Imádság
Urunk, szentségben és dicsőségben laksz, a tiszta ajkú szeráfok társaságában, akik még így is csak arcukat elrejtve mernek megjelenni királyi trónod körül. Hát akkor mi, tisztátalan ajkú néped, aki hamis magabiztossággal, saját erőforrásaiban bízva mulasztjuk el napról-napra azt, hogy dicsőítsünk téged, hálát adjunk neked. Nemcsak azért, amit kaptunk, hanem azért, aki vagy. A király, aki méltó arra, hogy vegyen erőt, gazdagságot, bölcsességet, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget, áldást.

Advent negyedik vasárnapján, karácsony ünnepének előestéjén, egy esküvőre hív minket Isten igéje. Elképzelhetjük magunk előtt a gyönyörű ruhába öltözött menyasszonyt, fején a díszes pártával, és mellette a délceg vőlegényt, amint így szólítja meg kedvesét: „Gyönyörűségem”. A menyasszony Sion, a vőlegény nem más, mint Izrael Istene, a mindenható Úr.

Arra gondoltam, milyen lenne, ha Pál apostolnak a maga korában meglehetősen közelinek tűnő, de mára már nagyon távolivá vált „bibliai” metaforáit elkezdnénk lefordítani a saját korunk nyelvére? Milyen lenne, ha az igehirdető lelkipásztorra nemcsak az ódon „bölcs építőmester”-ként hivatkoznánk, hanem mint építészmérnökre, aki szakmája iránti nagy érdeklődéssel egy építőtelepen végzi a munkáját? Mi lenne, ha az egyház, a Krisztus teste, azt mondaná az ő Krisztusáról, hogy „jó fej”? S milyen lenne, ha a vasárnapi gyülekezeti alkalomra úgy gondolnánk, mint testépítésre (body building)?

Engedjétek meg, hogy egy kérdéssel kezdjem. Van-e az itt ülők között valaki, aki saját üdvössége érdekében körül akarna metélkedni? Van-e olyan, aki esetleg ezt már korábban megtette? Senki? Senki, aki a Krisztus helyett a körülmetélkedést választaná? Akkor engedjetek meg egy második kérdést is: Van-e az itt ülők között valaki, aki úgy gondolja, hogy az ember a „törvény” cselekvése által – bármi legyen is az – lesz igazzá Isten előtt?

Viszonylag kevés olyan hely van a Bibliában, ahol egy-egy karizmatikus tanító közel enged önmagához, ahol a magával ragadó nagy üzenet mögött felsejlik valami abból az emberi tényezőből, amelytől végső soron a Biblia nem csupán szellemi-lelki élvezetet nyújtó aforizmák gyűjteménye, hanem valóban az élet könyve, az életszerű helyzetek könyvévé válik. Pedig ki az, akit ne érdekelne az, hogy egy-egy példaképe, tanítómestere milyen erőforrásokból táplálkozik, miben rejlik a titka annak a mély bölcsességnek és éleslátásnak, és főként következetes kitartásnak, amely az illetőt jellemzi?

Krisztus egyházának alapvetően két nagy problémája volt és van: vagy nem a jelenben élt, vagy csak a jelenben élt.

Minden ember bolonddá lesz tudomány nélkül… Mondhatnám azt, hogy a teológiai oktatás egyik szép jelmondata az, amely Jeremiás próféciájában itt megfogalmazódik. Hiszen a tudomány, a daʿat itt az Isten megismerését jelenti. De egy olyan bátorítás is, amelybe igehirdetőként ezen az istentiszteleten én magam is szeretnék belekapaszkodni. Mert egy olyan szövegrész alapján kell prédikálnom, amely az igehallgató gyülekezettől különös odafigyelést igényel. De ezért nem fogok elnézést kérni.

Az igehirdetési tervnek megfelelően ezen a vasárnapon a Heidelbergi Káté 42. úrnapi tanítása van soron, amely a maga rendjén két kérdés feleletben a 8. parancsolatot magyarázza: Ne lopj! Miért kellene egy keresztyén közösségben ma erről beszélni? Nem ez-e a legegyszerűbb minden parancsolat között? Miért kellene osztani és szorozni? Eszembe jut egy rövid videó-bejátszás, amely évekkel ezelőtt ment a BBC-n. Egy óriási teremben az emberek konferenciára gyűltek össze azért, hogy megbeszéljék a globális felmelegedés problémáit.