Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Pilinszky János: Négysoros)

Jézus halála mellett senki sem mehetett el észrevétlenül. A szinoptikus evangéliumok mindegyike megemlíti, hogy Jézus kereszthalálakor – dél (a hatodik óra) és délután három óra (a kilencedik óra) között – sötétség támadt az egész földön, és amikor kilehelte lelkét, a templom kárpitja felülről lefelé kettéhasadt. János evangéliuma nem számol be ezekről a rendkívüli eseményekről. Ehelyett Jézus haláltusája körüli történések részleteire összpontosít: beszámol a felsőruha szétosztásáról, a köntös fölötti sorsvetésről, az asszonyok jelenlétéről, amelyet Jézus anyjáról való gondoskodása (adopciós mozzanat) egészít ki, valamint a halál tényszerű megállapításáról és a holttest további sorsáról.

A továbbiakban Máté evangéliumát emeljük ki, ugyanis egyedülálló módon tudósít nemcsak a sötétség beálltáról, a kárpit kettéhasadásáról és a százados hitvallásáról, hanem ezek közé egy különleges beszámolót is beékel egy bizonyos földrengésről és az elhunyt szentek feltámadásáról. Mennyire tekinthető eredetinek és milyen célt szolgál ez a látványelemeket hordozó bővítmény a szövegegységen belül? Hogyan kell nekünk ezeket a jeleket értenünk és értelmeznünk?

„Hat órától kezdve pedig kilenc óráig sötétség lett az egész földön.” (Mt 27,45)

Máté Jézus halálát hasonló módon írja le, mint a keresztre feszítését: magáról az eseményről kevés részletet közöl, inkább mások tetteire és a kísérő kozmikus jelentőségű eseményekre helyezi a hangsúlyt. Jézus halálát sötétség (27,45) és földrengés (27,51) foglalja keretbe, ezzel is jelezve, hogy maga a természet is tanúságot tesz az esemény korszakalkotó jelentőségéről. Jézus nyilvános gúnyolása megszűnik a 27,44-ben. Kétségbeesett kiáltása (27,46) talán az egész Szentírás legmegdöbbentőbb szavai közé tartozik. A jelenlévők félreértik Jézus kiáltását, és azt hiszik, Illést hívja. A héber Éli atta – „Istenem vagy” – hangzásilag könnyen összetéveszthető az arám Élijja ata – „Illés, jöjj!” kifejezéssel (27,47–49). Néhányan azok közül, akik addig gúnyolták őt, most komolyan elgondolkodnak azon, vajon Illés valóban eljön-e, hogy csodás módon megmentse Jézust. De Jézus a csodáit mindig a rászorulók érdekében tette, nem azért, hogy kiégett kíváncsiskodókat szórakoztasson. Mivel ezek a szemlélők nem értik meg Jézus szenvedésének jelentőségét, Illésre vonatkozó feltételezésük így nem más, mint a gúnynak egy burkolt formája.

Az ókorban gyakran hitték, hogy nagy személyiségek halálát különös események és előjelek kísérik. Például Diogenész Laertiosz a Híres filozófusok élete c. munkában említi, hogy Carneadész halálakor „a hold elsötétült”; Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művében, a Caesar élete részben (69. fejezet 3–5. bekezdés) említi, hogy Julius Caesar halálát különféle égi jelek és előjelek kísérték. Ezek között szerepel például a napfogyatkozás és más természeti jelenségek; Vergilius a Georgica c. könyvében is hasonló jelenségekről számol be (1.463–468). A szöveg asszociációs horizontján viszont megjelenhetnek közelebbről azok az ÓSz-i párhuzamok, amelyek a megértés szempontjából jóval fontosabbak és amelyek a sötétséget az isteni ítélet jeleként ábrázolják.

Máté tehát a sötétség leírásával hangsúlyozza, hogy Jézus halála nem csupán történelmi esemény, hanem kozmikus jelentőségű isteni ítélet és a megváltás jele, azaz Isten beavatkozásának elháríthatatlan megtapasztalása.

