Sokszor kérdeztem: Miért kell ezt a megaláztatást, ezt a szégyent, ezt a csapást hordoznom? Sokszor egyenesen dühös tekintettel kísértem azoknak sorsát, akik ilyen próbák nélkül, boldogan, zavartalanul éltek. De bárki helyébe is képzeltem magamat, be kellett vallanom, hogy Isten mégiscsak olyan sorsot rendelt nekem, amelyet mégsem cserélnék el senkiével. Ha a küzdelmek alatt nem is, később mindig megláthattam, hogy Isten vezette át a bajokon. A kísértések szédítő ösvényein vagy szakadékai felett is Isten óvott, egyébként a bűnök mélységébe szédültem volna. Sokat aggódtam azokért, akik hozzám tartoztak, s aggodalmaimmal sokat vétkeztem, mert sorsukat és a magam sorsát nem mindig tudtam egészében letenni Isten kezébe. De aggódásaim és nyomorúságaim között is Istennek panaszoltam, és Isten, ha kéréseimet nem is teljesítette mindig, bár nagyon sokszor csodálatosan megtette, kegyeleméből soha el nem bocsátott.