Az egyik izgalmas kérdés számomra a lelkipásztori szolgálatban az, hogy hogyan tudom elsősorban a magam számára lefordítani és átváltani az Ige üzenetét úgy, hogy az hasznos legyen. Heidelbergi Káténk nyelvhasználata úgy érzem, hogy feljogosít erre, amikor több kérdést is ezzel indít, hogy mi hasznod van abból, hogy tudod ezt vagy azt a hitigazságot. Vagyis nem ördögtől való dolog az, ha ilyen szűrön keresztül olvasom és próbálom értelmezni a Szentírást és nem egyszerűen csak megfogalmazni akarok különböző hitigazságokat, tanításokat, hanem megkeresni azt is, hogy a mindennapi életben mivel gazdagítja meg ez a hitigazság az életemet. A másik fontos kérdés, ami mindig megfogalmazódik bennem egy-egy ige magyarázásakor, hogy hogyan tudom átadni ezt az üzenetet úgy, hogy az életté váljék másokban is. De ezt a kérdést, gyakorlatilag kitágíthatom az egész életemre, nemcsak a prédikációra, hogyan tudok úgy élni, hogy az életem is igehirdetéssé váljon. Mitől és mikor lesz hiteles az én keresztyénségem, Krisztus követésem? Mit használ nekem a jó hit, ha azt csak nyelvvel vallom, de nem termem gyümölcseit? (MRÉ 432/2)

Mit használ nekünk Krisztus feltámadása? Először, hogy feltámadásával legyőzte a halált, hogy minket is részesítsen abban az igazságosságban, amelyet halálával szerzett. Másodszor: hatalmával már most új életre támaszt minket is. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi boldog feltámadásunk záloga.
A Heldelbergi Káté, Kálvin Genfi Kátéjából vette át ezt a megfogalmazást, a feltámadásba vetett hitünknek ezt a szép hitvallását.

Látszik-e életünkben a feltámadásba vetett hitünknek ez a gyümölcse? Meglátszik-e ez a különbség életünkben, ha valljuk a feltámadást és egy olyan emberrel beszélgetünk, aki nem hisz a feltámadásban?

Izgalmas kérdések ezek, de ha jól belegondolunk, akkor olyan kérdések ezek, amelyeket ha fel is merünk tenni magunknak, elodázzuk a rájuk adott választ. Talán amiatt a félelmünk miatt, hogy még kiderül, hogy nincs semmi különbség a mi hívő életünk és egy hitetlen élet között. Mert a feltámadásról vallott hitünk megmarad a szavak szintjén, de nem válik életünk részévé. Megmarad egy elmondott hitvallásnak, de nem válik úgy életünk részévé, hogy megváltoztassa azt, nem termi meg életünk a hit gyümölcseit.

Mik az előzményei ennek a gyönyörű, rövid hitvallásnak, amit Pál apostol elmond?
Egy gyülekezeti konfliktus. Mondhatnám azt is, hogy egy egyszerű személyes ellentét, Péter apostol és Pál apostol között, amit Pál apostol nem félt felvállalni, jóllehet Péter apostol tekintélye óriási lehetett a gyülekezetek körében.
Milyen szép lekerekítése ennek a konfliktusnak, ami könnyen megmaradhatott volna egy személyeskedő vitának a szintjén, hogy egy ilyen hitvallásban végződik.

Mi általában kerüljük az ilyen konfliktusokat. Az egyházon belül mindenképp, de az egyházon kívül is. Az egyházon belül azért, mert tévesen értelmezzük a szeretet és tisztelet fogalmát, az egyházon kívül azért, mert vagy gőgösen elkülönülünk vagy fenyegetettségünkben összezárunk. Pedig ez a bezárkózás és elkülönülés, jóllehet azt gondoljuk, hogy a hitvallásnak egy formája, de mégsem az. Sokkal inkább a hitvalló élet steril körülmények közé való elzárása, az egyház biztonságos keretei közé való visszavonulás, még ha azok egyre inkább szűkülnek is.

Nemrég olvastam egy nagyinterjút Eperjes Károly színművésszel és utána megnéztem vele egy évekkel ezelőtti tévéadást, ahol nagyjából ugyanazok a gondolatok jöttek elő és a beszélgetés egy adott pontján, amikor az újságíró azt kérdezte, hogy Az igazság és a kiállás a fontos, nem? Még ha nem is csupán egy igazság van, amire így válaszolt: Bocsánat, egy igazság van: Krisztus feltámadt. Minden egyéb igazság ebből fakad. Ami nem ebből fakad, az nem igazság, legföljebb annak mutatja magát. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Az az igazság, hogy az egyetlen helyes úton kell menni, hogy eljussunk az örökéletre.

Ez a színművész, minden elismerésem, ahogy minden alkalmat megragad, hogy a hitéről bizonyságot tegyen. De talán rosszul mondom, mert nem kérkedik a hitével, hanem Krisztust vallja meg megváltójának. És nem az ún. baráti sajtóba ment el egy beszélgetésre, hanem úgy vállalta az interjút, hogy tudta, lesznek kényelmetlen kérdések is, akár még kigúnyolhatják a hitéért is.

