt arra, hogy közben Ézsaiás próféta könyvét olvassa. Nem pontosan azt a szöveget olvasta, amit ma hallottatok, vagy öt fejezettel odébb található szöveg volt az, amely komoly kérdéseket vetett fel benne – de az a szöveg is ugyanabba az egységbe tartozik bele, amelyet a mai bibliatudomány így nevez: dalok az Úr (szenvedő) szolgájáról. Kérdése, amelyet Fülöp diakónusnak szegez, talán bennünk is felmerül: kiről mondja ezt a próféta, önmagáról, vagy valaki másról? Fülöp az ézsaiási szöveg alapján kezdi hirdetni neki a Krisztust, azonban ismerve a prófécia természetét, elmondhatjuk: igencsak valószínű, hogy először önmagáról beszélt, aztán pedig évek, nemzedékek múlva ugyanaz a prófécia kilépett eredeti kontextusából, és egy másik kontextusban megszólalva vált újra valósággá. Kiről szól tehát a prófécia? Megfogalmazójáról is, másokról is, Jézusról is, azonban ugyanúgy szól rólunk is, akik magunkat az Ige szolgáinak szeretnénk tekinteni.
A szöveg keletkezési idejére vonatkozóan – mint olyan tényezőről, amely meghatározza az értelmezési keretet –, a benne fellelhető motívumok alapján azt sejthetjük, hogy szerzője talán Jeremiás fiatalabb kortársa volt, aki közvetlenül a deportálás előtti időkben és a Mezopotámiában tartózkodás idején tevékenykedett (pl. az eredeti megbízatás és annak kiterjesztése). Tartalmi szempontból a ma felolvasott igeszakasz négy mozzanatot tartalmaz, ezeket vizsgáljuk meg közelebbről:
• a prófétai mivolt alapja: Isten elhívása, amely a születés előtti időbe nyúlik vissza;
• a megbízás tartalma
• a prófétai szolgálat eredményeinek összegzése
• az újbóli megbízás tartalma
I.
A bibliaolvasásban hallottuk: volt egyszer egy próféta, akit elhívott az Úr: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé. (Jer. 1:5 HUN)”. Ő azonban így szabadkozott: „Ah, ah Uram, Isten! íme, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én! (Jer. 1:6 HUN)”. Szabadkozásaira azonban ez az isteni válasz érkezett: „Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mind azokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked. 8 Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged! mond az Úr. (Jer. 1:7-8 HUN)”.
Eszünkbe juthat egy másik történet is, egy öreg és gyermektelen zsidó papról. Amikor az angyal gyermeket ígér neki, a következő szavak hangzanak el: „Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének, 15mert nagy lesz ő az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel, 16Izráel fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz”.
Ezek szerint a történetek szerint a prófétaság, és ezzel együtt a valódi próféta-mivolt Isten elhívásában gyökerezik, ez az elhívás pedig megelőz bármiféle emberi döntést és önjelöltséget.

Babiloni Ézsaiás történetéből azonban – legalábbis abból, amit ebben a szakaszban elmond – úgy tűnik, vannak helyzetek, amikor a próféta-mivoltot igazolni kell. Valószínű, jó oka volt arra, hogy hallgatói előtt igazolja státusát.
A Gamáliel-tanítvány ifjú farizeus-növendék Saulból lett apostol egy adott ponton, amikor veszélyben érezte Krisztus-prédikáló munkája eredményét, szükségesnek érezte igazolni tulajdon elhívását: „Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől való, 12mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam. 13Mert hallottátok, hogyan éltem egykor a zsidóság körében, […] 15De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelme által elhívott, 16hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a népek között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. […] Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. 23Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított.” 24És dicsőítették énértem Istent.”
Egy másik esetben azonban, egy fiatal názáreti ácsnövendéknek a templomban elhangzó prédikációját követően éppen ellenfelei/ellenségei tették fel a kérdést: „Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?” Válaszából azonban nem hatalma eredetére derül fény, hanem sokkal inkább az őt kérdezők/provokálók mögöttes szándékaira: „3Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: 4Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? 5Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? 6Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. 7Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. 8Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.”.

