„Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt; látása nem gyengült meg, és nem hagyta el az életereje.” (5Móz 34,7) A százhúsz évvel ezelőtt született Nagy András teológiai tanár het-venöt évesen halt meg ugyan, de – akárcsak Mózesnek – neki is megmaradt az éleslátása, amellyel úgy világított rá életünk lényegére, hogy ma is útbaigazítást jelent.

A kolozsvári teológia nem leghíresebb, de legnagyobb hatású tanárára már többször em-lékeztünk a 89-es változás óta. Elsősorban két ma is élő, közvetlen tanítványa, Bustya Dezső és Kozma Zsolt írt és tartott róla ismételten megemlékezést.

Most, Nagy András születésének százhuszadik évfordulóján egy Barth Károlynak, a hí-res svájci teológusnak írt leveléből közlünk részleteket, hogy írójának mózesi éleslátásáról ta-núskodjék. A levél szövegébe ékelt megjegyzésekkel aláhúzzuk Nagy András e levélben is tanúsított bölcsességét, személyiségének varázsát. A levéllel akár Barth Károlyra is emlékezhe-tünk, aki ötven éve halt meg, s a teológiában úttörőnek számító első nagy műve (A Római Le-vél magyarázata) kereken száz évvel ezelőtt jelent meg.

A Barth Károlynak írt levél

„Cluj-Klausenburg-Kolozsvár, 1966. május 24-én

Mélyen tisztelt, kedves Professzor úr, szeretett hittársam a Jézus Krisztusban,

írás helyett mennyivel inkább és szívesebben kérnék Öntől egy órányi beszélgetést, hogy köszönthessem Önt mint Istentől megáldott nyolcvan évest, hogy a mi Mennyei Atyánknak az Ön életéért, munkásságáért, hatásáért, szolgálatáért és útmutatásáért, s egyúttal az Ön baráti mellénk állásáért mondott hálámat Önnek személyesen is kifejezhessem. – Ám a hyperbolák helyett, amelyekkel az Ön munkásságának értékét úgysem lehet maradéktalanul jellemezni, csupán néhány szerény visszaemlékezésre szorítkozom, amelyek engem az Ön iránti hálára és tiszteletre köteleznek.

Közel negyven évvel ezelőtt (1928-ban) kaptam meg Öntől, az Ön személyes, baráti ajánlásával az Ön addig megjelent munkáinak egy-egy példányát, amivel Ön engem, a falusi lelkipásztort tanulmányozásra ösztönzött, még ha ez a tanulmányozás csak az Ószövetség terü-letére szorítkozott is. …

Hálát adok Istennek, kedves Professzor úr, hogy 1936. október 4-én, a kolozsvári Fakul-tás évnyitóján, az Ószövetségi tanszékre történt beiktatásomon, amikor „Az Úr szenvedő szol-gájáról” szóló székfoglalómat tarthattam, Ön is jelen volt. …

Akkor Ön, kedves Professzor úr, annak az iskolai évnek a kezdetén több előadásban és beszélgetésben szólt nekünk „Isten kegyelmi kiválasztásáról” – méghozzá felejthetetlenül. Az akkor tanári kar, az Ön iránti elismerés és elkötelezés szerény jeléül a Fakultás tiszteletbeli pro-fesszorává választotta Önt, s a tanárokkal együtt Ön saját kezűleg emlékfát (egy rezgőnyárfát) ültetett a teológiai fakultás kertjében. Az a fa – sajnos – kiszáradt, de az Ön bizonyságtétele által az ige mélyebben és tartósabban plántáltatott a szívekbe és elmékbe.

A fa kiszáradására történő utalás akár ki nem mondott irónia lehet, mint ahogy a Barth erdélyi kritikusai ezt későbben – akár mint anekdotát – szívesen emle-gették.

Tizennégy évvel ezelőtt Tavaszy Sándor, az Ön barátja is elhunyt az Úrban. És még mennyi gyász van körülöttünk!

A Nagy András életében soha nem múlt el a Zsolt fia halála (Debrecen, 1953) miatti gyász, amelyet tetézett a román kommunista rendszer azzal, hogy nem en-gedte őt kiutazni saját fia temetésére.

De a mi Istenünk beszéde örökre megmarad = Debar ,Elohéjnú jáqúm le‘ólám, – fel fog támadni! Tudjuk, hogy az ő tanúi is fel fognak támadni.

Azt, hogy Istenünk beszéde „mindenkor fel fog támadni” (Ézs 40,8) egye-segyedül Nagy András erőteljes, ihletett tolmácsolásában olvashatjuk, minden ismert bibliafordítás az elterjedt, „örökre megmarad” változatot ismétli.

