A szerző, a Ferencz József unitárius püspök által szerkesztett, 1864-ben kiadott és napjainkban is használatban levő unitárius káté fontosabb átdolgozásait (1879, 1947, 1973) elemzi és az évenkénti kiadásokat mutatja be.

Ebben a tanulmányban azokat a pontokat vizsgálom, ahol az emberi életre vonatkozó meglátásaik találkoznak vagy szétválnak ugyan, de adott szakaszon át párhuzamosan haladnak, miközben sejthető, hogy mindkét egyenes ugyanahhoz a szamárvezetőhöz igazodik. Vizsgálódásom nem a szokványos tartalomismertetés vagy pszichológiai rendszerbe való besorolás útját követi, nem is a közös antropológia megírására vállalkozom. Inkább azt szeretném felmutatni, hogy miként olvasható Frankl Böszörményi-Nagy kontextusában.

Amennyiben az evangélium a benne kifejezésre jutó viszonyulások dinamikája által fejti ki hatását, úgy a Filippibeliekhez írott levél első fejezetében ennek a dinamizmusnak a hívő ember által felismert evilági vonatkozásai állnak előttünk. Azok a vonatkozások, amelyek a hétköznapi élet eseményeinek a szintjén, az evangélium szolgálatában álló és az evangéliumon tájékozódó életben vagy az evangéliumhoz valamilyen módon viszonyulni kénytelen helyzetben megragadhatók és kifejezésre juttathatók.

Szerzőnk szemléletében az idő is éppen úgy változik, mint a folyó, melybe nem léphetünk be két alkalommal. A szenvedés okozása és tapasztalata e két transzcendens valóság együttese átalakítja a tettest és áldozatot; ennek alapján lehetne elévültnek tekinteni a vétket. Az elévülés azonban sohasem helyettesítheti a bocsánatot. A felejtés nem morális aktus. A hiányos emlékezet felületesség, a túl erős emlékezés azonban haragot szül. Spirituális kapzsiságra utalhat azonban, ha valaki a gonosz tapasztalatának integrálását a megbocsátás útján mintegy hőstettet kívánja véghezvinni.

Angolból fordította: Ruth Jochanan Weiniger

Igetanulmány Jn 1,1-5.9-14(16-18) alapján.

A huszadik században egy olyan jelenség következett be, amely nemcsak fizikai világunkban hozta létre a „határtalanság” érzését, hanem egy egészen új vagy más világot alakított ki. E világ eszközei ugyan valóságosak, de maga ez a világ nem valóságos, mivel virtuális, látszólagos, azonban aki bűvkörébe lép, könnyen rabjává válik. E látszólagos világ, virtuális valóság, más néven szimulakrum egyik létrehozója, alkotó eleme és hordozója az internet.

Az előadás első felében azt szeretnénk megvizsgálni, hogy Szentírás milyen közlést kifejező igékkel írja körül a hit megvallásának folyamatát, ezeket milyen szövegösszefüggésbe és élethelyzetbe ágyazza bele, illetve hogy ez milyen teológiai következményekkel jár. Ez a vizsgálódás hozzájárulhat ahhoz, hogy a hitvallást mint műfajt pontosabban tudjuk körülírni és elhatárolni más szövegtípusoktól. Az előadás másik fele arra keresi a választ, hogy milyen bibliai gyökerük van azoknak a kifejezéseknek, amelyek az ókeresztyén teológiai irodalomban jelölték a hitvallás fogalmát.

Does Jankélévitch identify the Source of creation with that thorne-crowned one of the nonsense of the cross? It seems that Jankélévitch is not only very close to the teaching of the church, but also identifies with its most important element, the redeeming death of Christ. And this is not only valid for the young philosopher before the War, but also for the mature thinker in the years following the Holocaust, the author of the Moral philosophy.

Dolgozatunk elsődleges célkitűzése feltérképezni és csokorba gyűjteni, hogyan írtak a görög nyelven alkotó késő ókori egyháztörténészek a hunokról. A Kr.u. IV. század utolsó harmadától (370. körül jelentek meg ugyanis a hunok Európában) az V. század második harmadának végéig terjedő időszakban a hunok fontos politikai tényezőként voltak jelen a Római birodalom történetében.

