Az egyházi év utolsó vasárnapjára alapigeként kijelölt perikópa Ézs 65:17-25 volt. A könyv olvasása rendjén azonban világossá vált számomra, hogy ez csupán apró részlete egy nagyobb szövegegységnek, amely az Ézs 63:7-65:25-ig terjedő szakaszt öleli át, és amely irodalmilag egy összefüggő egységet alkot. Ebből hallottunk részleteket a bibliaolvasás (lekció) rendjén. Az alapigeként felolvasott szemelvényeket is – református hagyományunknak megfelelően – ebben a nagyobb összefüggésben szeretném magyarázni.[1]

Ézs 65 egy orákulum, egy isteni kijelentés, amely formailag a megelőző fejezetekben megfogalmazott közösségi imádságra (63:7-64:11) reflektál. Az imádság rendjén több kérdés is megfogalmazódik Isten felé, s Ézs 65 pontosan ezekre a kérdésekre ad konkrét válaszokat. Ahhoz hogy a válaszokat megértsük, szükség van arra, hogy ismerjük a kérdéseket is. Ezért fontosnak tartom azt, hogy a 65. fejezetet most az imádság által felvetett kérdések összefüggésében vizsgáljuk meg. Ilyen kérdések hangzanak el:

• Hol van a Mózes Istene, aki kihozta őket a tengerből, aki beléjük adta szent lelkét, aki Mózes jobbján járatta dicső hatalmát, aki kettéválasztotta a vizeket, aki mélységben járatta őket úgy, hogy nem botlottak meg, aki nyugalomba vitte alá őket? Hol van most a Mózes Istene, a mózesi kor Istene?
• Hol van buzgó szerelmed és hatalmad Isten, aki az égben, szentséges hajlékodban laksz? Vagyis: miért nem szakítod szét az egeket, miért nem és szállsz alá, hogy reszkessenek előtted a népek?
• Miért engedtél eltévelyedni minket és miért keményítetted meg szívünket, hogy ne féljünk téged?
• Miután szent városaid pusztává lettek, és Sion is kietlenné, miután szent és ékes házunkat tűz perzselte fel, ahol atyáink téged dicsértek, még mindig tartóztatod magad? Továbbra is veszteg maradsz, és fölöttébb gyötörsz minket?

*

Az első két kérdés a mózesi kor Istenének keresése és az egek istenének a keresése a babiloni fogság utáni kor jellegzetes teológiáját tükrözik. Istent a régi történelmi idők távlatába menekíti, mert nem képes a jelen politikai helyzetét összebékíteni egy, a jelenben is munkálkodó Istenről szóló hitvallással. Isten ugyan létezik, de munkájának nyomait csak emlékek alapján lehet felidézni. Ha nem akarjuk feladni azt, hogy ő van, akkor archiváljuk. A nagy tettek, a csodák ideje lejárt, ma más időket élünk. Ébresztő! Ám ott ahol a mózesi kor és a jelenkor között ilyen óriási szakadék tátong, igen nagy a veszélye annak, hogy a pislákoló hit áldozattá válik. Hol van a mózesi idők Istene, amelyről atyáink meséltek, akik már maguk sem élnek?

Ez a történelembe zárt Isten, a régmúlt istenébe vetett hit nemcsak a próféta fogság utáni hallgatói körében volt ismerős. Ma is találunk olyan hitet, amely eljut addig, hogy Isten fontos volt az ősök számára, és mint ilyen, ezt a szép hagyományt ma is éltetni kell, amolyan történelmi relikviaként az utódok számára. Nem másért, de ez is része a múltnak, hogy őseink hittek abban az Istenben, aki csodákra volt képes. Az ősök iránti tisztelet (elsősorban ez, és nem az Isten iránti tisztelet) késztet arra, hogy ragaszkodjunk ehhez a hithez. Minden bizonnyal a hitnek ez a formája is kreál egyfajta identitást, de ez a bibliai prófécia jól jelzi, hogy aktuális életkérdésekre, égető helyzetekben nem ad megnyugtató választ. Ha olyan hitet keresünk, amelyre támaszkodni lehet, akkor ennél többre van szükség.

A második kérdés azt firtatja, hogy Isten miért nem száll le az égből, és miért nem cselekszik valami rendkívülit, amitől megijedjenek a népek, akik Jeruzsálemet ilyen jelenre kárhoztatták. Másszóval, az előbbitől eltérően, amely Isten idői bezártságáról, távolságáról beszél, itt egy olyan koncepcióval van dolgunk, amely a térbeli távolságot tekinti áthidalhatatlan akadálynak arra, hogy Isten cselekedjen. Az ég Istene (Él sömajá) a perzsa kor klasszikus Isten-megnevezése, amely a fogság utáni iratokban gyakran előfordul. Isten nemcsak időben van nagyon távol, hanem térben is: s ahogy az emberi fantázia egyre több mennyei régiót különített el (lásd a perzsa kor utáni apokrif iratokat), Isten egyre inkább az elérhetetlen magasságú menny világába szorult (63:15; 64:1). Az Isten elszellemítse, egyre elvontabb bemutatása a fogság utáni iratokban[2] oda vezetett, hogy egy hozzáférhetetlen távoli világ uralkodójává vált, aki előtt az ember legfeljebb a kiszolgáltatottságát ismerte fel, de semmiképpen nem az ő gondjaival való törődését, fizikai közelségét.

