Egy évkezdő Erasmus napon, az egyik informatikus előadó azt mondta, hogy mostmár elképzelhető az, hogyha megmondjuk, hogy melyik a legjobb 100 prédikáció, akkor azok alapján egy olyan programot írnak, hogyha tetszőlegesen beírunk bármilyen bibliai igehelyet, akkor az egy gombnyomásra kidob egy prédikációt arra a textusra írodva.

A studiumban olvasva a száznál több prédikációt és közben tudva, hogy a kibocsátón szolgálnom kell, megkísértett a gondolat, vajon a dékán úr a studiumban nem rejtett el egy ilyen gombot? Annál is inkább, mert elolvastam a Losungen Pünkösdre kijelölt igéjét, ami nem más, mint ez a felolvasott ige, a bábeli toronyépítésről és a bábeli zűrzavarról.
Pünkösddel kapcsolatosan, akárcsak Karácsony és Húsvét klasszikus textusaival, mindig egy kicsit az az érzésem, hogy nemcsak mindent, de már mindent is elmondtunk. Már minden húst lerágtunk, akárcsak az ezékieli látomásban csak a száraz csontok vannak. Hogy lehet egyáltalán valami újat, valami bátorítót mondani, ráadásul erről a textusról, ami a pünkösdi ellentörténet, amikor az emberek nyelvét Isten összezavarja és nem értik egymást, Jeruzsálemben meg noha többféle nemzet hallgatta Péter apostolt, mindannyian értették.
A pünkösdi nyelvcsoda előtörténete a bábeli zűrzavar. Vagy talán inkább a Bábeli zűrzavar ellentörténete a pünkösdi nyelvcsoda? A tény az, hogy mindekettőhöz köze van Istennek. Míg pünkösdkor a Szentlélek csodája az, hogy mindannyian értik Péter apostol prédikációját, itt Bábelben Isten az, aki megtrollkodja az építkezést, a közösséget és az emberi párbeszédet. Vajon miért, mi az üzenete ennek a történetnek?

Az özönvíz után vagyunk, szívárványszínben úszik minden, olvasunk arról, hogy Noé nemzetsége hogy megszaporodik és elindulnak Keletről, majd a Sineár földjén letelepednek egy völgyben. Téglát vetnek és égetnek, nem egyszerűen a talált kövekből építkeznek, habarccsal fogják össze a köveket. A civilizáció határozott jelei ezek. A nomád kultúrából egy magasabb, földműves kúltúrába való átmenet tanúi vagyunk ezt a történetet olvasva. Egy olyan kultúrának a kibontakozását látjuk, ahol az emberek már nem egyszerűen csak sátrakat húznak fel, hanem már letelepednek, házakat építenek.

A kultúra szó eredetileg a föld megművelését jelentette. Tágabb értelemben az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi termékek összesége. A kultúrális antropológia meghatározása szerint a kultúra egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják.
Mi van a 4. versben? Szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Együtt erősebbek vagyunk! Egységben az erő! Maradjon utánunk valami ebben a világban! Gyertek közösen alkossunk, építsünk közösen közösséget, várost! Olyan nagy baj ez?

Isten a kultúra ellensége volna? Miért kellett így belerondítania egy szépnek induló történetbe? Ha filmben képzelem el ezt a jelenetet valahogy úgy képzelném el a zenéjét a filmnek, hogy gyönyörő nagy fenséges zene, épül a torony, mindenki boldog és egyszercsak hirtelen falcs zene következik, leáll az építkezés, mint az erdélyi autópályán Gyéres után és utána nagy csend, illetve mégsem, hanem elindul a veszekedés, hogy ki a hibás, ki nem végezte a dolgát rendesen.

Az idők folyamán az egyház többször megkapta már ezt a bélyeget, hogy a haladás ellensége, hogy nem halad együtt a korral, betokosodott, kánaáni nyelvet beszél, amit már nem értenek a mai fiatalok. És van ebben valami, hiszen ha nagyon megszokjuk az akol melegét, akkor ott a levegő nagyon áporodott tud lenni. Vagy hogy egy érhetőbb példát mondjak, ha egy bentlakási szobában belefeledkeznek az emberek a játékba, szórakozásba, netán tanulásba, és elfelejtenek szellőztetni, akkor ott nagyon izomszag lesz egy idő után.

Jó, ezek mi vagyunk, nincs mit szépítsük a helyzetet, de Isten is ilyen maradi lenne? Miért kellett megakadályozza ennek a bábeli közösségnek az építkezését?
A mennybemeneteli igehirdetéshez kanyarodok vissza, ha az ember eltéveszti helyét ebben a világban, ha elfelejti, hogy soli Deo gloria, egyedül Istené a dicsőség, akkor nagyon könnyen kísértésbe esik és a maga dicsőségét kezdi el hajhászni. És innen már csak nagyon kevés lépés hiányzik attól, hogy magát rakja oda Isten helyébe, hogy elhiggye magáról, hogy ő a világ ura.

Az Úristen megtrollkodta a bábeli építkezést és a kommunikációt. Ha nincs kommunikálás, nincs kommunio sem. Nincs közlés, nincs párbeszéd, akkor közösség sincs.
És ennek a történetnek az ellentétjeként ott van a pünksödi történet, amikor emberek értik egymás nyelvét, noha különböző nemzetiségűek.

