Dávid uralkodása idején a még egységes ország politikailag megszilárdul, a király győz a jebusziak, a filiszteusok, az arámiak, az ammoniták fölött (2Sám 5,6–11,27), előkészítve a Salamon-i nagybirodalmat. A (kül)politikai előtér mögött trónutódlási küzdelmek, gyilkosságok, ármánykodások veszélyeztetik Dávid királyságát. Ki lesz az utód? Kezdetben egyértelmű, hogy Betsabé fia, Salamon (2Sám 1,24; 1Kir 1,11–53), de ebbe nem mindenki törődik bele. Mind a papok, mind a hadvezérek csoportja megoszlik: egyesek Adonijját, mások Salamont akarják trónra ültetni, végül Nátán próféta és Dávid akarata érvényesül, és Salamon lesz a király (1Kir 1,1–2,11). Ezeknek a történéseknek a kísérőjelensége a terjedelmes leírásban olvasható Absolon-eset (2Sám 13,1–19,15). A leírás nem csupán király–utód, hanem apa–fiú történet is, s ebből, bár nem központi esemény, kiemelhető a megbocsátás momentuma.

A bűn, közbenjárás, megbocsátás témakibontás tulajdonképpen három személyt hoz előtérbe: az Absolonét, a Joábét, és a Dávidét.

A bűn. Dávidnak Hebronban született gyermekei közül Amnon volt az első, s mivel a másodiknak csak a nevét tudjuk, a Dávid-fiak közül Absolon következett (2Sám 3,2–4) a trónra. Mivel azonban megölte bátyját, Amnont, a király haragja elől elmenekült Gesúrba, ahol három évet töltött (13,28–39). Joáb közbenjárására Dávid hazarendeli fiát Jeruzsálembe, de két évig nem kerülhet színe elé, majd Absolon erőszakkal ráveszi Joábot, hogy a királyhoz juttassa, aki megbocsát neki (14,1–33). Most, hogy már nem kell félnie apja haragjától, mint „szabad ember” híveket toboroz, meglopja a nép szívét (‎גנב, 15,6 belopja magát a nép szívébe) és céltudatosan megszervezi királyságát. Igaz bíróként ajánlgatja magát, összeesküvést sző, s a nép Hebronban királynak kiáltja ki. A puccs sikerült, Dávidnak menekülnie kell (15,1–16). Amikor visszakerül a trónra, emberei üldözik a trónbitorlót, akit Joáb megöl (18,15)

Absolon bizonyára nem csupán erőszakosságával, de megnyerő külsejével is hódít: hibátlan külső megjelenése, erőt sugalló hosszú haja (14,25–27) elismerést vált ki környezetéből.[1] Ami Dávid kiválasztásánál elhangzott, az ide is érvényes: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7), és lelkiség tekintetében semmi sem írható Absolon javára: Önhitt, mert magát méltónak tartja a trónhoz, s gátlástalan gyilkos, megöli Amnont. A király közelébe akar kerülni, nem azért, hogy bocsánatot nyerjen, hanem, hogy kegyeibe kerülve útját egyengesse a trón felé, s meghajlása sem tekinthető őszinte alázatnak. Majd négy év múlva, kihasználva apja jóhiszeműségét, összeesküvést (‎קשׁר) szervez ellene (15,7–12).

A közbenjárás. Ez a megbocsátás-történetekben egyedi esemény. Az apa–fiú találkozását a király első embere, Joáb hozza létre, először saját kezdeményezéseként (14,1–3), majd Absolon erőszakának engedve (14,30–32). A gyilkos elmenekül a megérdemelt büntetés elől, félve a vérbosszútól, de az apa gondolatai Absolonnál járnak (szíve szakadna Absolon után, KáVi), ezért Joáb Tékoából egy asszonyt kér meg, hogy fia elvesztése utáni gyászával, mint saját családi eseménnyel hasson Dávidra, illetve arra, ami az országban történhet. A példaelbeszélés mint olyan, és mint irodalmi alkotás külön tanulmányt igényelne. Itt ennek (14,4–17) csupán néhány, üzenetet hordozó elemét emelem ki. a. Dávidnak meg kell értenie, hogy olyan bírói döntést kell hoznia, amelyben a jogos (vér)bosszú a királyi méltányossággal és az apai megbocsátással állnak szemben egymással. b. Az asszony Istenre hivatkozik, aki azt akarja, hogy „az elszakított se maradjon tőle elszakítva”. Ha Dávid nem engedi magához fiát, maga is vétkezik (14,13–14). Azaz, a nem-megbocsátás az Isten népe (a „dinasztia”) ellen elkövetett bűn (‎אָשֵׁם, bűnnel megterhelt). c. Az özvegy nem akarja, hogy kioltsák a megmaradt szikrát, mert akkor férjének nem marad se neve, se utódja a földön (14,7), a család kipusztul „Isten tulajdon népe közül” (14,16). A megbocsátás erős érve ez, hiszen az uralkodóház fennmaradására vonatkozik, s Dávid tulajdonképpen most érti meg a példabeszéd üzenetét. d. Fia érdekében az asszony az Úrra, Dávid Istenére emlékeztet, s a király az „él az Úr” esküformulával tesz erre ígéretet (14,11). A beszédnek ez a három momentuma (b., c., d.), itt is, mint a József-történetnél, arra mutat, hogy a megbocsátás lehetősége, esélye, maga a történés, az Úr, a vétkes és a megbocsátó közötti élettérben van, amint erről az előzőekben szó volt..