II.
A prófétai megbízás tartalmát részletező szakaszban két fontos információ van: egyfelől, hogy milyenné teszi az Úr az ő szolgáját / hogyan teszi alkalmassá a szolgálatra, másfelől pedig, hogy mi a konkrét feladat, amelyet a szolgának teljesítenie kell.
Az alkalmassá tételre vonatkozóan – „Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. Ezt mondta nekem: Szolgám vagy” – azt láthatjuk, hogy gondolatvilágában hasonló motívumokkal találkozunk Jeremiás elbeszélésében is, amikor így szól hozzá az Örökkévaló: „Övezd fel derekadat és indulj, hirdesd nekik mindazt, amit én parancsolok! Ne rettenj meg tőlük, különben én rettentelek meg téged általuk! 18Megerősített várossá teszlek ma téged: vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyaival, vezetőivel, papjaival és az ország népével szemben. 19Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek – így szól az ÚR –, és majd megmentelek!”.
A konkrét feladatot illetően első olvasásra azt gondolhatnánk, hogy itt a beszélő már más címzettekhez szól, pontosabban, hogy itt a próféta helyett már Izrael közössége a címzett, és ennek folytán akár az is elképzelhető, hogy a szolga valójában maga Izráel népe, azonban a mondat első felét (szolgám vagy te) egy atnáh elválasztja a következő tagmondattól. Így ez a szakasz – amely önmagában héberül egy névszói mondat – még a prófétához szól, a következő tagmondatban viszont érzékelhető a címzettcsere (mintha a megszólaló Úr előre látná a szolga tevékenységének elvárt eredményét): te vagy az, Izráel, akiben én megdicsőülök (akivel önmagam felékesítem). A szóképek szerint a szolgának azon kell dolgoznia tehát, hogy „visszavezessem hozzá Jákóbot, és köréje gyűjtsem Izráelt”, ez által pedig Izráel mintegy megfelelő, királyhoz illő ékszer legyen az Örökkévaló fejdíszén, koronáján.

III.
Szolgálata fordulópontján a próféta újraértékeli saját eddigi munkásságát, keserűen megállapítja, hogy „hiába fáradoztam, hasztalan fecséreltem erőmet a semmire”. Minden valószínűség szerint arról van itt szó, hogy Jeremiással együtt fáradozott azon, hogy a Júda egén gyülekező babiloni sötét fellegek árnyékában a népet helyes magatartásra ösztönözze (amint hallottuk: „hogy visszavezessem hozzá Jákóbot, és köréje gyűjtsem Izráelt”), de ez nem történt meg. Ehelyett jött Nabu-kudurri-uszur, lerombolta a templomot, Júda lakosságának színét-javát deportálta – az a cél tehát, amelyért a dalnok próféta erejét megfeszítve küzdött, semmivé lett, munkája romokban hever. Emellett azonban az önreflexióra is gondot fordít, megpróbálja megfogalmazni, hogy ebben a helyzetben hol van az ő helye: „az Úrnál van az én ítéletem és jutalmam Istennél”. Ezzel kifejezi abbéli bizonyosságát, hogy bár elhívott prófétaként kudarcokat él meg – elhívása azonban a kudarcok ellenére is érvényes.
Mihez kezdünk akkor, amikor Babiloni Ézsaiáshoz hasonlóan, kudarcokat élünk meg szolgálatunkban? Ülünk Bábel folyóvizei mellett, és sírunk, miközben Sion pusztulására, életművünk kudarcára emlékezünk? Válogatott, sötét és súlyos átkokat mondunk ellenségeinkre, Isten bosszúállását kívánva, amikor ellenségeink – jóllehet gúnyosan – azt követelik tőlünk, hogy Sion dalait énekeljük nekik? Vagy esetleg létezik másféle jövőkép is? Munkálkodhatunk-e a város jólétén akkor is, amikor az idegen, nem kívánt földön vagyunk – vagy, horribile dictu, szülőföldünkön, de idegen és rosszindulatú megszállók fennhatósága alatt?

IV.
Babiloni Ézsaiás szerint a kudarcokban tanúsított kitartás és hűség az, ami a szolgálati perspektíva kiszélesítéséhez vezet. Kevés az, hogy szolgám légy Jákob nemzetségeinek megépítésénél és visszahozásánál (látjuk tehát, hogy ez a megbízatás továbbra is érvényes marad), hanem azt akarom, hogy a népek számára is világosság legyél.
Lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, a római-hellén világban, (a neo-római – szláv, germán, angolszász, skandináv, az új stb. világban) – egészen a Föld végső határáig. Hogyan énekeljük tehát a Sion énekeit idegen földön (más kontextusban, mint azt megszoktuk)? Úgy, hogy tudjuk: Sion Ura ott is jelen van. Úgy, hogy tudjuk: az örökkévaló és mindenható Úr azt akarja, hogy szabadításának fénye a föld végső határáig terjedjen. Ehhez ígért nekünk hathatós segítséget – az Ő Szent Lelkét, azzal a megerősítéssel, hogy általa Ő maga van velünk, a világ végezetéig. Ámen.