Kolozsváron élek, a belvárosban, 100 m2 alapterületű egyházi lakásban, néhány hónapja magyar kormánypénzből csodálatosan felújított közös belső udvarral. Teológiai tanári fizetésem magasabb, mint a romániai átlagbér. Van két gyermekem, két nagy fiam, akik keresik a helyüket a világban, és még nem találták meg a helyüket az egyházban. Abban az egyházban, amelynek én is lelkipásztora vagyok. Azok a gyermekek, akiknek én az apja vagyok. Szerető apja.

Belém van kódolva a nagy dilemma, és nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Miért nem olyan magától értetődő az egyház, mint a világ? Hát nem ugyanannak a fizikai valóságnak egy lelki leképeződése? Nem ugyanúgy van hierarchiája? Háza? Kincse? Pompája? Ereje? Szavazóbázisa? Törvényrendszere? Ítélőszéke?

Az „apadó egyház” témafelvetése János evangéliuma 6. részének a történetét elevenítette fel bennem. Ez a kenyérszaporítás csodájának János szerinti elbeszélése egy hozzákapcsolódó hosszú beszélgetéssel arról, hogy ki is ez a Jézus, mit is kínál valójában az érdeklődőknek? A történet elején csak férfiakból úgy 5000-en hallgatják, s valószínűleg – ahogy nálunk is lenni szokott – ennél jóval több nő, s egy csomó kisgyerek (az egyiknél volt öt kenyér és két hal). S ebből a többezres tömegből az evangélizáció végére csak 12 marad. Pedig Jézus prédikált!

Nem az egyedüli ilyen történet a Bibliában. A mai egyház azokra az alapokra épül, amelyet egy másik egykori nagy prédikátor helyezett le, a pogányok apostola. Az a Pál, aki egyszer az athéni Areopáguszon is próbálkozott az igehirdetéssel (ApCsel 17). Amit általában kiemelnek ebből az a csodálatos retorika, az a fantasztikus ókori műveltség, amellyel ez a Gamáliel-tanítvány korának klasszikusait idézi fennkölt vitabeszédében. Amit nem nagyon szoktak hangsúlyozni, az az, hogy amikor az újdonságra szomjazó athéniaknak a feltámadt Jézusról kezd beszélni Pál, rohamosan zuhanni kezdenek a nézettségi statisztikák. Veszíti el a hallgatóit. Csak néhányan maradnak. Pedig Pál prédikált! Aki személyesen találkozott a feltámadt Jézussal!

S a sort folytathatnánk az isteni udvartartásba ki-bejáró prófétákkal, akiket ha apadó hallgatóságuk alapján kellene megítélni, egytől-egyig lúzerek voltak.

Egyfajta paradox helyzetben vagyok. Mert miközben számomra az egyház a legvagányabb társaság a világon, kimegy a lábamból az erő, amikor látom azt az apátiát, érdektelenséget és közönyt, amellyel szembesülök.

Mi lehet ennek az oka?

1. Nem egy nyelvet beszélünk

A felszínen a történet a kenyérről szól. A kenyeret szaporító Jézusról szól. Arról a Jézusról, aki enni ad. Sokat ad. Arról az egyházról, ahol van mit enni. Ahol sok ennivaló van. Megélhetés van. Kenyér van. A szó szoros értelmében. Ebben az egyházban jönnek, s azt olvassuk, „királlyá akarják tenni őt” (6,15). Mert ez király! Így élni, egy ilyen ember társaságában lenni. És azt olvassuk, hogy amikor jöttek, hogy királlyá tegyék őt, akkor… elmenekült. Elmenekült? Jézus! Te nem akarsz egy tízezres gyülekezet vezetője lenni? Jézus menekül abból az egyházból, ahol csak ezt a kenyér-nyelvet értik. Mert itt a király csak addig király, amíg van, amit enni. S ha nincs? S ha nem ad, hanem elvesz? „Gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet?”

Van a Jézus, akit szeretünk. Aki azt mondja: „eredj el, megbocsáttattak a bűneid”. Van a Jézus, aki azt mondja: „a szeretet soha el nem fogy”. Van a Jézus, aki azt mondja, hogy „ne félj, mert megváltottalak…”. A Jézus akiből profitálok.

Aztán van a Jézus, aki azt mondja: Boldogok a szegények… akik sírnak… akik éheznek, szomjaznak… az irgalmasok… Aki azt mondja: mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára, méltó a pokol tüzére. Aki azt mondja: ne álljatok ellen a gonosznak, hanem aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre. Aki azt mondja: most eredj, oszd szét minden vagyonodat, és gyere kövess engem. Aki azt mondja: Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mitől vagytok egyház?

