Az út, az asztal és a memória
Lk 24, 30-35

Középiskolás koromban az iskolaújságunk címe a Kotta nélkül volt. Egyik címlapjára egy osztálytársam megrajzolta az iskola utcájában található Szent György szobrot és egy másik osztálytársnőm meg egy verset írt hozzá. Az érdekes az volt, hogy nem a megszokott ábrázolását láthattuk Szent Györgynek, hanem a sárkány szemszögéből volt megörökítve a pillanat és a vers is a sárkány hangján szólalt meg: segíts uram, sárkánnyá lettem, égi lándzsa függ felettem, már nem emlékszem minden sorra, de így folytatódott, hogy én is szomjazom a fényre.

A szokatlan perspektíva és a szokatlan hang, új gondolatokat ébresztett bennem, aki naponta láttam a szobrot, de még egyszer sem így.
Ez az élményem tért vissza, amikor megláttam Katona György, pápai művész-rajztanár festményét, amit az utolsó vacsoráról készített. Nem a jól megszokott Leonardo da Vinci által lerajzolt tanítványi sereg, ahogy egy hosszú asztalnál ülnek, Jézusra figyelve, hanem felülnézetből van lefestve a 12 tanítvány és Jézus, ahogy körbe ülnek egy asztalt. Szintén, sok új gondolatot szült bennem ez a festmény.

Arra hívlak most benneteket, hogy ezt a jól ismert emmausi tanítványok történetét mi is most egy szokatlan szemszögből vizsgáljuk meg.
Az út és az asztal szemszögéből. E kettő számomra a haladást és a megállapodást jelképezi. Úton lenni, haladni valamerre, lehet, hogy céltalanul bolyongni vagy célirányosan valahova sietni és egy asztalhoz megérkezve, leülni, elcsendesedni, imádkozni, elfogyasztani az eledelt, közben beszélgetni, megpihenve újult erőre kapni és tovább indulni.

Egyik korábbi karácsonyi beszédemben tettem fel ezt a kérdést Máriák vagy Jánosok vagyunk? Helykészítő vagy útkészítő a mi jézusvárásunk? Hogy tekintünk magunkra, életünkre, hitünkre, mint akik helyet vagy utat készítünk Jézusnak? Úgy gondolom, hogy nem játszható ki egyik várakozás a másik ellen, sőt mindkettőre szükség van.

Ebben a húsvéti történetben is mindkettőre szüksége van, az úton való haladásra és az asztalközösségre egyaránt.
A két tanítvány ismerte az utat Emmausba. Annyiszor megtették már, talán behunyt szemmel is hazataláltak volna. Memorizálták. A külső utak megtétele mindig könnyebb. Igazán a belső utakon lehet eltévedni. Elfelejteni, hogy honnan hova tartunk. A belső utakon nehezebb járni.
Újabban vannak olyan párnák, amelyeket úgy reklámoznak, hogy memóriahabbal töltöttek. Megjegyzi a fejünk formáját. Ha ezt az utat ilyen memóriahabbal töltenénk meg, akkor érdekes dolgokat figyelhetnénk meg abból, ahogy ezek a tanítványok járnak ezen az úton. Sok mindent elárul a járásunk a belső lelki állapotunkról.

Először talán fáradtan, csalódottan lépkedhettek egymás mellett, 4 lábnyom, amihez aztán társult 2 újabb lábnyom, amelyek talán megmegálltak, végül elérkeztek egy házhoz, majd kis idő múltával újból 4 lábnyom, amelyek már visszafele Jeruzsálem felé tartottak, sietős, nagyobb, határozottabb léptekkel, ami nem semmi, ha arra gondolunk, hogy ez egy maratoni távnak immár a második, nehezebb fele volt.
Mi történt a kétféle járás között? Mi hozta a változást az életükbe?

Jézus hozzájuk lépett és megkérdezte, miről beszéltek és miért vagytok szomorúak? Kíváncsi volt rájuk.
Akkor amikor elmegyünk egy gyülekezetbe prédikálni vagy egyáltalán neki ülünk prédikációt írni, akkor jó az, ha tudjuk, hogy mit akarunk mondani, vagy melyik igét szeretnénk magyarázni. De talán ugyanilyen fontos az is, hogy tudjuk, a minket hallgatókat, milyen kérdések foglalkoztatják, milyen témákról beszélnek, milyen a hangulatuk, mi befolyásolja a hangulatukat.

Jézus ebben is mesterünk, ahogy ezt a beszélgetést, ezt a húsvéti örömüzenetről szóló prédikációt elkezdi.
Most amikor ünnepre készülünk, akkor képzeljük el mi is magunk elé azokat az embereket, akiknek hirdetni fogjuk a feltámadás evangéliumát. Mit szeretnénk elmondani nekik? A prédikációt, ez világos, de megtaláljuk hozzájuk a kapcsolópontot, ahol nyitottak lesznek arra, hogy meghallgassanak és befogadják a beszédünket?

Milyen a profilképe egy mai gyülekezeti tagnak? A lehető legszínesebb és leggazdagabb, de úgy gondolom, hogy két dologban mégiscsak hasonlítanak a történetünkben szereplő emmausi tanítványokhoz és ez a bizonytalanságtól való félelem és az élet értelmének a keresése.
Lehet, hogy ez így leírva nincs benne ebben a történetben, de mégis úgy gondolom, hogy benne van, két tanítvány, aki azt remélte, hogy Jézus megváltja Izráelt, csalódottan indulnak haza Jeruzsálemből, félnek a megtorlástól, elvesztették a lelkesedésüket, egy jó ügybe fektetett reménységüket. Szomorúság, panaszkodás, elégedetlenség mind olyan dolgok, amelyek a mai embert is jellemzik.

