Az őskeresztyén igehirdetés és teológia alapja a húsvéti bizonyságtétel a megfeszített Krisztus feltámadásáról. Az ősegyház ebben fejezte ki azt az alapvető meggyőződését, hogy a Jézus személyében és történetében megjelent üdvösség továbbra is érvényes és hatékony. Az egyház ennek a meggyőződésének hitvallásszerű formulákban adott hangot már a legkorábbi időktől fogva, melyek aztán az Újszövetség iratainak szövegében maradtak ránk. Pál helyenként kifejezetten hivatkozik arra, hogy az őskeresztyén hagyományból átvett megfogalmazásokat idéz (1Kor 11,23; 15,3–4), míg más szerzők (1Jn 2,22) természetes módon, a hagyományozási folyamat említése nélkül építették be azokat irataikba. Az újszövetségi iratok szövege tanúsítja, hogy a hitvallás, az igehirdetés és a teológia szorosan összetartoznak. A hitvallásszerű formulák a húsvéti eseményben felismert igazság eleve értelmező megnyilatkozásai, az apostoli igehirdetés pedig a hitvallás értelmének és lényegének a kifejtése az egyházi bizonyságtétel megértetésének és közvetítésének a szándékával. Ebből egyértelműen következik az is, hogy az igehirdetés elképzelhetetlen teológiai reflexió, a hitvallás lényegét feltáró, kifejtő és alkalmazó teológia-művelés nélkül, hiszen a teológia lényegénél fogva arra hivatott, hogy végiggondolja a hit alapjait, természetét és következményeit. Jelen előadás arra tesz kísérletet, hogy példaszerű eseteket felsorakoztatva, konkrét igehelyek vizsgálatával felmutasson néhányat azok közül a jellegzetes funkciók közül, amelyeket e hitvallásszerű formulák betöltenek a teológia-művelés és az igehirdetés területén, az egyes újszövetségi iratok szövegösszefüggésének a szintjén.