A világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket. Benjámin fiunk hat és fél éves és nagyon szeret lányokkal együtt játszani. Az oviban, ahová jár, van egy kislány, aki hozzá hasonlóan éppen most tanul írni. Egyszer ovi után Villőéknél (így hívják) volt, ahol a kis barátnő anyukája elmesélte, hogy Villő szemben sok más gyerekkel tükörírással ír (olyan írás, amit egy tükör elé tartva lehet kibetűzni). Az ő világában ez volt a természetes: nem szemből nézem és rajzolom a betűket, hanem úgy ahogy azok hátulról néznek ki. Miért baj ez, ha én el tudom olvasni?

Anno Decebal, az 1990-es években betoppan egy magyar könyvbúvár az egyik jeruzsálemi antikváriumba. A plafonig érő hatalmas polcról levesz egy könyvet, egy héber bibliát és elkezdi lapozgatni. Halkan odalép mellé a gyér szakállas zsidó könyvárus, kedvesen fogadja és hellyel kínálja az asztal mellett. Elvégre héber bibliát Jeruzsálemben csak atyafi olvashat. És persze, potenciális kundschaft. A vendég egy ideig forgatja a könyvet, majd mégis úgy dönt hogy nem veszi meg. Leteszi a boltos elé az asztalra. Természetesen úgy, ahogy mi, európaiak szoktuk: a könyv „első” borító lapjával felfelé. Kényelmetlen pillantások között kell távoznia. Rögtön rájöttek: ez nem idevaló.

Ha az európai ember Kínába megy, azt mondják neki, hogy nagy orrú és kerek szemű, ha mi látunk egy kínait, azt mondjuk, hogy tompa orrú és vágott szemű. Karl May és J.F. Cooper indiánregényeinek hőseit rézbőrűeknek nevezik, amazok pedig minden telepest sápadt arcúnak hívnak. Szemlélet kérdése.

Azt hiszem ez a néhány példa elég arra, hogy meggyőzzön: az, hogy ki hol és hogyan nő fel, messzemenően meghatározza világszemléletét és értékrendjét. Nincs ez másképpen akkor sem, ha Isten, a keresztyén egyház, vagy a keresztyén ember világszemléletéről beszélünk. Vagy tévednék?

Pál apostol Korinthusiakhoz írt I. levelének 1. része Isten fonák világáról beszél. Három szempontból is igaz ez. Azt mondja: 1) „Tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket” (1:21). Isten olyan módszert választott, amely neki tetszett, de másnak nem. 2) Pál ezt írja: „Egyfelől a zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, de mi a megfeszített Krisztust prédikáljuk, zsidóknak botránkozást, görögöknek bolondságot.” Nemcsak a módszer nem tetszik, hanem az üzenet. sem. 3) A korábban felolvasott bibliai rész (és ez a mai istentisztelet alapigéje) arról beszél, hogy „Isten nem a bölcseket, hanem a világ bolondjait választotta ki.” Azaz Isten és a világ kommunikációjában nemcsak a módszer, az üzenet, hanem a hallgatóság sem talál. Várhatunk-e még ezután sikereket?

A keresztyén egyház történelme során sokszor ment át kínos perceken míg megtalálta küldetését. Azt hiszem, hogy egy ideje mi is egy ilyen periódusban vagyunk. Úgy tűnik tetszik Istennek hogy néha beengedjen minket is legalább a csalánok közé, ha már oroszlánok nincsenek. Jót tesz nekünk. A mai igét is ilyen szemnyitogató üzenetnek tekintem magam számára és igyekszem nektek is így átadni három gondolat köré csoportosítva: Először arról, hogy milyen ez a gyülekezet, amelyet Isten elhív? Másodszor arról, hogy mi motiválja Isten választását? Harmadszor arról beszél Pál, hogy mit nyernek azok, akik Isten közösségébe tartoznak?