Steve Jobs, amikor visszament az Apple céghez, amit alapított és ahonnan 12 évvel korábban kirúgták, arról beszélt, hogy a cég újból felvirágzik. Idézem: Ez egy nagyon bonyolult világ. Nagyon zajos világ, és esélyünk sincs, hogy emberek sok mindenre emlékezzenek belőlünk. Egyetlen cégnek sincs. Ezért egyértelműen ki kell jelölnünk, hogy mit akarunk tudatni velük. A vásárlóink tudni akarják, mi az Apple és mit képvisel. Nem az a lényeg, hogy dobozokat készítünk, amelyek elvégzik az emberek helyett a munkát, habár jól csináljuk. Az Apple több ennél. Az Apple fő értéke az a hit, hogy szenvedélyes emberek képesek jobbá tenni a világot.

Elmondhatjuk ezt ma az egyházról, magunkról, a Teológiáról? Esélyünk sincs még a túlélésre sem, nemhogy a növekedésre, ha nem hiszünk ebben. Úgy gondolom, hogy ma sokszor egy-egy cégnek, a benne dolgozóknak világosabb a cég politikája, az, hogy mit képvisel, mint a sok részre szakadt keresztyén egyházban a híveknek arról, hogy mi is a mi szerepünk az egyházban, mit is képviselünk, mit vallunk a feltámadásról. Nem ahány egyház, hanem ahány ember, annyi vélemény. Egy identitását vesztett keresztyén egyház próbál meg erőtlenül bizonyságot tenni a feltámadt Krisztusról.

Steve Jobs egyik kedvenc, visszatérő kérdése a beszélgetéseiben ez volt, hogy mitől repes a szíved, mi az amitől fellelkesülsz?
Nem hevült-e a szívünk, miközben magyarázott nekünk? kérdezték egymástól a tanítványok.
Meg kell tanulnunk először is jól kérdezni. Jól kérdezni. Hol a helyünk ebben a történetben? Mi közünk nekünk a feltámadás evangéliumához?
Heidelbergi Káténk összefoglalja a tanítást a 45 kérdés feleletében: Krisztus legyőzte a halált, már most új életre támaszt minket, Krisztus feltámadása a mi boldog feltámadásunk záloga. A megosztott festményre utalva, Krisztus az, aki darabokra hulló egyéni és közösségi életünket is összetartja.
Az emmausi tanítványoknak sikerült ez a perspektíva váltás. Nem önerőből, hanem Jézus Krisztus segített ebben nekik.
Fontos volt a beszéd, de maga a fordulópont a vacsorakor történt, amikor a kenyér megáldásáról, megtöréséről megismerték Jézust. Megnyíltak az ő szemeik. Nagyon érdekes mozzanata ez a történetnek. Valószínűleg arról is volt emlékük a tanítványoknak, hogy Jézussal együtt haladnak az úton és ő úgy tanította őket, hiszen ez egy bevett, akreditált oktatási forma volt abban az időben. És mégsem ismerték fel erről Jézust. Csak amikor asztalhoz ültek és megtörték a kenyeret. Olyan ez, mint amikor tanulunk dolgokat, de ha az csak elméleti síkon marad meg, nagy hasznát nem vesszük annak, csak ha megemésztjük, a bensőnkbe kerül, beépül a szervezetünkbe, akkor lesz belőle erő, akkor táplál minket az a tudás.

Mondhatnám így is, hogy a racionális beszédtől, az írásmagyarázattól nem nyílt meg a szemük, csak amikor leültek az asztalhoz. Akkor működésbe lépett a memóriájuk, addig blokkolva volt. Akkor felismerték, hiszen korábban többször ülhettek így le a nap végén és fogyasztották el vacsorájukat.
Nyilván fontos volt a tanítás is, az írásmagyarázat, a kívülről érkező információ, de az elfogyasztott kenyér illetve annak megáldása és megtörése volt az, amitől megnyílt a szemük és felismerték útitársukban Jézust.

Lényeges része a történetnek, hogy visszasietnek Jeruzsálembe, hogy elújságolják a hírt, hogy felismerték útitársukban Jézust és ott azzal a hírrel várják őket, hogy Jézus feltámadt. Ismerős helyzet és érzés ez, egy-egy nehezebb szolgálat előtt, talán szorongunk attól, hogy is fogjuk elmondani azt, amit szeretnénk, vagy egy beteget mivel fogunk vigasztalni és közben megerősödünk a szolgálat által, vagy éppen olyan hitet tapasztalunk beszélgetőtársunkban, hogy azáltal a mi hitünk is gyarapodik.
Az első maratoni távot megtevő katona miután elújságolta, a győzelem hírét, holtan esett össze. Itt a két tanítvány, miután szóhoz jutott, a feltámadt Jézus Krisztusról, az életről tett bizonyságot.

A húsvéti evangélium egyik fontos eleme az üres sír látványa, az ahogy a tanítványok kívülről betekintenek a sírba és ebből rájönnek, hogy Jézus feltámadt. A perspektívaváltásnál maradva, a mi húsvéti történetünkben van, amikor úgy érezzük, ahogy tegnap is hallottuk, mi vagyunk a sírban, amit magunk ásunk. Ha a sok nyomorúság, betegség, haláleset híre betemet és hullámvölgyben érezzük magunkat, innen nézzünk fel és szomjazzunk a húsvéti fényre, merítsünk erőt az emmausi tanítványok történetéből, akik Jézust felismerve újult erőre kaptak.

Nagyon szép az az ókeresztyén szokás, ami megmaradt ortodox testvéreink húsvéti köszönésében, köszöntsük most mi is így egymást: Krisztus feltámadt és hangzik rá a válasz, valóban feltámadt. Ámen