Kedves teológus testvéreim, legációba készültök. Olyan gyülekezetek várnak, akik szomjúhozzák az igét, olyan emberek fognak hallgatni titeket, akik elmennek a templomba, hogy hallják az Úr igéjét, együtt lehessenek a gyülekezet többi tagjaival. Nehéz szolgálat, de mégis valahol könnyű egy ilyen közösségben szolgálni.
De vajon ha arra gondolunk, hogy a legáció már elkezdődik akkor, amikor kiléptek innen az Intézetből, akkor vajon milyen lesz a ti küldetésetek? Beszédbe elegyedtek-e az útitársatokkal? Ha nem is a húsvéti prédikációt mondjátok el, de megvalljátok-e a hitetek? Vagy bölcsen hallgattok arról, hogy teológusok vagytok? Lesz-e bátorságotok arra, hogy vallást tegyetek a feltámadott Krisztusról nemcsak a szószékből, hanem akár egy magánbeszélgetés során is? Pál apostol egy konfliktusos helyzetben vallotta meg a hitét. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem én, hanem a Krisztus. Akaratlanul is Keresztelő János jut eszünkbe, aki azt mondta, néki növekedni kell, nékem pedig alászállnom. És tudjuk, hogy ezért a hitéért még a mártírhalált is vállalta.
Élet és halál összekapcsolódik ebben a hitvallásban, azért élhetek, mert Krisztus meghalt értem, szeretett és önmagát adta értem. Sőt, Pál apostol azt is mondja, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem. És immár új életet élek. Érzem, hogy az örökélet már e földön az enyém lett. Káténk beszél az óember megöldökléséről és az új ember megelevenítéséről. Igen, a feltámadásban vetett hit gyümölcse ez is, hogy ezt a harcot, naponta újrakezdem és bízom abban, hogy sikerrel járok, mert Krisztus seregének katonája vagyok.

Ahhoz, hogy hiteles legyen a mi hitvallásunk az is szükséges, hogy ne csak Krisztusról beszéljünk, hanem vele is beszéljünk. Napi szinten kapcsolatban legyünk vele, imádságban hozzuk elé kérdéseinket és az Igére figyelve hallgassuk meg Isten válaszát.

Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Fokozatosan vagy hirtelen, mindegy, de engedjem át az uralmat életem fölött Istennek. Hagyjam, hogy ő irányítson. Ezt a hitvallást olvasva, lehet egy jó kis filozófiai vagy teológiai vitát folytatni, hogy akkor most a véges befogadhatja-e a végtelent vagy sem. Lehet-e bennünk Krisztus vagy csak egy kis része, de meggyőződésem, hogy ez csak a vitakultúránkat erősítené, de nem a hitünket. A lényegesebb kérdés inkább az, hogy ki az, aki irányít engem?

Egyik kedvenc levesünk a paradicsomleves és amikor elfogy a jó kis házilag eltett paradicsomlé, akkor elküld a feleségem a boltba, hogy vegyek paradicsomlevet. De a lelkemre köti, hogy nehogy valami olcsó piros lét vegyek, hanem 100 %-os paradicsomlevet. És akkor a boltban nézem a polcot, a legdrágább a 100 %-os, van olcsóbb, de ott már csak 70 vagy 50 % a paradicsom a lében, és van még olcsóbb is, amit paradicsomlészerű valamiként árulnak. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy nyomokban tartalmaz paradicsomot. És egyértelmű, hogy a minőségibb árút részesítjük előnyben. Akármilyen silány, bizonytalan eredetű terméket nem eszünk meg.

És mégis az életünkben, a hitéletünkben megengedjük azt magunknak, hogy nem engedjük át 100 %-osan az életünket Krisztusnak. Csak az ünnepnapjainkban, vagy a vasárnapokon 1 órát. 1 óra a 168-ból, az pontosan 0.59 %. Az életünk, amiről sokszor olyan büszkén állítjuk, hogy hívő, keresztyén élet, az csak nyomokban tartalmazza Krisztust. Ha hozzávesszük, hogy napi 8 órát alszunk és akkor teljesen az Úrnak szenteljük életünket, akkor is csak 34 százaléknál tartunk. Megelégszünk a felhígított keresztyén, Krisztust követő élettel. Hol vagyunk mi a 100 %-os Krisztus követéstől?
Ha a gasztronómia terén megnézzük azt, hogy minőségi áruból főzzünk, minőségi árút fogyasszunk, akkor a hitéletünk terén is ne elégedjünk meg az olcsó, felhígított keresztyénséggel, ami csak nyomokban tartalmazza Krisztust, hanem Keresztelő Jánossal, Pál apostollal együtt mondjuk, nem én hanem Krisztus, néki növekedni kell, nékem pedig alászállnom. Ámen