Előfelvételin éltem át többször is azt a csodát, amikor azt a gyakorlatot kaptátok kiscsoportban, hogy egy fonalat kellett megfogjatok két kézzel, behúnyt szemmel és a fonal segítségével írjatok le úgy különböző betűket, úgy hogy közben nem volt szabad elengedni a fonalat. Volt olyan csoport, akik az első könnyebb betűket úgy alkották meg, hogy közben nem beszéltek, csak mintegy vezényszóra mindenki el kezdett mozogni és igazodva a szomszédjához, gyönyörű csapatmunkával teljesítették a feladatot. Aztán a bonyolultabb betűknél már mindenki rájött, hogy ezt anélkül hogy beszélnének egymással nem lehet megoldani.

Aztán telnek az évek és felsőbb éven eljutnak az emberek oda, hogy egyrészt már nem beszélnek egymással, másrészt amikor beszélnek, akkor is félreértik egymást. De hiszem, hogy ez már nem Isten, hanem a Kísértő munkája bennünk. Hallgassátok meg az LGT: Egy elfelejtett szó dalát.

Nem hiszem, hogy Isten a fejlődés ellensége volna. Ő a fékevesztett embert, a szerepét tévesztett vagy elvesztett embert állítja meg. Véghez ne vigye, amit elgondolnak. Mert nem minden emberi gondolat jó. Sőt, az Isten nélkül született gondolatok általában nem jók. Ha a kultusz hiányzik az életünkből, akkor ott a kultúra is hanyatlásnak indul. Ha a kultuszt kivonjuk a kultúrából, ha leegyszerűsítjük ezt a képletet, akkor ott már csak három betű marad, amit ha összeolvasunk elég sommás vélemény egy Isten nélküli társadalomról. Ha az Istennel való folyamatos kapcsolat eljelentéktelenedik életünkben, akkor annak a társadalomnak is meg vannak számlálva a napjai. A történelem ezt számos példával alátámasztja. Jódolgukban vesznek meg az emberek, a városban kényelmesednek el, feledkeznek meg Istenről, magukat képzelik Isten helyébe. Gondoljunk csak bele, még mi is, akik magunkat jó keresztyéneknek tartjuk, Isten elé általában már kész terveket hozunk, csak azért hívjuk segítségül, hogy áldás legyen azon, amit mi kiötöltünk, kigondoltunk.
Útnak indultak és letelepedtek. Ha az ember elkényelmesedik, elkezd hülyeségeken gondolkodni. Kinek építed a várost? Kinek építed az egyházat? Kinek építed a templomot és a parókiát? Az építés az sokszor pótcselekvés. Állványimádó egyház vagyunk. Megvan a látszat, hogy élünk, dolgozunk. A gyülekezetépítés az nem mindig látható. Emberekbe fektetni energiát az szép dolog, de nincs gyors, látványos eredménye.

Még van egy hasonlóság Babilon és Jeruzsálem között. Babilon: és onnan széleszté szét az Úr őket az egész földnek színére. Jeruzsálem: tanuim lesztek a föld végső határáig.
Mi legtöbbször azon agyalunk, hogy hogyan tudnánk az embereket becsalogatni a templomba. Isten meg elküld, hogy legyünk az emberek életének résztvevői. Mi szeretjük a komfort zónánkat, szeretünk együtt lenni azokkal, akikkel megértjük egymást, biztonságban érezzük magunkat. Legációba is azok fognak hallgatni, akik amúgyis szomjazzák az Igét.
Megismétlem a korábbi kihívást. Tekintsetek úgy a legációra, ami nem akkor kezdődik, amikor megérkeztek a gyülekezetbe és nem akkor végződik, amikor eljöttök onnan, hanem, amikor elindultok innen az Intézetből, már az úton, ahogy emberekkel beszélgettek, szóba elegyedtek, kérdeztek, érdeklődtök életükről, már az is a küldetés, a legáció része. A misszió az, ha elmegyünk azokhoz, akik nem hallottak vagy nem akarnak hallani Jézus Krisztusról.

Bábel vagy Jeruzsálem? Csak áhítozzuk a pünkösdi csodát és sajnáltajuk magunkat, hogy Bábelben élünk vagy teszünk is azért, hogy a párbeszéd, a közösség, a közösségépítés elinduljon köztünk, belőlünk. Szomorúan gondolok arra, hogy milyen könnyen lemondtunk arról, hogy ebben a nehéz időszakban valamiféle missziót folytassunk. Elfogadtuk a helyzetet. Nem mehetünk se ide, se oda. Milyen szép volna, ha a kolozsvári teológusok közössége felvállalná azt a missziót, hogy ebben a bábeli zűrzavarban, amiben élünk, mondjuk hetente közzétesz egy rövid írást, egy olyan témáról, ami sok fiatalt foglalkoztat és nem paposan, hanem nagyon fiatalosan, élettel teli tudnánk elmondani azt, hogy erről a kérdésről mit tanít a Biblia.

Úgyhogy én ezen az ünnepen ezért fogok imádkozni, hogy Isten ültesse el ezt a gondolatot bennetek is és adjon sok alkalmat arra, hogy beszéljetek vele és róla, mert ez a pünkösdi csoda nagy lehetősége, hogy Isten megteremti ennek a kommunikációnak a biztos keretét, amikor vele és emberekkel beszélgetünk és így lesz közösségünk egymással. Ámen