„a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt” (Mt 27,51a)

A jeruzsálemi templom két kárpittal rendelkezett: a külső a papok udvarát választotta el a szentélytől (2Móz 27,16) – Josephus szerint ez az egész mennybolt panorámája volt –, a belső pedig a szentek szentjét (2Móz 26,31–37). Az előbbi kárpit szakadása nyilvánosabb lett volna, de az utóbbi sem maradhatott titokban. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azonban nem lehet egyértelműen megállapítani, melyik függönyről van szó. Kérdéses, hogy a kárpit – bármelyikről is lévén szó – vajon az ezután bekövetkező földrengés hatására hasadt-e ketté – ez lenne a természetesebb magyarázat. Azonban a „felülről az aljáig” kiegészítés és Jézus halálsikolyával való összefonódás teológiai hangsúlyt ad az eseménynek. Jézus hatalmas kiáltással hal meg, ennek erejében még a templom kárpitját is szétrepeszti. Minden bizonnyal úgy kell értelmezni, mint az Istenhez való szabad hozzáférés jelképes megvalósulását Jézus halála által. A kárpit kettéhasadása a templomi rituálék és az azokat szabályozó törvények elévülését jelképezi. Jézus maga az Új Templom, az Istennel való találkozás helye (lásd 26,61); a régi megszűnt.

Kálvin hasonlóan hangsúlyozza: Krisztus, az igazi és örökkévaló Főpap, eltörölve a törvény árnyképeit, saját vére által nyitotta meg számunkra az utat a mennyei szentélybe, hogy többé ne távol, az előcsarnokban álljunk, hanem bizalommal közeledhessünk Isten jelenlétéhez. Ehhez hozzátette: Eközben a zsidók figyelmeztetést kaptak arra nézve, hogy elérkezett az ideje a külső áldozatok eltörlésének, és hogy a régi papságnak többé nem lesz haszna; hogy bár a templom épülete még állt, többé nem volt szükséges az ősi szokás szerint ott imádni Istent; mert mivel az árnyékok valósága és igazsága beteljesedett, a törvény képei lélekké változtak. Mert bár Krisztus látható áldozatot mutatott be, mégis – ahogyan az apostol mondja (Zsid 9,14) – azt lelkileg kell szemlélnünk, hogy részesülhessünk értékéből és gyümölcseiből. Azonban semmi haszna nem volt a nyomorult emberek számára annak, hogy a külső szentély lelepleződött a függöny kettéhasadása által, mert a szívükben lévő hitetlenség belső függönye megakadályozta őket abban, hogy meglássák az üdvösség világosságát.
A kettéhasadt kárpit a templom közelgő pusztulásának jeleként is szolgál—de nem puszta tényként, hanem teológiai szükségszerűségként. Máté azért jegyezhette meg a „felülről lefelé” való szakadást, hogy nyilvánvalóvá tegye: ez nem ember tette, hanem maga Isten cselekedett itt – „megszentségtelenítve” ezzel saját templomát. Figyelemreméltó, hogy az 51–52.v.-ben öt egymást követő passzív aorisztoszi igealak jelenik meg, amelyek cselekvő alanyaként implicit módon Isten értendő (passivum divinum).

A fentiek fényében Jézus halálának beálltát először tehát maga az Atya állapítja meg és teszi nyilvánvalóvá a különleges eseményeken keresztül. Csak ezután következik Pilátus rendelkezése, és a katonák szakvéleménye: a Jézus oldalába szúrt lándzsa megerősíti a halált közvetlenül okozó vérkeringési elégtelenséget, megerősítve azt, amit a természetben megmutatkozó események már előre meghirdetettek: Jézus (önként) kilehelte lelkét és meghalt.

„a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak” (Mt 27,51b)

A földrengés, akár a sötétség, az ÓSz szerint Isten hatalmas cselekedetének megnyilvánulása, közelebbről az isteni ítélet és jelenlét toposza.

