A Leuenbergi Konkordia éppen 50 évet tölt. Kamaszkorába lépett. A jeles évforduló megünneplésére Debrecenben gyűltek össze az európai protestáns egyházak vezetői és képviselői március 9-11 között. A nemzetközi ünneplést háromnapos konferencia kísérte, amelynek szakmai fóruma az Együtt egyházzá lenni (Being church together) tételmondat horizontján értelmezte a leuenbergi örökség következményeit, valóságait és lehetőségeit (consequences, realities and possibilities).

A megnyitó előadás után tudtuk: 50 év öröksége hatalmas ajándék, tőke, de még nagyobb a felelősség, hogy a kitaposott utakon miként utaznak tovább Leuenberg bevándorlói és bennszülöttjei. Az évtizedeken át gyakorolt szószéki és úrasztali közösség nyomán őszintébb és testvéribb együttműködés alakult ki az európai protestáns egyházak között. Ez tőlünk nyugatabbra valóban figyelemreméltó megállapítás. Erdélyben ez a testvériség jóval korábban megérett a történelmi változások és kényszerek sürgetésében. A trianoni határátrendeződés előbb az evangélikus-református kapcsolatot fűzte szorosabbra, majd a kommunista hatalom 1948-as új vallásügyi törvénye a négy történelmi protestáns egyházat (református, magyar és szász evangélikus, unitárius) arra kötelezte, hogy egyetlen teológiai intézetben szervezze meg a lelkészképzést. Az egy fészekben szocializálódó teológusok sajátos ökumenizmusa nyomán terjedt el a népi szájhagyományban az a legenda, hogy Luther Márton és Kálvin János testvérek voltak. Nyugat-Európa protestáns képviselői ezen igencsak meghökkentek, amikor a záróelőadásban a megmosolyogtató magyar legendák mellett feltűnt az a kísérő kép is, amely a két neves reformátort Krisztus keresztje alatt kézenfogva, megbékélve illusztrál. Debrecen helyszíne ezért szimbolikusnak tekinthető: az ötvenedik évfordulóban az erdélyi és a nyugat-európai valóság áthidalása valósult meg. A konfesszionális törésvonalak kényszerben vagy szabad döntésként, de mára már ugyanúgy veszítettek fontosságukból.

A konferencia gazdagon tárgyalta a múlt áttekintését, amelynek fókuszában leginkább a bizonyságtétel és szolgálat területei állnak. A nagy fáradtsággal kivívott ökumenikus megállapodások dokumentációja viszont mauzóleummá vált. A találkozó egyik legkeserűbb és leggyakrabban hivatkozott motívuma. A szerényebben megjelenített jövőképben viszont kimondatlanul artikulálódott az a félelem, hogy a 100 éves jubileumon nemcsak a dokumentáció, hanem maga az evangélium, a fundament válik mauzóleummá. A szekularizáció örvénye átrendezi az egyház napirendi pontjait. Egyik holland lelkipásztor jegyezte meg jóval nagyobb nyomás alatt lévén, mint mi: a felnövő generációkat nem érdeklik a konfesszionális tételek. A leuenbergi közösség jövőjét nem teológiai tényezők fogják nagyobb kihívások elé állítani. A horizonton feltűnő teológiai érdektelenség mögött viszont az emberiség mélyebb krízise húzódhat, amelynek felderítésében és orvoslásában nagyobb elhivatottságot kellene éreznünk egy egyházként.

Ugyancsak a jövő kapcsán merült fel az a kérdés, hogy vajon milyen mértékben befolyásolja korunk etikai megosztottsága és feszültsége (élet kezdete és vége, szexuális orientáció, mesterséges intelligencia, stb.) a megharcolt lelki egységet? A legtöbb, amit az ünneplő szakmai fórum elmondhatott az az, hogy az etikai kérdéseknek sosem lesz abszolút jelentősége az egységre nézve, amelyet Jézus Krisztus irántunk való szeretete formál. Ez fontos kijelentés volt, hiszen az elmúlt 50 év annak története is, hogy az egység iránti vágy nem azonos az egységről alkotott elképzelésekkel. Ez a tapasztalat a konferencia nyelvezetét is átjárta: az egység (unity) helyett gyakrabban használt fogalom lett az együtt (together). Az elmélettől a gyakorlat felé való elmozdulás két fontos képe volt az asztal(közösség) és az (emmausi) út. Az egyház természeténél fogva receptív, befogadó, lelki asztalához hívja a közelieket és a távoliakat egyaránt. Mindenkinek helye van ennél az asztalnál. A családi asztalnál is minden generáció megtalálhatja helyét: a tradicionalistább nagyszülő, de a progresszívebb kamasz is. Erről a nyitottságról nem mondhatunk le a jövőben sem. Az utazás pedig azt fejezi ki, hogy az egyháznak mozgásban kell lennie. Több felszólalás az apostoli mozgalomhoz (a katolikus apostoli szukcesszióval szemben) kötötte a protestáns ökumenikus kezdeményezéseket. Mozgásról, utazásról lévén szó ne feledjük, hogy az emmausi úton Jézus volt az, aki kérdezte a tanítványokat.

Igen, rengeteg kérdésünk van. Ma is több tucat kérdést feltettem. A gyerekeim is rengeteget kérdeznek. Például legutóbb fiam azt kérdezte, hogy a magyarországi emberek más Istenben hisznek? Ismerik itt Jézust? Felekezeti, liturgiai különbözőségeink legnagyobb drámája a politeizmus látszata. Jézus is kérdez. Meghalljuk-e Jézusnak a ma egyházának szegezett kérdéseit? – szembesített az egyik előadó. A konferencia alatt a listening group tagjaként kihegyezett fülekkel jártam-keltem, nehogy lemaradjak valami fontos kérdésről, gondolatról. De nem volt elég a fülemet hegyezni. Meg kellett tanulnom az egész testemmel hallgatni, a gondolataimmal, az érzéseimmel hallgatni, hiszen nemcsak szavakat, mondatokat akartam meghallani. A végén a moderátor ekképp konferálta fel szószólónkat: azok, akik eddig hallgattak, most lehetőséget kapnak arra, hogy megszólaljanak. De hogyan? Hogyan lehet elmondani mindazt, amit a hallgatás megteremtett? A konferencia egyik kulcskérdése is ez volt: melyik az a nyelvezet, amelyik képes hatékonyan megszólítani a fiatalokat, a keresőket? Elég-e a fogalmak tisztázása? Elég-e, ha megrostáljuk a teológiai nyelvhasználatunkat és a megigazulás, a kegyelem érthetetlennek tűnő szavait divatosabbra cseréljük? Létezik-e olyan fordítóprogram, amely áthidalja ezt a növekvő nyelvi szakadékot? Le lehet-e rövidíteni az odaadást, az áldozatot, az engedelmességet, a hivatást? Ha a világ már nem érti a jézusi szavakat, akkor annál inkább elé kell élnünk. Nem folyton magyarázni, szövegelni, hanem megélni. Meggyőződéssel. Bátorsággal. Tisztán. Hűségesen. Odaadóan. Elkötelezetten. És ha már nem mondhatjuk el senkinek, elmondjuk hát mindenkinek. Együtt.