I. Milyen az a gyülekezet, amelyet Isten elhív?

Kedves testvéreim, azt hiszem, hogy az, amit Isten egykor ellenfelei számára szánt meglepetésnek, ma Isten népe számára hangzik így. Azt mondja Pál a korinthusiaknak: nézzetek csak magatokra. Vegyétek csak számba, hogy kik vagytok. Ki az akiket elhívott Isten? Nem sokan bölcsek, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, és a világ nemtelenjeit és a semmiket. A bölcsesség itt nyilvánvalóan nem azt az életbölcsességet jelenti, amiről a Példabeszédek könyvében olvasunk, hanem a görögöknél jól ismert filozófiát, világnézetet, amelyből volt sok, lehetett turkálni. Mindenik állította, hogy képes megmagyarázni és ezáltal kontrollálni a világ forgását. Az erőseket, akikről az ige beszél fordíthatnánk úgy is hogy tehetős emberek, politikai befolyással rendelkező emberek, amelyekről mondja Pál, csak kevés volt a korinthusiak között. A harmadik a nemes, előkelő származású, aki azzal hencegett, hogy családfáját vissza tudja vezetni, ha kell akár Ádámig is. Ezzel szemben ott van Isten gyülekezete, amelyben az ilyen emberek csodabogaraknak számítanak, és azt sem minden feltétel nélkül. A gyülekezet nagy részéről ezt mondja bolond, semmi protekciója nincs felsőbb körökben és a nagyapján túl már a családját sem képes követni. Így válogatta ki (talán helyesebb 1 Kor 1:27-t így fordítani; Lk 14:7; Jak 2:5). Nemcsak ez jutott Istennek, hanem ő éppen ezeket válogatta ki.

Az első kérdés, amely felmerült bennem ez volt: miért van az, hogy a keresztyén egyház ma nem úgy érzi és éli meg ezt az igét, mint az Isten diadalát? Miért van az, hogy nem érzi jól magát ebben az állapotban? Miért van az, hogy nem tetszik neki az, amiről ezt olvassuk, hogy „tetszett az Istennek”? Miért nem mozgunk otthonosan Isten országában? Miért érezzük mi magunk is fonák világnak azt?

Mert ez történik. A keresztyén egyház egyre kevésbé meri vállalni és megélni ezt a radikális másságát. Nem tetszik neki az, hogy tagjai a világ bolondjai, a világ szegényei, megvetettjei legyenek. Presztízskérdést csinál belőle. Kényelmetlenül érezzük magunkat ha a II. századi Celsus modern követői az egyház szemére hányják azt, hogy primitív, nem halad a korral. Ennek aztán előbb utóbb az lesz az ára, hogy úgy húsz év távlatából nagyjából megyünk, baktatunk a mi kozmoszunk után. Egyetlen beszédes példa elég lesz illusztrációnak. Egy református ifjú vagy hajadon házasság előtti nemi élettörténetét, az egyház néhány évtizeddel ezelőtt csak ekklézsiakövetéssel volt hajlandó rendezni. Ma már egyre kevesebb lesz az is, aki az ekklézsiakövetés ágendáját tiszta lelkiismerettel levezetné.

A mai keresztyén ember, egyház nem akarja vállalni ezt a bolondságot. Bölcseknek akarunk látszani, hadd lássa meg a világ, hogy méltó partnerek vagyunk. Pedig az Isten, mondja Pál, a kommunikációnak ezt a lehetőségét elvágta előlünk. Mi szeretnénk ésszerű keresztyénséget élni. Szeretnénk az értelmiséget magunkhoz csábítani. Szeretnénk, ha gyülekezeteinket egyre több üzletember látogatná. Szeretnénk ha nevezetes emberek ott lennének a sorainkban. Ezzel még nem lenne semmi baj. Csak ha jól csináljuk számoljunk azzal, hogy nem lesznek látványos eredményeink. Jakab megmondta: Ezek szidnak és üldöznek titeket, mit tuszkoljátok őket az első helyre? Ma már más a politika: ma kihasználnak. Csinálja csak az egyház, ami nekünk amúgy is terhes. Adunk pénzt is csak legyenek jó választó polgárok. (Isten áldja meg azokat a kivételeket, akik nem profitálni akarnak az egyházból.) Mikeás idejében a prófétáknak is így tömték be a száját (Mik 3).

