A Kálvin által ajánlott négy egyházi tisztség (lelkész, doktor, presbiter, diakónus) sorsa Erdélyben és Magyarországon egészen érdekesen alakult a reformációt követő néhány évszázadban. Az első (a lelkész) megmaradt annak, aminek ő is gondolta, a második (a doktor) hosszú ideig a lelkészi tisztség alárendeltje lett, a tanító személyében, a harmadik (a presbiter) kezdetben inkább hasonlít a szász konzisztóriumi tagságra, semmit a klasszikus, kálvini értelemben vett egyházi vezetőre, a negyedik (a diakónus) úgy tűnik meg sem jelent az egyházban. Természetesen az első volt a legfontosabb, e köré szerkesztették az egyházi törvényeket (a Geleji Kánonok 100 paragrafusa közül 85 a lelkésszel foglalkozik!) és rendezték az egyházi életet. A négy tisztség egyenlőségéről tehát nem beszélhetünk. A járvány, betegség, szenvedés kontextusában vessünk egy pillantást a múltra, és nézzük meg, hogy a testi-lelki gondozást végezni hivatott diakónusi tisztségnek milyennek kellett volna lennie mi nálunk is.