Küroszi Theodórétosz (393–460) egyházatyának A görög betegségek orvoslása című apologetikai munkája betekintést nyújt a keresztyén teológia és a görög filozófia ókori vitájába. Szerzőnk nem úttörő ebben a műfajban, sőt: munkája bevallottan a korábbi tanítók hagyományára épül, de nem marad le sem Alexandriai Kelemen Sztrómatája, sem Caesareai Euszebiosz Praeparatio evangelicája, sem Órigenész Kelszosz ellen írt műve mögött. A mű jelentősége abban is áll, hogy Theodórétosz érvelési módszereit – köztük a dialektikát – ma már szinte sehol nem tanítják, miközben a vitatkozás művészetének hiánya lépten-nyomon érezhető mindennapjaink disputáiban. A szerző által tárgyalt témakörök némelyike meglepően időszerű akár etikai, akár más típusú interdiszciplináris párbeszédhez. „A tudás kezdete a saját tudatlanságunk felismerése” – vallja az ókori tanítómester, aki ma is lerántja a leplet a tudás és a tudálékosság, a bölcsesség és az okoskodás közötti kibékíthetetlen különbségről. A tudásvágy és az alázat, az ismeretre való éhség és a hit, a bizalom régen nem jár kéz a kézben. Ezt a leckét illene sürgősen újratanulni. A mű olvastán nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Theodórétosz elsősorban igehirdető volt. Stílusát is ez a fajta, jól megszerkesztett szónoki élőbeszédforma jellemzi. Ha tehát néha a tárgyilagos érvelés helyét valamilyen hatásos retorikai fordulat veszi át, ezt nyilván – a már eltávozottnak kijáró engedékeny mosoly kíséretében – a szó erejével történő meggyőzésben bízó prédikátor számlájára kell írnunk. Ezzel együtt mégsem árt elmélázni azon, hogy ha a mai közéleti szónokaink – a rendszerint teljesen mellőzött tárgyilagosság pótlékául – legalább a Theodórétoszéhoz hasonló remekbe szabott retorikai fogásokkal élnének, talán az amúgy is nyilvánvaló mellébeszéléseket valamelyest könnyebb szívvel vehetnénk tudomásul. És ennyi talán elég is.