A baj ott kezdődik, amikor az egyház életformájában, igehirdetésében olyan kompromisszumokat köt, amellyel Isten fonák világát megpróbálja elfogadhatóvá tenni. Ha a zsidó jelt kér, akkor jelt ad, ha bölcsességet keres a görög, azt is biztosítsuk számára. A görögnek görög leszek a zsidónak zsidó úgy, hogy közben elfelejtem ki is vagyok valójában. Pedig az Isten országába való bemenetel nem a kínálattól függ, hanem a kereslettől. Azt mondja az ige, hogy ide hivatalosaknak kell lenni. Hiába engedem alá a mércét: ha nem elég alacsony, akkor kevesen jönnek. Ha túl alacsony, akkor már jönni sem kell, mert én már elmentem. A csordanyomon.

Pál apostol is megpróbálta. Egyszer. Az ApCsel 17. részében Athén Areopáguszán olvasunk arról, hogy Pál is megpróbál a filozófusok nyelvén evangéliumot hirdetni. Nem sok eredménnyel, mert ahogy a Krisztusról és a feltámadásról szól, korának felvilágosult elméi azon nyomban hátat fordítanak neki, és mindenki hazakullog. Ugyan már, felnőtt I. századi emberek vagyunk. Egy néhány előkelő világ bolondja csatlakozik hozzá. De ezeknek elég lett volna, ha csak a zárógondolatot mondja el.

Bár ezt fejezetet úgy szokták emlegetni, mint amely legitimálja az athénieknek athéni nyelven beszélni módszert, mégis a történet valójában arról győz meg, hogy Pál apostolnak be kell látnia: suszter, maradj a kaptafánál. Csináld azt amihez értesz. De azt legalább csináld jól. És Pál apostol korintusiakhoz írt első levelében már levonta magára nézve a következtetést: Mert úgy határoztam, hogy semmi másról nem akarok tudni, csak Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről (1 Kor 2:2). A mi igehirdetéseink olykor minden másról tudnak, csak erről nem.

Nem merem vállalni azt, hogy Isten egyháza a világ szemében a bolondok, a legalávalóbbak, az erőtlenek közössége. Nem merem vállalni azt, hogy az Isten üzenete botránkozás és bolondság.

II. Mi motiválja Isten választását?

Miért hívott Isten magának ilyen gyülekezetet? Két választ hallottunk erre. A lekció rendjén felolvasott bibliai rész (Deut 7) arról beszél, hogy Isten szereti a kis embereket. Nem azért választott, mert a legnagyobb lennél, mert te a legkisebb vagy: hanem mert szeretett téged. A kisebbik kiválasztásának a gondolata gyakran visszatér a Szentírásban. Azt akit a világ megvet, Isten kiválasztja, szereti. A naggyal, a sokkal nincs mit kezdenie. A világ történelemkönyve a nagy emberek krónikája, a Biblia a kis embereké, akik a nagy Isten árnyékában járnak.

A Korinthusi levélben Pál egy másik magyarázatot ad erre, ami-kor azt mondja: Isten azért választotta ki a világ bolondjait, hogy a bölcseket megszégyenítse. Nem tudom, kinek mit mond ez a bibliai vers, de számomra nem az Isten fölényességéről és gőgjéről szól. Sokkal inkább arról, hogy a mennyek országának eddig csak résre nyitott ajtaját Isten most teljesen kitárja azok előtt akik megszégyenülnek. Akik mernek megszégyenülni. Van ebben valami felismerés. Ha valaki eljut az újjászületésnek eddig a pillanatáig, akkor Isten szeretettel várja. Mert a bölcsességet meg lehetett tanulni, de bolondnak születni kell. Erre Nikodémus is ráérzett.