Noha történeti források nem beszélnek arról, hogy Pilátus helytartósága idején (Kr.u. 26–36) földrengés pusztított Júdeában, szem előtt kell tartanunk azt, hogy a templom területe geológiai törésvonalon fekszik. A mai muszlim szentélyek is megsérültek már földrengésekben. Az ApCsel-ben is olvasunk földrengésről bár igaz, hogy Macedóniában történt, mégis maga a földtevékenységnek az apostolok börtönből való szabadulására való időzítése Istennek az események alakulásába való csodálatos beavatkozását jelenti és képes hitet ébreszteni a pogányok szívében (Pál és Szilász Filippiben – ApCsel 16,26; vö. Mt 8,24 – ahol a tenger szokatlan háborgását földmozgás okozhatta). A földrengés hitébresztő szerepe és ereje abban áll, hogy képes kulturális és nemzeti hovatartozástól függetlenül megrendülést okozni és a Teremtőre emlékeztetni.

„A sírok megnyíltak.” (Mt 27,52a)

„Sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.” (Mt 27,52b)
„Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.” (Mt 27,53)

Szent Jeromos Máté-kommentárja Lázár feltámadásával hozza összefüggésbe a rejtélyes szakaszt. Ahogyan a meghalt Lázár feltámadt, ugyanígy sok szent teste is feltámadt. Így mutatták meg az Urat, aki feltámadt. És mégis, bár a sírok megnyíltak, nem támadtak fel azelőtt, hogy az Úr feltámadt volna. Így lett ő a halottak közül való feltámadás elsőszülöttje. Most pedig a „szent várost”, ahol feltámadásuk után megjelentek, Jeromos szerint úgy kell értenünk, mint vagy a mennyei Jeruzsálemet, vagy ezt a földi Jeruzsálemet, amely korábban szent volt. Ahogyan Mátét vámszedőnek nevezik, nem azért, mintha apostolként is vámszedő maradt volna, hanem mert megőrizte korábbi megnevezését, ugyanígy Jeruzsálemet is „szentnek” nevezték a templom és a szentek szentje miatt, valamint hogy megkülönböztessék más városoktól, ahol bálványokat imádtak. De, amikor azt olvassuk: „sokan látták őket”, nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy egyetemes feltámadás volt, amely mindenki előtt megjelent, hanem egy különleges feltámadás, amelyet sokan láthattak. Így azok láthatták, akik méltók voltak rá.

Ezt a gondolatot erősíti Kálvin is egy hosszabb magyarázat kíséretében: „ez a jel tehát azt tette nyilvánvalóvá, hogy ő sem nem magánszemélyként halt meg, sem nem magánemberként támadt fel, hanem azért, hogy életének illatát árasztva minden hívőt megérintsen.

De itt felmerül egy kérdés: miért döntött úgy Isten, hogy csak néhányan támadjanak fel, ha egyszer a feltámadásban való részesedés minden hívőre egyformán vonatkozik? A válaszom: mivel még nem jött el az ideje annak, hogy az egyház teljes teste összegyűljön a Főhöz, néhány személyben előképet mutatott a mindannyiunk számára várható új életből. Mert tudjuk, hogy Krisztust azzal a feltétellel vették fel a mennybe, hogy az ő tagjainak élete továbbra is elrejtett maradjon (Kol 3,3), amíg meg nem jelenik eljövetelével. De hogy a hívők szívét hamarabb a reménység felé emelje, előnyös volt, hogy a majdani közös feltámadást néhányan előre megízlelhessék.”

A szentek (ἅγιος) feltámadása (ἐγείρω) két okból is nehezen értelmezhető. Először is, nagyon röviden van említve, és nincs párhuzama—sok kérdés marad nyitva: Milyen testben támadtak fel? Újra meghaltak? Hányan látták őket? Mennyire voltak nyilvánosak ezek a megjelenések? Másodszor, első olvasásra úgy tűnik, hogy bár a szentek feltámadtak Jézus halálakor, csak feltámadása után hagyták el sírjaikat, hogy megjelenjenek a „szent város” lakóinak (53. v.). Mit csináltak addig?

Egyik legelterjedtebb nézet szerint ez a rövid és tömör szakasz egy olyan midrás, amely Jézus győzelmének és az új korszak hajnalának szimbolikus megjelenítése. Mégis, felmerül a kérdés: ha Máténak nem volt történeti alapja, miért talált volna ki egy ilyen sok problémát felvető midrásszerű olvasmányt?