A megbocsátás. Az Absolonhoz való viszonyát tekintve, Dávidban megfér a két nagyon emberi alapérzés. A leírásban többször is szó van a fia iránti vonzalomról, mozdulatban is kifejezett gyöngédségről: még a tőle távolra került gyilkost is gyászolja, gondolatai nála vannak (13,37; 14,1), s megparancsolja Joábnak, hogy hozza vissza (14,21). Amikor serege a megfutamodó Absolon ellen megy, meghagyja, hogy bánjanak kíméletesen „azzal a fiúval” (18,5), majd miután megölik, bánkódik és gyászolja őt, ugyanúgy, mint Jákób tette József elvesztésének hírekor (1Móz 37,34; 1Sám 19,2). Ez apa–fiú történet. De Dávid királyként is viszonyul Absolonhoz: A vétkest eltaszítja magától (14,13) s ugyan visszajöhet bujdosásából Jeruzsálembe, de nem engedi közvetlenül maga elé (14,24). Majd ő maga is kész a megtorlásra, és részt akar venni a trónbitorló üldözésében (18,2). Így ez bíró–vétkes (király–lázadó) történet is. A röviden leírt megbocsátás eseményében világossá válik, hogy az apai érzés lesz úrrá rajta: megcsókolja fiát (14,33), azt szerette, aki őt gyűlölte (19,7). Azt a trónkövetelőt fogadja vissza, aki veszélyezteti eredeti szándékát, hogy Salamon legyen az utódja, akit az Úr szeretetébe fogadott (12,24, vö. 1Kir 1,10–31; 1Krón 22,9).

Dávidot ismét egy példaelbeszélés készteti, hogy szembenézzen önmagával. Nátán szavai: Te vagy az az ember (12,7), itt is elhangozhatott volna. Ott Dávidnak egy elkövetett bűn miatt kell bűnbánatot tartania (vétkeztem az Úr ellen, 12,1–14), itt egy még el nem követettől kell óvakodnia („a király maga is vétkes”, 14,13). Ott a király bűnbocsánatot nyer, itt megbocsát fiának.

Az Ézsau és Jákób történetben a megbocsátás után az ikrek békésen megosztják letelepedésük helyét, József megnyugtatja testvéreit, a megbocsátó apa és a megbocsátott tékozló fia örömünnepet ülnek. Itt az apa és fia útjai elválnak: Absolon apja ellen tör, Dávid pedig az elveszített gyermektől sírással és gyásszal vesz végbúcsút.

A három ószövetségi megbocsátás-történetben lényegesnek kell tartanunk, hogy a békességnek erre az állapotára nem csak a vétkes törekszik, hanem a megbántott is. Ézsau a találkozáskor megcsókolja Jákóbot és együtt sírnak 33,4, József sír 42,24 43,30 45,14–15 46,29 50,17 Dávid megcsókolja Absolont a megbocsátáskor 14,33 és sír, amikor halálhírét hozzák 2Sám 19,1 Ebben egyek. Viszont különböznek abban, hogy a vétkes ezt kényszerből, a bosszútól való félelemből, illetve valamilyen szükséghelyzetből teszi, míg a megbántott szeretetből öleli át, csókolja meg azt, akit visszanyert.

------------------------
[1] Az olvasó emlékezhet a hosszú hajú bíró Sámson erejére (Bír 16,22), a szép, magas Saul királyra (1Sám 9,2; 10,25). Herrmann, Siegfried szerint a hosszú haj a forradalmiságra utal. Geschichte Israels in alttestamentlicher Zeit. Ch. Kaiser 1980. 2126