Az akkori (1936-os) tanári kar hat tagja közül Nagy Géza, Imre Lajos, Gönczy Lajos (s maga Tavaszy is) 1948-ban hatvan évesen nyugdíjba ment, míg mi ketten: Maksay Albert és én 1959-ig folytathattuk tanári munkánkat, azóta mi is nyugdíjban vagyunk. ‒ Ön tehát, kedves Professzor úr, „fiatalabb” nálunk, hiszen Ön csak két évvel ezelőtt vonult vissza …

Ismét a Nagy Andrásra jellemző finom irónia! Hiszen Barth valójában 13 évvel öregebb volt nála – de valahogy el kellett mondania nemcsak az ő személyes hát-ra tételét, hanem teológiai és egyházi közéletünk súlyos veszteségét, amelyet a kommu-nista és magyarellenes államhatalom azzal követett el, hogy legtudósabb, legbátrabb kiállású embereinket (1948-ban és 1959-ben) hatvan éves korukban nyugdíjba kény-szerítette. – Bár félő, hogy ehhez a rejtett iróniához Barth Károlynak aligha volt „an-tennája” …

Még sorolhatnám, s szívesen sorolnám is azokat a tényeket, amelyekért én Önnek köszö-netet mondhatnék. Bizonyára sokan meg is tették ezt – tanítványai és „ellenfelei” egyaránt. … Ön sokat írt, és nem csak megszólalt bizonyos életkérdésekben, hanem a mi Istenünk beszédé-nek, az Úr igéjének szorításában, a Szentlélek indítására, saját felelősségére, életét is veszé-lyeztetve állást foglalt és állásfoglalásra késztetett milliókat, többek között, amikor kimondta: “résistez! résistez!“ (1938). Későbbi események közepette szívesen hallottunk volna Öntől egy hasonló, a szenvedő emberek érdekében kimondott “résistez!“-t.

Ez az utolsó mondat már kevéssé rejtett, szinte nyílt utalás arra, hogy Barth Károly nem foglalt nyilvánosan állást az 1956-os magyar forradalom és sza-badságharc mellett, sőt – sok teológus és nem-teológus kortársának unszolása ellenére – meg sem szólalt. Ez az akár „cinkosnak” is nevezhető hallgatás akkor is, ma is min-denkinek fájt.

A „Természet és kegyelem” körül kibontakozó éles vita is megrendített minket. Ám ami történt, nem történhetett másként. Az a párharc – következményeiben ‒ ma is folytatódik, még ha más viszonyok között is, sőt, tovább is folytatódni fog. Talán csak Kálvin maga dönthetne ebben a vitában. S amit mi e téren hibázunk, azt Isten majd kijavíthatja, s ki is fogja javítani.

Itt is van egy szelíd „oldalvágás”: utalás arra, hogy Barth – a reformátori teológia nyomán – úgy tekintett minden, a „természet” (humánum) kategóriájába tar-tozó kérdésre, mint amelyet a „kegyelem” (Isten mentő szava) félretett, „lenullázott”, még az ebbe a kategóriába sorolt „nemzet” kérdésére is! Márpedig azt, az erdélyi re-formátus teológia fő nyomvonalában járó főembereink pozitív erkölcsi fogalomként te-ológiailag is védték. Nagy András nemzeti elkötelezettsége pedig egyenesen példamu-tató volt.

A Berntől Safenwilen keresztül Bázelig vezető út hosszú és kanyargós volt, sokszor útta-lan kanyarulatokkal, de amelyek az Ön lépései és csapásai nyomán járhatóvá váltak. Sokan eltanulták az Ön jelzéseit és nyomait, de kevesen sajátították el az Ön szelíd alázatát és isten-félelmét. Sokan félreértették Önt – kevésbé dominicanus-nak mint inkább Domini canis-nak [magyarul: kevésbé az Úr emberének, mint inkább az Úr kutyájának] tartották. De Ön ezeket mind átvészelte, mert szünetek és szabadságolások nélkül végig a Szentlélek iskoláját járta; így válhatott képessé arra, hogy – súlyos belső harcok árán – félretegye azt, ami pusztán ártalmas emberi szó.

Köszönöm Istennek, a Teremtőnek, a Megváltónak, a Vigasztalónak, a mi Atyánknak és szolgálatunk Urának, hogy Önt nekünk ajándékozta. Istennek hála, hogy Ön – van! … Adja a szolgálat Ura, kedves Professzor úr, hogy továbbra is jó egészségnek örvendjen, felüdülést, munkaerőt és munkakedvet nyerjen egy még hosszú életalkony idejére. Tartsa meg az Ön megvidámító kedélyét sok szenvedő ember vigasztalására és tegye továbbra is képessé Önt arra, hogy az igehirdetésre néző isteni ige hűséges tanúja maradjon …

Az egy hit közösségében, az Ön jól-létéért imádkozva hálásan köszönti Önt tiszta szív-ből, az Ön tisztelője

Nagy András

Minutus

További adatok Nagy Andráshoz