Ulrich Luz szerint a nyelvészeti elemzés nem támasztja alá a mátéi származást, ezért nem is tekinthető midrásnak. Sokkal inkább egy Mátét megelőző hagyománnyal van dolgunk. A kérdések természetesen továbbra is adottak: vajon Máté egy már rögzített írott szöveget vett át, vagy csak egy szóbeli hagyományt? Zsidó vagy keresztyén eredetű volt ez a hagyomány? A vélemények megoszlanak. Egyesek úgy vélik, hogy Máté egy zsidó apokaliptikus szöveget krisztianizált. Van, aki szerint ez egy más helyre került feltámadástörténet, és eredetileg a 28,2-ben említett földrengéshez kapcsolódott (Hutton). Mások egy korai keresztény himnusznak tartják. Luz feltételezi, hogy létezett egy keresztyén hagyomány, amely már kezdettől fogva Jézus halálához kapcsolódott, és Máté a Márk által megőrzött kárpit-elbeszélését bővítette ki más teofánia-motívumokkal. A stílusa – rövid tőmondatokból áll – nem idegen Mátétól, de emlékeztet a Mt 24,29 apokaliptikus leírására (hasonlóan vélekedik Donald Hagner). Mint a legtöbb apokaliptikus szöveg, ez a bővítmény is bibliai szakaszok hatását tükrözi, különösen Ez 37,12–13-ét, amely a „sírok megnyitásáról” (ἀνοίγω – „megnyitni”, μνημεῖον – „sír”) szól. Igaz ugyan, hogy Ez 37-ben a feltámadás a diaszpórában megy végbe, és nem Jeruzsálemben történik. Emiatt néhány kutató a Zak 14,4–5-re hívja fel a figyelmet, amely ugyan nem a halottak feltámadásáról szól, de említést tesz az Olajfák hegyének „meghasadásáról” (σχίζω), egy földrengésről (σεισμός), valamint a (mennyei) szentek (ἅγιος) eljöveteléről. Ott azonban – ellentétben az itteni szöveggel – Jeruzsálem megmentése a tét.

Craig Evans a sírok megnyílásának és a holtak feltámadásának történetét egy korai írnoki betoldásnak véli, amelyet talán a Máté 28,2, valamint a már említett Ez 37,7–14, Dán 12,2 és Zak 14,4–5 inspiráltak (vö. Didakhé 16,7), továbbá az a keresztény hit, hogy Jézus feltámadása csupán a „zsengéje” azoknak, akik „elaludtak” (vö. 1Kor 15,20). Felmerült az is, hogy az 52–53. versek bizonyos értelemben beteljesítik Jézusnak a Máté 16,18-ban elhangzó ígéretét, miszerint felépíti egyházát, és „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” Vagyis azáltal, hogy a halál pillanatában szenteket támasztott fel, a pokol kapui megroppantak. Az is valószínűsíti, hogy ez a történet későbbi glossza, hogy az 52–53. versek időrendi nehézséget okoznak. A történet szerint Jézus halálakor nyíltak meg a sírok, és támadtak fel a szentek – tehát Jézus előtt támadtak fel. Így viszont hogyan tekinthetnénk Jézust a feltámadás „zsengéjének”? Valószínűleg ezért mondja az írnok, aki betoldotta ezt a részt, hogy a feltámadott szentek Jézus vasárnapi feltámadásáig a sírokban maradtak. Eszerint tehát ezek a szentek péntek estétől vasárnap hajnalig a sírjaikban „időztek”.

