Az egyházat rengeteg külső bírálat éri. Okkal vagy ok nélkül. Ha megpróbálnánk a világi sajtóból, nem egyházi szerzők írásaiból, vagy netán internetes bejegyzések, nyilvános közvélemény alapján összerakni az ideális egyház képét, akkor a leggyakrabban előforduló kulcsszavak között három valószínűleg gyakran ismétlődne: szeretet, megbocsátás, befogadás. Vagy a még igényesebbek szerint mindez a „feltétel nélkül” jelzővel párosítva. A szavak egészen ismerősnek tűnnek, s ha kell, hamar kiderül, hogy egyházi kötődés nélkül is kapásból tud bárki utalni konkrét bibliai történetekre vagy szereplőkre, amelyekkel a kritikájának jogosságát alátámasztja. Hát az egész jézusi program nem erről a feltétlen szeretetről, megbocsátásról, befogadásról szól? Jézus szeret, gyógyít, megbocsát, együtt eszik a bűnösökkel.

S az ostor? Na jó, ott van az az ostoros jelenet a templom megtisztításáról… A kivétel a szabályt erősíti. S a kard? „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot… S aki jobban szereti az ő családtagját, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,34-37). Rendben, de ezt lehet másként is értelmezni. S a jajbeszédek? „Jaj neked Korazin, Bétsajda, Kapernaum! A pokolig fogsz megaláztatni…” (Mt 11,20-24). A pokolig? Hát nem ez az első szó, ami eszünkbe jut, ha valaki a Jézus nevét emlegeti. Talán inkább az a másik történet, ott János evangéliumából, ahol Jézus megbocsát a parázna asszonynak (Jn 8,1-11). „Aki bűntelen, az vesse rá először a követ…” – mondja. Na ez az! Ezt a mondatot kell az egyháznak jó mélyen a szívébe vésnie! Ez a mondat azt jelenti, hogy az igazi egyház az a hely, ahol csak feltétlen bocsánat van. És itt aztán nyomban el is hagyjuk a helyszínt az elandalgó, vérszomjas sokasággal együtt. Igaz, más irányba, de mégsem várjuk meg a történet végét. Mert a vége másról szól: „én sem ítéllek el, megbocsátok neked” – mondja Jézus. Majd hogy teljes legyen a kép, itt az etikai rész: „eredj el, és többé ne vétkezz!” Pedig ez így a teljes jézusi történet: bűn, megbocsátás, szent élet. A bibliát lehet rövidíteni, az Ószövetség számon kérő, ítéletes próféciáit el lehet hagyni, ki lehet venni Jézus kezéből az ostort, s a kardot, el lehet vitatni a hegyi beszéd prófétai radikalizmusát. S akkor már csak egy kérdés marad: vajon még mindig ugyanarra a Jézusra gondolunk-e?

Az igehirdetés alapigéje is azokhoz a jézusi tanításokhoz tartozik, amelyek fölriasztják azt, aki a feltétel nélküli romantikus szeretet újszövetségi ágyán nyújtózódik. Ez a történet ugyanis kőkemény kritika, kifele és befele egyaránt. Lukács evangélistánál is olvasunk valami ehhez hasonlót (Lk 17:3-4). De ő az evangéliuma összefüggésében más irányba viszi el a jézusi beszélgetés üzenetét. Azért, hogy ne bántsuk a két szerző sajátos gondolatvezetését, most megmaradok annál, amit Máté evangélistánál találunk.

Máté elegáns retorikával kapcsol egybe néhány történetet. (1) Beszél a kicsinyekről, akik a legnagyobbak Isten királyságában. Aki pedig valakit közülük megbotránkoztat (szkándálidzó – csapdába ejt, bűnre visz, félrevezet), jobb, ha a tenger mélyére süllyed a nyakába kötött malomkővel együtt (18:1-10). (2) Ezután az elveszett juh példázatán keresztül mondja el, hogy a mennyei Atya nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyek közül (18:11-14). (3) Ezt követi az igehirdetés alapigéjét képező perikópa arról, hogy mi történik akkor, ha valaki a keresztyén gyülekezet tagjai közül eltévelyedik, és bűnt követ el. (4) A zárófejezet pedig a személyes sérelmek rendezéséről szól: bocsánatkérésről és megbocsátásról. Jól fölismerhetően kapcsolódnak egymáshoz a tanítások, a gondolatmenet.

