A Bibliából ismerjük meg Jézust, és Jézus által ismerjük meg Istent. Ezért nevezzük a Bibliát Isten szavának. Ez a kijelentés több annál, mintha azt mondanánk, hogy a Biblia Istenről beszél. Noha ez is igaz, az Írás mégis Isten tulajdon szava. Nemcsak Istenről tudósít, hanem az Íráson keresztül Isten maga szól hozzánk. Ezen alapul a Biblia tekintélye.

Izráel prófétai hagyománya és az egyház kezdettől fogva vallotta, hogy a Biblia Isten tulajdon beszéde, melynek egyedülálló tekintélye van. Az ószövetségi bölcsességirodalom többször tesz bizonyságot arról, hogy még a legragyogóbb elme sem tud felfogni és kikutatni mindent. A mélyebb igazságra csak akkor juthat el az ember, ha féli az Urat és megtartja parancsolatait: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet” (Péld 9,10). Hasonlóan érvel az újszövetségi is az Írás legfőbb tekintélye mellett. Aki nem hisz az Írásnak, azt nem győzi meg az sem, ha valaki feltámad a halálból. A gazdagról és Lázárról szóló példázatban Jézus így fogalmaz: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!” „Még ha a halottak közül támad is fel valaki …”: ezt a mondatrészt nem lehetett elvonatkoztatni Jézus feltámadásától abban a közösségben, amelynek Lukács evangéliumát szánta.

Mi az, ami alapján kijelentjük, hogy a Szentírás Isten szava? Hogyan Isten szava a Szentírás?

Igen elterjedt vélekedés bizonyos keresztyén körökben, hogy a bibliai könyvek szerzői minden egyes szót úgy jegyeztek le, mintha Isten maga diktálta volna valamennyit. E vélekedés alapján úgy látjuk Istent magunk előtt, amint aki áthajol az írók válla felett, gondosan ellenőri, hogy hiba nélkül jegyezzenek le minden szót, vagy mint aki maga vezeti a szerzők kezét írás közben, mint tanító az írni tanuló gyermekét. Ezt a modellt mechanikus inspirációnak nevezzük: a biblia emberi szerzői úgy működtek közre az isteni szavak lejegyzésénél, mint a komputer billentyűzete a szövegírásnál – Isten mechanikus eszközként használta fel őket. Noha a Biblia emberi szerzők műve, mégis utolsó betűjéig az Isten szava. Ezen alapul a tekintélye.

Ehhez a modellhez tartozik az Írás tévedhetetlenségének a gondolata. A tévedhetetlenség ebben az esetben azt jelenti, hogy a Bibliában minden részlet és minden egyes adat, bármilyen természetű legyen is, kivétel nélkül helyes. Nincs benne egy hiba sem, nem szorul kiigazításra. Ez érvényes a történelmi adatokra, de a biológiai, csillagászati vagy matematikai információkra is. A tévedhetetlenség gondolata a keresztyén fundamentalizmus egyik megnyilvánulása. Aki így olvassa az Írást, az mindig és minden helyzetben az abszolút igazság birtokában tudja magát. Rögtön láthatjuk, hogy ez a megközelítés igen sok problémát vet fel. A természettudományos ismeretek és a történelemtudomány fényében aligha beszélhetünk ma arról, hogy valamennyi bibliai adat teljes mértékben megfelel a valóságnak. Ennek ellenére sok keresztyén ma is fundamentalista módon gondolkodik a Bibliáról. Egyesek hevesen cáfolnak minden állítást, ami ellenkezik a bibliai adatokkal, racionális érvek alapján, mások inkább kerülik, vagy figyelmen kívül hagyják az érzékeny kérdéseket. Mert, ha bebizonyosodna, hogy a Szentírás nem tévedhetetlen, elveszítené azt a tekintélyt, amit éppen tévedhetetlensége alapján tulajdonítanak neki. Egyértelmű tehát, hogy a fundamentalizmus maga gyártotta konstrukciót védelmez, hiszen a Biblia tekintélyét önmaga teremti meg és tartja fenn, nem törődve azzal, hogy mekkora árat fizet érte. Ebből adódnak a problémák is. Mert ha a Biblia tekintélyébe vetett hit a Biblia történelmi és más természetű adatainak a hitelességén alapul, folyamatos ostrom alatt áll. A tudományos érvelés erejét tekintve előbb vagy utóbb meginog, végül pedig összedől, mivel az alap nem bizonyult megbízhatónak. Egy ideig talán még ellenáll azzal, hogy különbséget tesz lényeges és a hit szempontjából elhanyagolható dolgok között. De szüntelen védekeznie kell. Ezen a pozíción képtelen változtatni.

