Jól fordítja Károli, Lássátok és nem nézzétek. Lássátok, mert megjelent néktek. Lássátok, mert Isten megengedi, hogy lássátok. Ne csak nézz, hanem láss.

Mit is kell látni? Isten szeretetét. Karácsonykor a szeretet tapintható, megpróbál mindenki kedvesebb lenni a családjához, szeretteihez, a legnagyobb feszültségben élők is, ha csak egy pillanatra is, megállnak a karácsonyfa mellett, ajándékot adnak egymásnak és úgy gondolják, ha megpróbálnák egy kicsit jobban szeretni egymást, akkor könnyebb lenne az életük, jobb lenne ez a világ. De az első, apró, kicsi összezörrenés szertefoszlatja ezt az elképzelést.

És ha tovább olvassuk az igét rájövünk arra is, hogy ez miért van, mert az eredeti szövegben az agapé szó van, amit szeretetnek fordítanak. De ez nem a felebaráti szeretet, az emberi szeretet, a filia, amihez esetleg különböző emberi érdekek kapcsolódnak, szeretlek, mert ez jó nekem, mert akkor te is viszonzod ezt a szeretetet, hanem ez a feltétel nélküli szeretet. Az a szeretet, ahogy Isten szeret minket. Talán az anyai szeretet az, ami a leginkább megközelíti a szeretetnek ezt a szintjét, amikor az édesanya a gazember, semmirekelő fiát is szereti, akkor is, ha az kihasználja, bántja.

Isten ezt a szeretetét ajándékba adta nekünk. Nem kell fizetnünk érte, nem kell valamit is tennünk érte, hogy ezt megkapjuk. Ajándék, aminek egyszerűen örülni kell és használnunk. Mit tudunk kezdeni ezzel az ajándékkal? Ezzel a szeretet csomaggal? Mit tudunk kezdeni azzal a tudattal, hogy Isten fiainak neveztetünk? Mai nyelvre lefordítva számomra azt jelenti, hogy Isten fiai vagyunk, hogy nem vagyunk árvák, magunkra hagyatottak. Atyánk van, aki gondoskodik rólunk és ugyanakkor átruház feladatokat, melyekkel megbíz és megbízik bennünk, hogy azt legjobb tudásunk szerint elvégezzük. A mi feladatunk gyakorlatilag az, a Káténk szavaival élve, hogy ezt a nagy szeretetet megtapasztalva a háládatosság gyümölcseit teremjük meg és mondjuk tovább a felismert igazságot, örömüzenetet, hogy nekünk ilyen Istenünk van.

Az alapige folytatása azt sugallja, hogy ezen a ponton mintha zavar állt volna be. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Mert lehet, hogy épp elmulasztottuk a lehetőséget, hogy erről a minket szerető, megváltó, minket gyermekeivé fogadó Istenről másoknak beszéljünk. Belegondoltam abba, de hogy mi van akkor, ha azért nem ismeri ez a világ Istent, mert megismert minket? És azt mondja a világ, megismerve a keresztyéneket, azokat, akik magukat Krisztus követőinek tartják, hogy akkor köszönjük szépen, de nem szeretnénk megismerni azt az Istent, akinek a követői, a gyermekei úgy viselkednek egymással, mintha nem is lennének testvérek, mintha nem egy atyának gyermekei lennének.
Bizony, sok embert elrettent az az ellentmondás, ami a keresztyén egyház hirdetett és megélt keresztyénsége között van.

De hozhatjuk közelebb ezt a kérdést és egészen személyessé tehetjük, hány embernek tudtam segíteni eddigi életem során, hogy megismerje Istent? Egyáltalán hány embert tudtam kíváncsivá tenni, nem föltétlen beszédemmel, hanem életemmel, hogy azt mondja, szeretném megismerni a te Istenedet, mert látom, hogy te nem akármilyen ember vagy, hanem olyan, aki hiszi is azt, amit mond és próbál aszerint élni.

Mit teszünk annak érdekében, hogy ez az ismerkedés elkezdődjön ember és ember, ember és Isten között?