Az egyház történetében Mt 18:15-20 verseit közismerten az egyházi fegyelemmel hozták összefüggésbe. Így beszél erről a Heidelbergi Káté is. Máté evangéliumának ez a passzusa, amely egy „gyülekezeti” (ekklésziá) probléma rendezéséről szól, arról tanúskodik, hogy a keresztyén közösséghez való tartozás korántsem volt olyan magától értetődő, feltételektől és kötelezettségektől mentes, mint ahogyan azt ma látjuk és elképzeljük. A Krisztus gyülekezete nem más, mint Isten mennyei uralmának a földi leképeződése. Ez egy olyan alapvető ekkléziológiai szempont, amelyet ma aligha merünk képviselni. Pedig valószínűleg ezen múlik minden. Mert ennek az isteni közelségnek és exkluzív jelenlétnek a tudata adja azt a sajátos keresztyén közösségi identitást, amelyben a Szentírás, így Mt 18 is gond nélkül elhelyezhető. Ebben a közösségben mindig is idegen elem a bűn. A bibliai szemléletben – de a vallásban általában – a bűn és a szentség egymást kizáró koncepciók. Nem azt mondja, hogy a Krisztus követő ember nem követ el bűnt, hanem a kérdés az, hogy mi történik ezután?

Ha a te testvéred vétkezik… A bibliafordítások közül itt többen beszúrják: „ha a te testvéred vétkezik ellened”. Az „ellened” szó viszont hiányzik több megbízható ókori kéziratból, és minden valószínűség szerint később került be. A szövegösszefüggés ugyanis egyértelművé teszi, hogy itt nem személyes sérelemről van szó (mint később a Péter kérdésénél), hanem egy olyan bűnről, amely a gyülekezet egészére nézve jelent problémát. Esetleg olyan botránkoztató, bűnre csábító magatartásra vonatkozik, amelyről a 18. fejezet korábban beszélt, s amely a gyülekezet „kicsinyeit” veszélyezteti. Ha testvéred vétkezik… Ez nem egyszerűen gyülekezeti konfliktusról szól. Itt nem mediátorokra van szükség. Itt bűn van, s amíg ez ott van, addig nem lehet áldás a gyülekezet életén.

Valóban a feltétel nélküli befogadás helye-e az egyház? Bele lehet-e, vagy bele kell-e szólni abba, hogy valaki hogy él a keresztyén gyülekezet tagjaként? Számon kérhető vagyok-e a testvérek közössége előtt azért, amit teszek? A mai világunk közönségéhes individualizmusában elég könyörtelenül hatnak ezek a jézusi szavak. Minden irányba. Mindkét testvér irányába. Igen, a bűn elkövetőjeként felelős vagy a testvérek közössége előtt azért, amit teszel. És igen, tanúként felelős vagy a testvérek közössége előtt azért, ahogy viszonyulsz.

A fenti szövegrész a maga kontextusával néhány fontos szempontot ad a Krisztus gyülekezete dolgainak rendezéséhez. Három ilyet fogok említeni.

1. A kiindulópont

Ez a szövegegység tulajdonképpen nem a 15. versnél kezdődik. A „pedig” azt jelzi, hogy a szövegrész a megelőző szakaszhoz kapcsolódik. A megelőző perikópa arról beszél, hogy az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. S ezzel tulajdonképpen azt a munkát végzi, amellyel az Atya bízta meg. Az az Atya, aki olyan, mint az a pásztor, akit 99 boldog hívő bárányka mellett is roppantul izgat az, hogy hol van az eltévelyedett századik. S nem nyugszik addig, amíg azt meg nem találja.