Bultmann ezért is jutott arra a radikális álláspontra, hogy a történelmi tények a hit szempontjából lényegtelenek, így Jézus történetének a tényei is. Jézus, a valóságos történeti személy, aki egykor Palesztinában élt, nem foglalkoztatja. A hit szempontjából csak Krisztus számít, vagyis Jézus úgy, ahogy őt az apostolok igehirdetéséből lelki személyként megismerünk. Nem a szöveg a fontos tehát, hanem az üzenet, amelyet a bibliai szövegek közvetítenek. Ebből halljuk meg a szót, amely arra hív, hogy minden biztosítékot félretéve csak hitből éljünk. Az a hit, amely a tényekre támaszkodik, Bultmann szerint nem nevezhető igazi hitnek. A hit ugyanis abszolút bizalom, ráhagyatkozás az isteni kegyelemre, méghozzá úgy, hogy nincs biztos talaj a lábunk alatt. Minden szilárd támasz, amit a történelemi tényekben, a szövegösszefüggésekben, vagy a logikus érvelésben keresünk, visszatart attól, hogy egzisztenciánkat, egész egyéni valónkat feltétel nélkül átadjuk Isten kegyelmének.

Úgy tűnik, hogy Bultmann álláspontja szöges ellentéte a radikális fundamentalizmusnak. Bizonyos mértékig az is. A hasonlóság azonban nagyobb, mint az ellentét. Ez a hit formájában is megmutatkozik, mely általában mély kegyességben nyilvánul meg. A radikálisan kritikus írásmagyarázati iskola teológusainál megfigyelhető, hogy a személyes hitéletben pietista beállítottságúak. Nem a tények a fontosak – állítják –, hanem a belső, az átélés, a teljes önátadás, a lélek, a szív. A nagy különbség abban van, ahogy a Bibliához közelítenek. A fundamentalista magának kreál Bibliát, amelyből kiindulva mindent elutasít, ami ellentmond annak, amiben hisz. A Biblia számára nem más, mint a biztonság utáni vágyának kivetülése: minden úgy igaz, ahogy van. Ez valójában önmaga alkotta építmény, amely csakis annyiban tűnik különösnek, hogy egy tőle idegen, külső dologra, a szövegre támaszkodik, amelyet nem ő maga írt. Bultmannál a szöveg csak annyira fontos, mint egy indítókar, mely arra szolgál, hogy beindítsa az egzisztenciális önátadás folyamatát. Ezért aztán a legnagyobb igyekezettel próbálja kimutatni, hogy a Biblia adatai nem egyeznek meg a valósággal. Mert minél teljesebb a kép arról, hogy nincs szilárd talaj, annál mélyebben átélheti, hogy a hit teljes és feltétlen önátadást jelent az isteni kegyelemnek.

Egy lényeges teológiai adottsággal azonban mégis számolnia kell: a keresztyén hit mélyen a megtörtént eseményekben gyökerezik. Ez nemcsak az Ószövetségre igaz, hanem még határozottabban az Újszövetségre. Az Ószövetséget tekintve még bizonyos mértékig egyet lehet érteni Bultmannal abban, hogy az Ószövetség „a bukások története”, különösen, ha Izráel engedetlenségére figyelünk, és eltekintünk a próféták kritikai magatartásától. Az Újszövetséget azonban így nem lehet megközelíteni. Jézus halálának történeti valósága, a történeti tény, hogy Jézus meghalt, emberileg ugyan „bukásnak” tekinthető, de a hit felől ez az esemény Isten kegyelmes cselekvésének a csúcspontja. A keresztyén hit szorosan kötődik egyetlen történeti személyhez és egyetlen történeti eseményhez. Ez azt is jelenti, hogy aligha lehet lemondani a hit történetiségéről. Bultmann igencsak könnyű utat választ, amikor mégis ezt teszi. Nála a hitnek tényleg nincs alapja, ezért áll a hívő folyamatos döntéskényszer előtt.

A fundamentalista megközelítés tehát abból indul ki, hogy a történelmi adatok és a más természetű információk mind helyesek a bibliában. A radikális kritikai iskola képviselői állítják, hogy az adatok pontossága a hit szempontjából lényegtelen, ezért arra törekednek, hogy maximálisan kimutassák: tudományos szempontból a Biblia teljesen megbízhatatlan.