Hadd mondjam azt, hogy az Isten nagy feladatot bízott ránk ezáltal. Mert tőlünk függ (hagyjuk el az „is”-t) hogy a világ megszégyenül-e. Ha kolduló egyházat lát, nem fog rajongani a mennyei kincsekért. Ha siránkozik, ahelyett hogy örülne, senki nem fog itt vigasztalást keresni. De nem vezeti a bűnbánat mélységébe az sem, ha a lelkipásztor gőgösen kihúzza a szó-széken a vitézkötéses bocskait. Az egyház te vagy, és rajtad áll, hogy meddig jut az istenkereső.

A harmadik dolog, amit elmond a kiválasztásról az az, hogy azért történt mindez, hogy ne dicsekedjék előtte senki. Azt a mi fülünk hamar észreveszi, hogy itt nyilván a bölcsekről, az előkelőkről van szó, akiket Isten megszégyenített, hogy el ne bízzák magukat. Ez igaz. De azt hiszem, hogy ennek az igének reánk nézve, Isten egyházára nézve is üzenete van. Elvégre néhány sorral ezelőtt mondja, hogy Isten a senkiket kiválasztotta, tehát ezek mi (is) vagyunk. Ne dicsekedj, se kifele, se befele. Ahogy a nagy ember elbukhat, úgy a kis embereket a felfuvalkodás veszélye fenyegeti. Vagy semmi vagyok, vagy semmi leszek. A nagy Vagyok mellett (előtt, rajta kívül) csak a semmi létezhet.

III. Mit nyernek azok, akik Isten közösségébe tartoznak?

Miután az apostol elmondja, hogy Isten olyan embereket választott ki, akik nélkülöznek, végül arról beszél Pál, hogy nem jön ám Isten üres kézzel. Azaz: Isten az ő gyülekezetét nemcsak eszközként használja arra, hogy elérjen valamit ebben a világban, hanem tulajdonának tekinti. A jól ismert kifejezés jelenik meg itt: „Tőle (Istentől) vagytok ti a Krisztusban, aki bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul.” Ami itt számomra üzenet értékű volt, az két dolog.

Egyik az, hogy Isten Krisztusban bölcsességet ad azoknak, akikről korábban azt mondta, hogy bolondok. Azaz: a Krisztusban Isten azt a hiányt pótolja, ami lényemben érint. Krisztus nem hitkérdés, hanem létkérdés. A Krisztus nem csak úgy van, hanem érettem van. Az ami én nem vagyok, azt benne megtalálom. A bolondnak bölcsesség.

A másik az, hogy Krisztus nemcsak bölcsesség, hanem igazság, szentség és váltság. Mit jelent ez? Hogy a Krisztus több annál, mint amire nekem, a keresztyén embernek és a keresztyén egyháznak szüksége van. Nemcsak azt adja meg, amiről a világ azt mondja, hogy neki megvan, neked pedig hiányzott. Nemcsak a hiányosságaid pótolja, hanem életünket rendbe hozza Istennel. Mert ez fontos. Nem minden bolond, nem minden szegény, nem minden megvetett, nem minden társadalmilag hátrányos helyzetű Isten országának állampolgára. Csak nekünk mondja Pál, akik benne vagyunk. „Mindenben meggazdagodtatok őbenne, minden beszédben és minden ismeretben” (1 Kor 1:4). Őbenne. A keresztyén élet Istentől való függésben megélt élet. Enélkül megmaradnak szegényeknek. Ez nem latin amerikai felszabadítás-teológia, nem a szegények rehabilitációja. Ez Isten szegényeinek váltságterve.
Pál apostol úgy mondja, hogy tudja: ha az ő igehirdetésén áll, sem a zsidóknál, sem a görögöknél nem lesz sikere. Eleve kudarcra van ítélve az egész kezdeményezés. De nem elég itt az sem, ha belemerül az irodalomba, ha jól elfilózik, ha napirenden van a tudománnyal, ha minden órában tisztában van az aktuális politikai hírekkel. Itt esedezni kell, hogy megnyíljon az ég, és Isten adja a szót. A keresztről beszélni úgy, hogy ebben mindenki magára és a Krisztusra ismerjen.

Fonák világ? Adja Isten, hogy otthon érezd magad benne.