A gyülekezeti közösség bűn-kérdésének a rendezésében ez a mottó: „mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Vagy az akciófilmek terminológiájával: élve akarja visszakapni az elveszettet. Háromszoros érv szól amellett, hogy minden egyházfegyelmi kérdés törékeny ügy, s ennek megfelelő mérlegelést igényel: az Atya gyermekéről van szó, egy kicsinyről van szó (akire különös gonddal kell ügyelni), és a te testvéredről van szó. Később is azt olvassuk: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ezt a kifejezést (kerdájnó) a gazdasági hozam, nyereség összefüggésében használja a talentumok példázata.

Valóban ez a cél motiválja-e egyházi, gyülekezeti, közösségi fegyelmi ügyeinket? Valóban az Emberfiával együtt keressük az elveszett testvért, vagy inkább az indokot keressük ahhoz, hogy hogy lehetne elküldeni, elkergetni, bosszút állni, kicsinálni, lejáratni, félretenni, elintézni. Hiszel-e abban, hogy az a legnagyobb nyereség, ha jobb belátásra tér?

2. Az egyéni felelősség

Már az ószövetségi gyülekezet számára megvolt a kidolgozott procedúrája annak, hogy mi történik akkor, ha valaki vétkezik. Lev 19:1 így kezdi: szentek legyeket, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok. (Nemkülönben Pál apostol a keresztyén gyülekezetet az elhívott szentek közösségének nevezi!) Majd folytatja mindazzal, amit ez a gyakorlati életre nézve magában foglal, többek között: Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben (magadban), hanem fedd meg őt, hogy ne viseld az ő bűnének terhét! (Lev 19:17)

Babits Mihály jól ismert Jónás könyvében valami hasonlót ad Jónás próféta szájába: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”, és: „atyjafiáért számot ad a testvér”. Valóban, a feddés prófétai feladat.

Felelősség. A testvérért és a gyülekezetért. Van aki azt a magatartásformát eszményíti, hogy mindenki élje a saját életét. Senki ne szóljon bele a másik dolgába, ne ossza az észt. Mindegy, hogy mit követ el. Kétségtelen, hogy ez az, amit ma sokan szabadság-ábrándon értenek. Mindenki élje a maga életét. De az egyházban közösségről beszélünk, ugyanazon test tagjairól beszélünk, nem? Össze lehet téveszteni a közömbösséget a megbocsátással? Van itt helye az efféle gondolkodásnak, hogy „mi közöm hozzá”? Aki a Krisztus mellett elkötelezte magát, az a „kicsinyek” – hogy Máté terminológiáját használjuk – mellett is elkötelezte magát. Mert nem úgy van az ám, hogy van a Király, s aztán vagy te, s más senki ebben a nagy Isten országában. Jó unalmas lenne!

Ha valaki azt mondja, hogy nem érdekel, hogy a másik hogyan él, ezzel nem korrektül viselkedik, hanem könnyelműen és hetykén lemond arról a felelősségéről, amely őt terheli, amely feladata és kötelessége, s ezzel az egyház krisztusi szentségét, vagy mondjam így – talán érthetőbb – méltóságát veszélyezteti. Ezért cinkos, aki néma. Mert akkor már nemcsak egy bűn van, hanem kettő.

Persze, el is lehet szúrni. Sokféleképpen. Lehet a szívedben, magadban meghozni a nagy ítéletet, s gyűlölni az atyádfiát. Vagy lehet rögtön pletykacseppekben a nyilvánosság elé vinni az ügyet. De lehet annak a tudatában, hogy Isten keresi ezt az embert. S te tudod, hogy hol van az, akit keres. És te meg akarod nyerni, te vissza akarod nyerni. Mert ő nem az illető, nem a vádlott, ő a testvér. Ő a századik. S ezért képes vagy megtenni legalább három lépést.

Menj el hozzá, és beszélj vele négyszemközt… A Pásztor is elment megkeresni az elveszett bárányt. Mintha ez a két történet itt egymás után azt mondaná: tulajdonképpen ez az, ahogy az Isten keresése megvalósul! Rajtad keresztül keresi Isten az elveszettet! A ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen… Ez tudod mit jelent? Hogy indulnod kell.