John Wenham egy másik nézőpontot képvisel, ami az 51. és 52. v. központozásából indul ki. Szerinte a pontot nem a „megrepedtek” (ἐσχίσθησαν,) után – mint némely kézirat esetében látjuk (bizánci) – hanem a „megnyíltak” (ἀνεῴχθησαν) után kellene tenni. A kárpit kettéhasadása és a sírok megnyílása együtt jelzik Jézus halálának és feltámadásának kettős fókuszát: egyrészt Jézus áldozati halála eltörli a bűnt, legyőzi a gonosz és a halál hatalmát, és megnyitja az utat Istenhez. Másrészt Jézus diadalmas feltámadása ígéri meg a benne meghaltak végső feltámadását. A szentek feltámadása tehát új mondatot kezd, és csak Jézus feltámadásával kapcsolatos. Máté nem azt akarja sugallni, hogy ezek az emberek Jézus halálakor feltámadtak, majd a sírokban vártak húsvétvasárnapig. Ez abszurd lenne. Nem kell feltételeznünk, hogy az anyagi valóság visszatartotta őket, hiszen Jézus sírját is azért nyitották meg, hogy a tanúk láthassák, nem, hogy ő kijöhessen. A szentek feltámadtak, kijöttek a sírból, és Jézus feltámadása után sokan látták őket. Nem szükséges tehát a földrengést és a sírok megnyílását közvetlenül összekötni a szentek feltámadásával: ezt a két fókuszt el kell választani.

A feltámadottak csak Jézus feltámadása után jelentek meg a szent városban – hacsak nem történt egy megmagyarázatlan két napos késedelem – ami arra utalhat, hogy Máté nem szigorú kronológiai sorrendben írta le az eseményeket. Így a szentek feltámadását inkább Jézus feltámadásának következményeként mutatja be, ezzel tükrözve azt a nézetet, hogy „Jézus feltámadása volt az általános feltámadás kezdete az idők végén”, amit például az 1Kor 15,20kk. is hangsúlyoz. A korai értelmezők megpróbálták azonosítani a „szenteket”, akik feltámadtak és bementek Jeruzsálembe. Felmerült Ádám, Jób, Mózes, az igaz Simeon (Lk 2), illetve az ÓSz prófétái is – ezek azonban pusztán találgatások. A „szentek” minden bizonnyal az ÓSz Istenhez hű néphez tartozók, akik a Zsidók 11 szerint „hitben haltak meg”, a jobb feltámadás reményében (Zsid 11,13–16.35.39–40); ez a remény most Jézus által teljesül. E jelentős esemény teológiai értelme alapvető Máté számára Krisztus halálának értelmezésében. Hogy ez „józan történelmi” esemény volt-e (amit egy kamerafelvétel is rögzíthetett volna), az – mivel nincs más megerősítő bizonyíték – hit kérdése, nem pedig objektív bizonyításé. Mindenesetre egyedülálló esemény volt, és nem ítélhető meg a normális vagy átlagos tapasztalás mércéjével.

Kálvin kitart amellett, hogy „nem szükséges sokat aggódnunk egy olyan ügy miatt, amely nem szükséges az üdvösséghez. Nem valószínű, hogy hosszú ideig az emberek között maradtak a feltámasztottak; elég volt, ha rövid ideig megjelentek, hogy bennük, mint egy tükörben vagy képmásban, Krisztus hatalma nyilvánvalóvá váljon. Mivel Isten személyük által a mennyei élet reménységét akarta megerősíteni azokban, akik akkor éltek, nem volna meglepő, ha azt mondanánk, hogy miután ezt a küldetést betöltötték, ismét nyugovóra tértek sírjaikban. De valószínűbb, hogy azt az életet, amelyet kaptak, nem vették el tőlük később; mert ha halandó életet kaptak volna, az nem lett volna a tökéletes feltámadás bizonyítéka. Bár az egész világ fel fog támadni, és Krisztus fel fogja támasztani a hitetleneket ítéletre éppúgy, mint a hívőket üdvösségre, mégis, mivel különösen egyháza javára támadt fel, helyénvaló volt, hogy ezt a megtisztelő feltámadást ne adja másnak, csak a szenteknek.”

„Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54c)

Jézus halálának azonnali hatása nemcsak ezekben az apokaliptikával átitatott rendkívüli és kozmikus fordulatokban érzékelhető. A kitekintőnk ezért sem állhat meg csupán a mai ember kíváncsiságát is fokozó, olykor misztikusnak vélt, az olvasó fantáziájára bízott eseményeknél. Bár Jeromos és Kálvin magyarázatai kiéleződnek a méltók és méltatlanok csoportjára, leghelyesebb, ha az egyedülálló bővítményt a saját kontextusában értelmezzük. Ebből kifolyólag nem lehet a római százados hagyományától elvonatkoztatni és önálló jelentéssel felruházni. A pogány százados vallomása legalább annyira meghökkentő, mint az elhunyt szenteket ért üdvváltozás. Sőt! A passiótörténet tetőpontja maga a százados hitvallása. Az életet hozó halálról szóló tanúbizonyságok (látványelemek) képesek a legkeményebb ellenállást is legyőzni. A pogányok hitrejutása mellett nem lehet észrevétlenül elmenni – ahogyan a sötétség vagy a földrengés mellett sem.