Mennyire realista ez a Jézus? Amíg a kenyér a fizikai világ valóságát jelenti, a biológiai életet adó Jézust, addig királlyá akarják választani. De kinek kell olyan király, aki igazából nem ezt a kenyeret akarja adni? Van egy olyan gyanúm, hogy ezt a Jézust ma sem választanánk meg. Se királynak, se püspöknek, se lelkésznek Erdély református gyülekezeteibe!

Az egyház mindenkori problémája volt az, hogy nem értette meg Isten kenyér-nyelvét. Hogy ez a kenyér nem az a kenyér! Mert mi az egyház? Karitatív szervezet? Az egyház végezte a maga szociális munkáját ebben a világban. Igen ám, de később ezt a feladatot felvállalta egy (azóta szekulárissá vált) állami ellátó rendszer. Ha egyháznak lenni ezt a társadalmi aktivitást jelenti, eltűnt a tartóoszlop. Mi az egyház? Humánus bánásmód az embertárssal? Tízparancsolat? Ne ölj, ne lopj, stb. Ugyan már. Egy humánus-szekuláris társadalomban ugyanúgy megvannak ezek az értékek. Dől a második oszlop is? Mi az egyház? A keresztyén fesztiválok jó hangulatú otthona? Mi az egyház? Kulturális eseményeket szervező intézmény? Vannak, akik az evangélium nélkül is és sokkal profibb módon végzik mindezt. Mi a nyugati egyház csődjéről beszélünk itt keleten, fejcsóválva, sopánkodva, kuncogva, sajnálkozva. De ugyanazon az úton haladunk némi lemaradással.

Az az egyház-e a mienk, amelyet más is érdekel, mint a kenyér? A matéria? Jézus menekült abból a tömegből, ahol pusztán a kenyér miatt látták meg benne a királyt. „Azért kerestek engem, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok” (6,26). Nem azért mert éhesek vagytok. Másként keres az, aki jóllakott, mint az, aki éhes. „Jóllakott ember a lépes mézet is eltapossa, de az éhes embernek még a keserű is édes.” (Péld 27,7) Én vagyok az életet adó kenyér – mondja. Jézus arról az egyházról álmodik, aki a királyt önmagáért szereti, azért aki ő maga. A sokezres tömeg között 12 ilyen volt. Apadó egyház.

2. Félreértelmezem a szerepemet

„Senki sem jöhet hozzám, hacsak nem az Atyától adatott neki.” Vagy máshol ugyanebben a fejezetben: „hacsak nem az én Atyám vonzza őt” (6,44). S amikor ezt Jézus kimondja, azt olvassuk az akkori tanítványi körről: „ettől fogva sokan visszavonultak és nem jártak többé vele”.
„Senki sem jöhet hozzám, hacsak nem az Atyától adatott neki.” Nem tudom, hogy ez a mondat kinek mit jelent. A reménytelenséget? A rezignációt? A megkönnyebbülést? Számomra az imádság kiváló lehetőségéről és felelősségéről szól. Mert ez azt jelenti, hogy nekem, Krisztus mai lelkipásztorának nem az eredményesség, a siker felelősségét kell felvállani. Ez az Isten dolga! Ezt vállalja be ő. Nekem a közbenjárás felelősségét kell felvállalni. Vigyázat, ez óriási különbség, és alaposan átszervezheti a programunkat. Mert akkor nem a stratégiára esik a hangsúly, hanem az imádságra. Még a végén imádkozó egyház leszünk!

„Senki sem jöhet hozzám, hacsak nem az Atyától adatott neki.” Mi ez? Determinizmus? Tényleg erről szól? A Biblia a tanúm rá, hogy az ima az egyetlen kulcs az eleve elrendelés bűvös ajtajának megnyitásához. Az egyetlen olyan eszköz, amelyet az Isten az egyház kezébe helyezett. A közbenjáró ima, amelyre az ajtó nyílhat és bezárulhat.

Ti is el akartok menni? – kérdezi Jézus a szűkebb kört. Uram, kihez? Örök élet beszéde van nálad. Figyeled? Ugyanazt a beszédet hallja. S egyiknek csak ennyi jön át, hogy „kemény beszéd”, nélkülöz mindenféle realizmust. A másik pedig: „ezért maradok”. Aki marad, a beszédért marad. Nem a kenyérért. Mert nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével él, amely az Isten szájából származik. Ilyen egyházat szeretnék, ilyen testvéreket szeretnék: akik a szóért maradnak. Nem a dumáért, nem a nagy ígérgetésekért, nem a csúsztatásokért. Hanem az életet adó szóért. És olyan lelkipásztort szeretnék az egyházamba, aki ezt az átvett szót mondja tovább. Az ilyen egyházból én nem akarok elmenni.