Pál apostol nyomán Habakuk 2:4 a keresztyén teológia egyik kulcsfontosságú szövege, amelyre az Újszövetség három alkalommal konkrétan hivatkozik. A reformáció korában, amikor a hit általi megigazulás újra a teológiai figyelem középpontjába kerül, ez a szövegrész, illetve ennek újszövetségi referenciái ismét jelentős szerephez jutnak. A tanulmány rámutat arra, hogy Hab 2:4 héber szövegének eltérő értelmezése milyen következményekkel járt a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János hit-értelmezésére nézve. Hab 2:4 reformátori olvasatának elemzése rávilágít ugyanakkor a (nyugati) keresztyén hagyomány egy másik kardinális problémájára is. A hit általi megigazulást illetően a héber szöveg alapján igyekszik egy olyan kérdést tisztázni, amely valójában a görög szöveghez (a Septuagintára hagyatkozó páli értelmezéshez) kötődik. Az újszövetségi szövegek révén közvetett formában kanonizált, ugyanakkor a reformátorok (és a nyugati teológia) által megkérdőjelezett tekintélyű Septuaginta, illetve a mérvadónak tekintett héber szöveg egymásmellettisége, továbbá a scriptura sacra sui ipsius interpres és a hebraica veritas kanonikus hermeneutikai elvei komoly paradoxonokhoz vezetnek.

A tanulmány a református gyülekezetekben élő népszokások közül a halál átmeneti rítusához kapcsolódakat gyűjti össze, a teljesség igénye nélkül. A virrasztó és a halotti tor napjainkig élő hagyományai változatos formákban maradtak fenn a gyülekezetekben.
Ezeknek gyűjteménye a tanulmány, mely összefoglalásként megállapítja, hogy ezek a régi szokások ma is élnek, és néprazi, valamint lelkigondozói szempontból nagyon fontos, hogy fenn is maradjanak.

Nagy horderejű döntésekbe nem szólhat bele mindenki; beszélni viszont minden ember beszél. És az is kommunikál, akinek valamilyen betegség korlátozza beszédkészségét. A homo loquens tágabb értelemben a kommunikáló ember. Dolgozatunk elsősorban a beszéd etikájának az alapkérdéseit kívánja feltárni és kritikailag bemutatni, ezt azonban csakis ennek a tágabb kontextusnak a figyelembevételével tehetjük meg.

Minden tudomány szükségképpen eljut a maga határáig, a horizontnak addig a vonaláig, ahol összeér az ég és föld. A fizikai valóság vizsgálata metafizikai kérdésekbe torkollik. Aki például asztrofizikusként az ősrobbanással foglalkozik, óhatatlanul is beleütközik az olyan jellegű kérdésekbe, melyeket a szoros értelemben vett tudomány aligha válaszolhat meg. Mi okozta magának a Big Bangnek a szinguláris eseményét? Miféle idő és miféle tér képzelhető el a téridő keletkezése előtt? Működhetnek-e ott törvények, ahol még egyetlen atom, egyetlen elektron sem létezik?

Amikor az Ószövetséget a feltámadás kérdése kapcsán a keresztyén teológia és hermeneutika összefüggésében vizsgáljuk, akkor ezt kétféle szempontból tehetjük. Egyrészt tudatában kell lennünk annak, hogy a keresztyénség és a zsidóság többsége számára magától értetődő volt, hogy az Ószövetség beszél az ember feltámadásáról, tehát a jelenség mint olyan létezik. Másrészt a keresztyén igehirdetés számára az Ószövetség az a forrás is volt, ahol nemcsak általában a feltámadás, hanem konkrétan a Krisztus feltámadása is meg van írva.

The God of Jankélévitch is creative energy, eternal acting goodness and love, but it is not a person and does not personally know its creations. It does not rule, does not enter into a covenant, does not bring redemption at the cost of its own heartbreak, does not judge sins and does not forgive them, does not speak, does not give commandments, does not conquer death, does not resurrect the dead, and does not offer eternal life.