A keresztyén emberkép gyakorta összefonódik a homo viator (vallás)filozófiai eszmével. A földön eltöltött életre, arra a néhány évtizedre úgy tekintünk, mint egy utazásra, vándorlásra. Ebből a megállapításból több kérdés is kisarjadt már az évek során: honnan indultunk egykor és hova érkezünk majd? Ha átutazók vagyunk, akkor ennek megfelelően, hogyan kell nekünk a világhoz viszonyulnunk? És hogyan azokhoz, akik velünk együtt egy időben és egy térben vándorolnak? Péter első levelének címzettjeit jövevényeknek és idegeneknek nevezi a szentíró. Ez a megszólítás viszont nem csupán Izrael népének teológiai tradíciójában értelmezhető, hanem abban az új egzisztenciában, amelyben a keresztség által részesednek. Az előadás rámutat 1Péter azon összefüggéseire, amelyek során a keresztyén identitás eszkatologikus megalapozása valósul meg. Kérdés azonban, hogy a keresztyéneknek ez a sajátos önértelmezése, az üdvösségre való növekedése hogyan alakítja az egyház és társadalom szövevényes, egymástól hol elhajló, máskor összeölelkező útjait. Amint látni fogjuk, a péteri összefüggések a homo viator kérdésfelvetéseivel metszik egymást, de bizonyos ponton azt meg is haladják.