Reggelente amikor iskolába megyünk, mindig látunk egy lányt, aki várja a barátnőjét a kapuban, de közben telefonon beszélgetnek. Egyik reggel mondtam Lillának, hogy na megint találkoztunk ezekkel a lányokkal, mire Lilla azt válaszolta, de hát apa nem találkoztunk velük, csak láttuk őket. Akkor találkoztunk volna velük, ha beszélgettünk volna velük. Nagyon komolyan gondolkodóba ejtett ez a korareggeli filozófiai eszmefuttatás. Mert úgy gondolom, hogy az én 10 éves lányom a lényegre tapintott rá. Egy dolog látni egymást és egy sokkal mélyebb dolog találkozni egymással.

Egyik húsvéti igehirdetésben beszéltem arról, hogy a húsvéti történetben, az üres sír meglátogatásakor háromféle nézésről olvashatunk, amit a legkönnyebben így adhatunk vissza magyarul, hogy nézni, látni és meglátni. És ez az utóbbi a hittel való látás, amikor meglátjuk az összefüggéseket. A Szentírás igéje ezen a helyen erre a látásra szólít fel minket, ezt kéri tőlünk és ezt a látást ajándékozza nekünk, de nemcsak azért, hogy csodálkozzunk, hanem hogy cselekvésre indítson ez a látás.

Isten azért jött a földre, hogy megmutassa magát, az ő szeretetét, de mindezt azért tette, hogy találkozhassunk vele. Ez a karácsony örömüzenete számomra.
Isten lát minket és találkozni akar velünk, beszélgetni akar velünk. És ez az ő irántunk megmutatkozó nagy szeretete arra késztet minket, hogy ezt a találkozást akarjuk mi is. Úgy ahogy akarták a pásztorok, a napkeleti bölcsek. Akarjunk találkozni Istennel, felismerni az ő jelenlétét a mi életünkben, szólni hozzá imádságban és meghallgatni az ő szavát, az ő üzenetét, amint Igéjén és Szentlelkén keresztül szól hozzánk. És Isten azt szeretné, hogy keressük őt a másik emberben is. Mert így tudjuk a legkönnyebben megtalálni. Isten megjelenik ezekben az emberi kapcsolatokban is, jelenlétével megáldja azokat. A hívő ember számára az egyház az nem egy társadalmi, szociológiai kategória, hanem az elhívottak közössége, az Isten által elhívott gyermekeknek közössége, Isten családja.

Az ember a barátait megválogatja, a testvéreit nem, hanem úgy kapja őket. Jó esetben ajándékba és ezért örül nekik. Így van ez a lelki testvérekkel is. Az egyház nem a szimpátia vagy rokonszenv mentén alakuló baráti klub, hanem a hívők közössége, ahol a testvérek akkor is szeretik egymást, ha ez nincs ínyükre, mert a szeretet az elsősorban nem egy érzés, hanem egy feladat, úgy szeressük egymást, ahogy Isten is szeret minket. Karácsonykor az Ige nemcsak testté lett, hanem testvérré is lett, ezért vagyunk mi is Isten gyermekei.

Ez az egyedüli jogszerű és üdvösséges nepotizmus, amikor a származásunkból kifolyólag érdemtelenül előnyökhöz juthatunk. Nem egy kiválasztottságtudatból származó gőgös, másokat lenéző, lekicsinylő állapot ez, hanem az Isten gyermekeit jellemző boldog felszabadultság, öröm. Az a felhőtlen öröm, ami a gyermekeket jellemzi.

Mi leszel, ha nagy leszel, hallottuk már többször ezt a kérdést gyermekkorunkban. Mi leszel Isten gyermekeként, ha nagy leszel? Most még nem nyilvánvaló, de Igénk tanúsága szerint, majd nyilvánvaló lesz, hiszen hasonlítani fogunk Istenhez, újból kiábrázolódik az, hogy Isten az ő hasonlatosságára teremtett minket. Ahogy egy jezsuita atya írta az adventi elmélkedésében: Nem egy fejlődési folyamat véletlen termékei vagyunk, hanem teremtmények, tudatosan életre hívottak. A Szentírás arról szól, hogy azért vagyunk, mert valaki akart bennünket.

Amikor törekszünk arra, hogy az egyházban ezzel a szeretettel forduljunk egymás irányába, amivel Isten is hozzánk fordult, akkor elkezdünk hasonlítani rá, akkor szép lassan észrevétlenül megnövünk, felnőtté válunk, de felnőttként is megmaradunk egymás testvéreinek, mert Jézus Krisztus az első karácsonykor nemcsak testté lett, megszületett, hanem testvérünkké lett. Ámen