Ennek a résznek az első verse tulajdonképpen felirat, amelynek az a rendeltetése, hogy összefoglalja azt, amiről a következőkben beszélni akar. Ez pedig Isten világa, amelyből a P annyit értett meg és adott tovább, amennyire korlátai között képes volt. De ehhez mérten, csak méltatni lehet korához viszonyított tudományosságát. Ez csak eszköz, de lényeges eszköze annak, hogy Isten világáról evilági nyelven szóljon.

Az ókori keleti nyelvek sajátossága, hogy két ellentétes vagy szélsőséges jelentésű szóval mondják el azt, aminek a valóságát érzékeltetni akarják. Ezek vagy reáliák, vagy olyan ismert fogalmak, amelyekkel egy másik, átfogóbb értelmű valóságra utalnak. Az eget és földet az ókoriak szélsőségeknek tekintették („amilyen magas az ég a földtől”, Zsolt 103,11), amelyek itt a mindenséget jelölik, mert a κόσμος-ra, az universum-ra, a világegyetemre a héberben nincs megfelelő kifejezés.[4] Természetesen van külön értelmük is, és a szerző úgy beszél az égről és a földről, mint amelyet Isten, teremtő szavával benépesít. Távolról, fentről közelíti meg a lenti valóságot, először az eget említi. Mert a föld szó jelentése egyértelmű, főleg az égre kell fordítanunk figyelmünket Nyelvünkben ezt a kettőt meg tudjuk különböztetni, s fordításainkban hol menny, hol ég olvasható. Itt nem egy különben tetszetős teologumena dönt, hanem maga a makrotextus, s e szerint égről van szó és nem mennyről, hiszen ez utóbbi teremtés előtti valóság. A 12-szeri előfordulásból nem szabad kiemelnünk az 1,1-et. Isten a boltozatot égnek nevezi, amelyen elhelyezi az égitesteket (8.14.15.17.20) s amely alatt a madarak repdesnek (26.28.30). Az ég éppen olyan teremtmény, mint a boltozat és a madarak.

A שָׁמַיִם-nak ez a jelentése végig kísérhető az egész Ószövetségen. Szintén teremtményként van szó az égről a Tízparancsolatban is, az ég–föld–tenger hármasságában (2Móz 20,11, lásd még Zsolt 146,6). A zsoltáros arról tesz bizonyságot, hogy Isten kezének munkái, a teremtett föld és ég elpusztulnak, elavulnak, de maga Isten örökre megmarad (Zsolt 102,26–28), majd Jézus is erről beszél: az ég és a föld elmúlik, de az ő beszéde megmarad (Mk 13,31). A kezdetben teremtett ég és föld megjelenik a prófétai véglátásban is: eljön az idő, amikor a régi égre és földre nem emlékeznek, mert az Úr újat teremt (Ézs 65,17). Szintén eszkatologikus távlatban szól erről az Újszövetség prófétája: az első ég és az első föld elmúlt, s a látnok szeme előtt megjelenik az új ég és az új föld (Jel 21,1).

-------------------------------
[4] A jobbára költői részekben olvasható תֵּבֵל közelít ugyan a modern kozmosz fogalmához, néhány helyen a földdel párhuzamosan fordul elő, de nem tekinthető szakkifejezésének. A Hetvenek többnyire οἰκουμένη-nek fordították. Pl. Péld 8,31; Ézs 14,17.