Máté – szemben Márkkal – nemcsak a századost említi, hanem jelzi, hogy azok is, akik vele együtt voltak megrémültek és együtt mondták: „Bizony, Isten Fia volt ez!” A gúnyolódók csoportjával szemben áll egy hitvalló csoport, amely – az elsőtől eltérően – pogányokból áll és ezzel előrevetíti a minden népből származó tanítványok közösségét (28,19). Ők váltják fel azokat, akik Isten országának fiai voltak, de hitetlenek maradtak. A sötétség, a földrengés, és Jézusnak az elhagyatottságból felszakadó kiáltása meggyőzte őket, hogy ez nem volt hétköznapi kivégzés. Ezek a jelek megrémítették őket, és talán azt hitték, az ég haragját látják, amiért ilyen bűn történt, és ebben ők is részt vettek. De ez a vallomás mást is elmond: Jézus leginkább a szenvedésben és halálban bizonyul Messiásnak és Isten Fiának. A zsidó vallási vezetők azonban félreértették Messiás mivoltát, és ezzel a címmel gúnyolták, amelyet most a pogányok ismernek el (lásd még 8,5–13; 15,21–28).

A katonák mellett ott voltak azok az asszonyok is, akiket általában nem sokra tartottak a zsidó társadalomban. Távolról figyelték az eseményeket – talán félelemből vagy szemérmességből; ők voltak az utolsók a keresztnél, de az elsők a sírnál (28,1). Ezek galileai asszonyok voltak (Mária Magdolna; Mária – Jézus anyja; „ez a Mária” – Jézus anyjának nővére, a kis Jakab és József anyja, Kleofás felesége; Salomé – Zebedeus fiainak, Jakab és János anyja), akik gyakran utaztak a tanítványokkal, és saját vagyonukból gondozták Jézust (Lk 8,2–3; vö. Mk 15,40; Jn 19,25). Nemcsak a narratíva folytonosságát biztosítják, hanem azt is bizonyítják, hogy Isten a világ megvetettjeit választotta ki, hogy megszégyenítse az erőseket (1Kor 1,27–31).

Következtetések

Jézus halálának mátéi olvasata szimbolikus és apokaliptikus motívumokat tartalmaz, mindazáltal az olykor midrásnak vagy glosszának vélt szakasz a történeti elbeszélés műfajába illeszkedik. A bűnért való legfőbb áldozat bemutattatott, ezért az áldozati rendszer feleslegessé vált. Az Isten jelenlétéhez vezető út immár az ő Fiának áldozatán keresztül vezet, amely szabad és közvetlen hozzáférést biztosít magához Istenhez. Jézus meghalt és feltámadt, ezért biztosított a feltámadás mindazok számára, akik hisznek benne. Ha valóban történt olyan, hogy egyes szentek feltámadtak és Jeruzsálemben jártak, akkor ez még inkább bizonyítéka annak, hogy el fog jönni a szentek általános feltámadása. Ha pedig ez nem szó szerint történt, akkor is egy olyan szimbolikus előképet kapunk, amely a szó szerinti jövőbeli feltámadást vetíti előre, azzal a céllal, hogy erősítse a keresztyének feltámadásba vetett hitét. A kereszt és az azt közvetlenül követő látványos események együtt mutatnak rá arra, hogy Jézus valóban Isten Fia volt. Ő, Isten Fia, halt meg ilyen nyomorúságos módon: bűnösként, Isten által megátkozottként. Nem csoda hát, hogy ezt a halált különleges jelek kísérték. Ítélet és üdvösség egyaránt benne rejlik ebben a csodálatos eseményben.