3. A közösségi felelősség

Kiválóan érzékelteti ez a tanítás, hogy a Krisztus követésében van egyéni felelősség, kötelezettség, de közösségi autoritás is. Egy személy soha nem lehet a döntőbíró, akármilyen bűnről és akármilyen becsületes Krisztus-hívőről legyen szó. A végső döntést – és még ezt is ideiglenesen – a gyülekezetnek kell meghoznia.

Eszméletlen dolgot mond ki itt Jézus: „amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz”. Nem egészen egyértelmű, hogy mire vonatkozik a kötés és oldás. A tanítás jogi kontextusát figyelembe véve valószínűleg arra, hogy a gyülekezet az, aki elítél vagy megbocsát, megkötöz vagy feloldoz.

Olyan ez, mintha azt mondaná Jézus: tessék, itt van a mennyek országának a kulcsa. Döntsétek el, hogy ki az, aki bemehet és ki az, aki kint marad. Merthogy erről van szó. Ezt a döntést egyetlen ember nem hozhatja meg. A gyülekezet igen. Mert ez már nem csupán egy csoport ember, hanem „ott vagyok közöttük”. Ez a Krisztus tanácsa. Tudom, hogy a 19-20. verseket gyakran az imádságra vonatkozóan szokták emlegetni: két vagy három ember közös akarattal kér valamit az Úr nevében, megadja nekik az Atya. De ebben az összefüggésben ez nem az imádságra vonatkozik. Itt arról van szó, hogy valaki vétkezett, és nem hajlandó ebből megtérni személyes és tanúk előtti megintés ellenére sem. Ha viszont a gyülekezet is egyetért, akkor nincs más út, mint meghozni a fájdalmas döntést: ez az ember nem keresztyén. (Átvitt értelemben ezt jelenti az „olyan, mint a pogány és a vámszedő”.)

A gyülekezeti döntés esetében viszont nem többségi szavazat van, nem minősített többség, nem két-harmados fölény, hanem teljes, 100%-os egyetértés: „ha egyetértenem mindabban, amit kérnek, úgy fog történni (gínomáj, tehát nem „megadatik”), ahogy kérik.” Ahogy szeretnétek, hogy történjen, úgy fog. Óriási feladatot és felelősséget bízott az Úr az ő egyházára. Átadta nekik a kulcsot, amely a bejárati ajtót nyitja a mennyek országához. Nemcsak nyitja, hanem zárja is. Nemcsak zárja, hanem nyitja is.

S akkor jöjjön a legfontosabb kérdés, amire a leginkább kíváncsiak vagyunk. A gyakorlati kérdés: Kivitelezhető-e Jézus tanítása ma gyakorlatban? Nem. Alig várjuk, hogy valaki jöjjön, nemhogy elküldjük. S ha elküldjük, akkor két utcával odébb majd talál egy másik gyülekezetet, ahol incognitoban élhet tovább is úgy, mint eddig. Két lehetőség van: vagy Jézus nagyon elszállt, vagy mi maradtunk le nagyon.

Úgy gondolom viszont, hogy végső soron nem ez a gyakorlati szempont az, amely a legfontosabb. Hanem egy másik nem kevésbé gyakorlati szempont. Máté evangéliuma itt olyan alapelveket, gondolkodásmintákat rögzít, amelyek, ha magunkévá tesszük radikálisan megváltoztatják azt a tökéletlen egyházat, amelyből ma alig lehet Krisztusra ismerni. Alapvetően megváltoztatja a viszonyulásodat az eltévelyedett emberhez, ha hiszed, hogy a „mindenki másképp csinálja” felelőtlen pluralizmusán túl van egy másik, krisztusibb viszonyulás. És más lesz az életed akkor is, ha komolyan veszed azt, hogy mindazért, amit teszel, nemcsak Isten előtt vagy felelős, hanem Krisztus látható földi gyülekezete, a testvérek előtt is. De más lesz a gyülekezetről alkotott képünk is, ha tudjuk, hogy ez nem a lúzerek társasága, hanem az Isten országa a földön. És nem kevesebb. Kell-e ennél gyakorlatibb üzenet?