Egy harmadik megközelítés áthidaló megoldást keres. Azzal érvel, hogy az adatoknak legalább egy része mégiscsak megbízható, hiszen a próféciák beteljesednek. E miatt sokan adtak hitelt a Szentírásnak. Az érvelés igen egyszerű: amit Isten az Ószövetségben ígéretként előre megmondott, az be is következett. A biblia szava hiteles, mert a jövendölések beteljesedéséről Isten maga gondoskodott. Ez pedig tekintélyt ad az Írásnak. Ennek alapján bárki elfogadhatja, hogy a Biblia Isten szava, és éppen ezért igaz is, hiszen meghalad minden emberi igazságot. A keresztyénség a jövendölések jelentős részét éppen Krisztusban látta beteljesedni. Ez az érvelési mód már az evangéliumokban megjelenik. Máténál különösen sok az úgynevezett beteljesedés-idézet. A szentíró Jézussal kapcsolatos események hatása alatt visszatekint valamelyik ószövetségi próféciára, majd kimondja: Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által (Mt 1,22). A keresztyénség korai időszakában, amikor meg kellett védenie magát a pogányság támadásai ellen, az érvelésnek ez a módja igen hatásosnak bizonyult. Nem véletlen, hogy a negyedik század hatvanas éveiben Juliánusz császár, aki keresztyén létére visszatért a pogány vallásra, újjá akarta építeni a Jeruzsálemi templomot. Mert amikor pusztulása után 300 évvel a templom még mindig romokban hevert, a keresztyének nyugodtan hivatkozhattak arra, hogy a Szentírásnak igaza van: Jézus előre jelezte a templom végső pusztulását. Ez az érv olyan erősen hatott, hogy Juliánusz komolyan fontolóra vette, hogy újjáépíti a templomot: ha majd a templom ismét állni fog Jeruzsálemben, nem lesz mire hivatkoznia az egyre jobban terjedő keresztyénségnek.

Juliánusz császár azt is fontolóra vette, hogy a keresztyéneknél is nagyobb figyelmet fordítson az elesettekre. A keresztyénség tekintélyét jelentősen növelte a rászorulókkal való önzetlen törődés. Magatartásuk azt sugallta, hogy a keresztyénség jobb a Római birodalomnál. Ha nem sikerül Rómának még jobb intézkedéseket hozni, aligha fogja legyűrni a keresztyéneket. Ez az elgondolás szintén a Biblia megbízhatóságán alapul. Ha a keresztyénség ennyivel jobb társadalmat képes megteremteni, ez annak a Bibliának a többletértékéről tanúskodik, amelyet hite és életvitele alapjának tekint.

Ez a gondolkodásmód nagy hatással volt a 19. és 20 század teológusaira is. A keresztyénség olyan kultúrát teremtett, amelyben élhetőbbé válik a világ, az emberi jogok, a szociális gondoskodás szavatolása által. A keresztyénség minden más vallásnál vagy társadalmi rendnél magasabb rendű, mert jobb mintát követ. A Biblia tele van jó rendelkezésekkel, amelyek révén az emberi együttélés biztonságosabbá és békésebbé válik. Szeresd ellenségedet! Légy jóakarattal mások iránt? Légy türelemmel! Olyan szabályok ezek, amelyek nem esetlegesek vagy önkényesek, hanem minden tekintetben egyetemes érvényűek. Egyetemes érvényük nem abban áll, hogy mindenki betartja őket, hanem éppen abban, hogy mindenki kivétel nélkül vét ellenük, jóllehet mindenki jólétét, boldogulását tartják szem előtt. Ebből is kitűnik, hogy ezek a szabályok egy más, magasabb rendű világot és valóságot jelenítenek meg: Isten valóságát. Nem az emberi belátás és a közös akarat megnyilvánulásai, hanem az isteni bölcsességé.

Az effajta gondolkodásmód gyenge pontja éppen az, ahogyan érvel: igenis, vannak bizonyítékok arra, hogy a Biblia mégis megbízható, tekintélye tehát tagadhatatlan. Mert ugyan lehet arra hivatkozni, hogy egyes prófétai jövendölések beteljesedtek, másfelől viszont nyilvánvalóan ott lesznek majd azok, amelyek soha nem teljesedtek be. Ki lehet mondani, hogy a keresztyénség jobb társadalmat teremtett, de nem tagadhatjuk a visszásságokat és ellentmondásokat sem: a keresztyénség a történelem folyamán tudott nagyon kíméletlen, sőt embertelen is lenni. Ha azzal érvelünk, hogy a Bibliának mégis igaza van, mindig utat nyitunk az ellenérvek előtt. Nincs olyan érvelési mód, amelynek ne lehetne megtalálni a gyenge pontját.

