Az újszövetségi iratokban, mindenekelőtt a Pál nevéhez fűződő levelekben központi helyet foglal el az evangélium hirdetése mint az egyház missziójának és a gyülekezetek hitbeli nevelésének és erősítésének kiváltképpen való eszköze. Az evangélium hirdetését azonban arra alkalmas embereknek kell végezniük. Az újszövetségi írók elhívásukban és apostoli megbízatásukban alkalmasságuk isteni igazolását látják. Pál így vall erről: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3,5–6) Máshol arról ír, hogy a prófétai-igehirdetői szolgálat, több más szolgálattal együtt Isten Lelkének különleges ajándékán nyugszik: „Mert van, aki a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. […] Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta…” (1Kor 12, 9–10a) De hogy áll a helyzet a velünk született emberi képességek és a képzettség tekintetében? Az első generációra az lenne a jellemző, hogy Isten ajándékaként minden további nélkül elnyerték az evangélium hirdetésére való képesítést, míg mások, főként a második és következő nemzedékek saját adottságaikra, de főként a tanulás-önképzés és a megfelelő mintát követő begyakorlás fáradságos munkájára lennének utalva? Erre utalna az öreg apostol, amikor fiatal munkatársát, Timóteust okítja: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által” (2Tim 3,14–15)? Hogyan viszonyul tehát egymáshoz az apostoli iratok tükrében az emberi képesség, a képzettség és Isten kegyelmének különleges ajándéka az ige szolgálatában?