Egy hűvös, karácsony előtti estén, amikor Geréb Zsolt tanártársammal látogatóba mentünk a már tolószékhez kötött Gálfy Zoltán professzor úrhoz, meghatódott örömmel fogadott, s ez feloldotta szorongásunkat, amelyet különben mindenki érez, amikor ismerős beteget keres fel. Elbeszélgettünk vele. Ő – betegségéhez képest – meglepő érdeklődéssel kérdezősködött mindenről: családunkról, a Teológiai Intézetről és a tanárokról, a Református Szemléről, amelyet 1984 és ’90 között ő is szerkesztett, és sok egyébről. De nem is ez volt az igazán meglepő részéről. Hanem az, amit tolószékében ülve, ránk feltekintve és nevünkön megszólítva, szinte gyermeki hangon kért tőlünk a búcsúzáskor – talán azzal a gondolattal is, hogy esetleg ez az utolsó találkozása velünk: Ölelj meg! Nekünk pedig, az ifjabb tanártársnak és a volt tanítványnak, akik eddig felnéztünk rá, le kellett hajolnunk hozzá.

A Kolozsvári Teológiai Intézetben 1950-től kezdett munkálkodni főkönyvtárosként. Azelőtt Vásárhelyi János püspök titkára volt. Közben – 1945 és ’51 között – magyar nyelvet és irodalmat is tanult a Bolyai Egyetem Filológiai Karán. Tanári pályafutását 1969-ben kezdte a Teológián, amikor megbízatást kapott a héber nyelv tanítására, majd 1974-től a protestáns egyháztörténelmet oktatta előadó-tanári minőségben. Ebben az évben védte meg az Isten neve az Ószövetségben című doktori dolgozatát is. 1984-től ’95-ig professzori ranggal tanított, nemcsak egyháztörténelmet, hanem többek között latin és német nyelvet, egyházjogot és az egyházi Statútumot is.

Gálfy Zoltán tehát a Kolozsvári Teológia harmadik tanári nemzedékéhez tartozott, amelynek az 1948 és ’89 közötti években, a kommunista átrendeződés és uralom, az egyre szigorúbb ellenőrzések és megszorítások terhe alatt kellett megtalálnia a maga modus vivendiét, és képeznie a lelkésznemzedékeket. Ő avatott be az erdélyi egyháztörténelem távoli rejtelmeibe, az irodalom és az antik nyelvek, a héber és latin világába, s mi úgy tekintettünk rá, mint aki belát a történelem és a tudományok kulisszáinak titkaiba; miközben ő maga, a tanár – kedvessége és barátságossága mellett is – rejtélyes maradt előttünk. A távoli idők eseményeit, az adatok halmazát különös módon tudta közelebb hozni és élővé tenni. Előadásaiban úgy idézte fel a történelmi személyiségeket, s mindazt, ami velük esett, mintha ő maga szem és fültanúként lett volna jelen a hajdani események forgatagában. Többek között ezért is volt olyan sajátos és emlékezetes színfoltja a tanári karnak. Hangja, arca, mozdulatai, járása, előadási módja, egy-egy tudományos, illetve biblikus téma körüli nagy kalandozásai, ámulatot keltő improvizálásai, csendes és sohasem cinikus humora elevenen élnek minden diákja emlékezetében, s élnek tovább ezután is a róla szóló, anekdotákká csiszolódott kedves történetekben. Szépirodalmi tájékozottsága, a helyes magyar beszéd tekintetében tanúsított igényessége nemcsak a teológiai Önképzőkörön belül kamatozódott, hanem minden hallgató javát szolgálta.
Egyháztörténelmi és egyházjogi ismereteivel és a Kánonjogi Bizottság elnökeként jelentősen hozzájárult egyházunk új Kánonjának megszerkesztéséhez.

1992-től nyugdíjazásáig a két évvel korábban indított Református Didaktikai Kar dékánjaként bábáskodott a vallástanárképzés új arculatának kialakításánál és az ottani tanári kar kiválasztásánál, amelyért az örökös tiszteletbeli dékán címmel tüntették ki. A 80. születésnapjára összeállított emlékkönyv első oldalain egyik tanítványa, aki a kötetet is szerkesztette, röviden összefoglalta életrajzát, s ezt ilyen gondolatsorral zárta:

Amikor életrajzot írunk, dátumokra, adatokra próbálunk építeni, s ezekkel azonosítjuk azt a személyt, akit tisztelünk, vagy akinek emléket állítunk. De az élet határtalanul több és bonyolultabb egy csokornyi adatnál, amely rideg és élettelen marad a baráti kézszorítás, a mosoly, a szerető ölelés, az időben mondott jó szó nélkül. De akármilyen közel is kerülünk egy személyhez, sohasem fogjuk őt úgy ismerni, mint ahogy Teremtője ismeri, aki Atyai kitárt karokkal várja és fogadja olykor tékozló, de mégis édes fiát. (Lészai Lehel: Gálfy Zoltán életrajza. In: uő (szerk.): Emlékkönyv Gálfy Zoltán 80. születésnapjára. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2004, 6-7).

Egy hűvös estén, amikor belep a homály, és hol megborzong a lélek, hol meg tűzben ég, a sötétben Isten rejtőzik. Tudja, hogy mily mulandó az emberi élet, és hogy mit ér az (Zsolt 89,47–48); s amikor már szavunk sincs, se panasz, sem lázadás, sem akarat, csak gyermeki bűnbánat, csak alázat, csak rászorultság, és talán az utolsó mélyet sóhajtjuk, Ő hajol le, és „csöndesen és váratlanul”, „néma, igaz öleléssel” (Ady Endre: Az Úr érkezése) karolja át édes gyermekét.

Adorjáni Zoltán

D. Dr. Gálfy Zoltán (Mezőbánd, 1924. október 6. – Kolozsvár 2013. október 15.) gyászszertartásán elmondott beszéd, kolozsvár-hidelvei templom, 2013. október 19.