A Szentírás tekintélyét sokféleképpen védelmezhetjük. Mondhatjuk azt: fontos, mert régi korok könyve, az egyház könyve, a keresztyén kultúra alapirata, kiváló tanítás az erkölcsös életre, az őseink könyve, az apám és anyám könyve. Ez mind helytálló lehet. De egy olyan korban, amelyben a hagyományok, az intézmények, az előttünk járó nemzedékek tekintélye egyre kopik vagy alig jelent már valamit, amikor a helyes erkölcsi magatartás egységes mértéke vágyálom, a Biblia tekintélye mindig attól függ majd, hogy mire alapozzuk, és hogy mi magunk mennyire vagyunk képesek megőrizni annak a társadalmi súlyát, amire a Szentírás tekintélyét alapoztuk. Így ez a tekintély mindig inogni fog, és mi szüntelenül azzal leszünk elfoglalva, hogy más dolgokkal törődjünk – a Szentírás helyett.

Mi marad akkor tehát? Mi az, ami alapján kijelentjük, hogy a Szentírás mégis Isten szava? És hogyan Isten szava a Szentírás?

Azt kell mondanunk: éppen ebben a töredékes, csillagászati, biológiai, földrajzi, történelmi vagy más szempontból pontatlanságokat tartalmazó formájában, amely mindig arra kell hogy késztessen bennünket, hogy újra és újra olvassuk a szövegeket, kutassuk a történelem rejtelmeit, keressük a megértés lehetőségeit bármi áron. Ugyanakkor viszonyuljunk kritikusan a Szentírással foglalkozó tudomány megállapításaihoz, amelyek óhatatlanul magukon hordozzák saját koruk részleges ismeretét, vagy az emberi vágyakból és elköteleződésből fakadó torzulásokat, hogy közben megszólaljon a szövegekből az Isten szava.

Úgy tűnik tehát, hogy a Szentírás nemcsak Isten szava, hanem egyben emberi szó is. Ezt a felismerést fogalmazza meg az organikus inspiráció tana. Isten nem úgy használta fel a szentírókat, mint írógépet, hanem úgy, hogy amit közölni akart, azt rábízta emberekre, akik a saját korukban éltek, akiket meghatározott az akkor elérhető ismeret, szemlélet, gondolat- és eszmevilág, akik éppen ezért csak saját koruk töredékes eszközeivel és a maguk gyarlósággal teli emberi módján jegyezhették le mindazt, amit isteni tettként és szóként a történelemben felismertek. A Szentírás egyszerre Isten szava és ugyanakkor emberi szó. Sokszor talán túlságosan is emberi. Emberi jellege szerint nem tökéletes, mégis eszköze az isteni akarat közvetítésének.

A Szentírásról szóló tanításba Kálvin egy ma is jól használható fogalmat honosított meg. Ez az autopisztia fogalma. A Szentírás autopisztosz: magyarul: önhiteles. Hitelessége nem a külső bizonyítékok erején nyugszik, hanem önmagától való. Önmaga győz meg megbízhatóságáról és hitelességéről: ettől lesz tekintélye. A vele való szüntelen foglalkozás rendjén, fáradhatatlanul kutatva, keresve az emberi beszéd által benne szóba hozott igazságot, a Szentírás egyszer csak megszólít bennünket, izgalmas olvasmánnyá válik, olyanná, amellyel feltétlenül foglalkoznunk kell. Olyanná, amelyben újra és újra, noha nem folyamatosan és kikényszeríthető módon, de mégis eljut hozzánk a bennünket megszólító Isten kegyelmes szava. A Szentírás önhitelessége azt jelenti: bármennyire emberek alkotása legyen is ez a könyv, általa mégis csak a magasságos Isten szava hallható, minden hiányosság, ellentmondás vagy pontatlanság ellenére. Ezzel is úgy vagyunk, mint az újjászületéssel, amelyről Jézus beszélt Nikodémusnak: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. (Jn 3, 5.8)

Tisztelt hallgatóság! Kívánom, hogy a Szentírás olvasása által így hasson át minket a Lélek ereje.

A ezekkel a gondolatokkal a 2018–2019-es akadémiai évet megnyitom.

Kállay Dezső