Ézs 65:1-2 pontosan erre a teológiára, hitre reflektál, amikor múltbeli eseményeket, korábbi magatartásformákat idéz: „Engedtem, hogy megkeressenek azok, akik nem (is) kérdeztek, engedtem, hogy megtaláljanak azok, akik nem (is) kerestek. Azt mondtam: nézzétek, itt vagyok annak a népnek, amely nem szólított engem. Kiterjesztettem kezemet egész nap a pártütő nép után, amely nem a jó úton járt, (hanem) saját gondolatait követte.” Miről szól ez a két vers? Az „egész napon”, vagy így is fordíthatjuk „folyton, minden napon” (kól jámím) pontosan arra cáfol rá, hogy Isten csupán a történelem adott pontján lett volna jelen. Ezzel szemben azt hirdeti itt a próféta, hogy ő az állandóan jelen levő Isten. Másrészt, míg Izrael népe arra várt, hogy Isten megszakítsa az egeket és földindulás és apokaliptikus jelek kíséretében hirtelen a földre szálljon, Ézs 65 azt hirdeti: ő ez idő alatt mindvégig jelen volt, mellettük volt. Még mielőtt valaki a keresésére indult volna, ott állt az utakon, amelyen jártak. Isten ott állt a rossz utakon is. A térben távoli Isten helyett a próféta itt egy emberközeli Istenről beszél. A „megszakítanád az egeket és leszállnál”-típusú Isten helyett arról, aki ezt mondja „ide nézzetek, itt vagyok”. Még mielőtt rádöbbennél, hogy szükséged van rá, még mielőtt kérdések fogalmazódnának meg: itt vagyok. Ez a Mózes Istene, ő az „itt-vagyok”-Isten. A mennyben keresett Isten helyett a földön járó Isten. Az elvont Isten helyett a testté lett Isten. A király helyett a szolgává lett Isten. Az ítélő helyett az, aki ítéletre megy. Az imát váró Isten helyett az imádkozó Isten! A héberben a „kiterjesztettem kezeimet” (2. vers) olyan szakkifejezés, amely az imádságra utal. Még mielőtt Izrael kiterjesztette volna kezeit, az Isten kitárta karjait, és szólította, hívta őt.

Csodálatos kép ez! Mert itt nem egy imát leső úrral találkozunk, nem egy dicséretben megfürödni vágyó, kéjelgő királlyal, hanem egy imádkozó Istennel. A népéért és népéhez esdeklő Istennel. A tékozló fiakat hazahívó Istennel! Mert nézzétek: ez az Isten nem válogat. Mindennap elmondja a hazahívó imáját a pártütő fiakhoz, akik szemtől szembe (azaz kihívóan, nyilvánosan) ingerlik, akik kertekben áldoznak termékenység isteneknek, akik sírok mellett mutatnak be halottaiknak áldozatot, akik förtelmességet művelnek, és mindeközben valahogy mégis szentebbnek gondolják magukat még Istennél is (vö. 65:2-5)! Gyermekem, itt vagyok, gyere haza!

És nem megyek haza. Próbáljuk meg magunk elé képzelni ezt a jelenetet: ott áll Isten az út mellett, és hív és azt mondod: nem megyek, nem vagy az apám. Évekkel ezelőtt történt, de ma is elevenen emlékszem, életem egyik megrázó jelenetére. Nagyobbik fiam (olyan 5 éves lehetett) nagyon belemelegedett a játékba, indulni kellett volna, és ő nem akart. És mikor már tizedszer hangzott el az unszolás, ezzel igyekezett ingerülten lerázni: nem megyek, nem vagy az apám! Nem vagy az apám… Talán nem kell szülőnek, apának kell lenni ahhoz, hogy megérezzünk valamit egy ilyen mondat gyötrő mélységéből. Az Isten, aki jelen van, aki kitárt karokkal vár, és nincs, aki odaszaladjon hozzá.

A Mózes Istenét keresed. De a kérdést nemcsak úgy lehet feltenni, hogy „hol van ma Mózes Istene?” Hanem így is: hol van ma Mózes? Hol vannak a mai Mózesek? Miért várod, hogy a Mózes Istene a te oldaladra álljon, ha te a keményszívű fáraó vagy? A mózesi kor isteni csodáit felidéző Ézs 63:11-13 participiumai ellentétben állnak a 65:2-5 participiumaival: Mózes napjaiban az Isten, aki… most pedig a nép, amely…

Bárcsak megszakítanád az egeket és leszállnál… s cselekednél rettenetes dolgokat, amiket nem vártunk. Vajon nem azért nem találod sokszor Istent, mert nem tudod, hogy kit keresel, hogy mit várhatsz tőle? Vagy valami extrém élményt keresel. Valami mágiára vágysz. Valami természetfölöttire, miközben Isten ott áll melletted. Lehet, hogy nem is Istenben csalódunk, csak az elvárásaink rosszak? Azt várod, hogy a pogányokat reszkettesse meg, miközben neked kellene megrendülni.

**

A harmadik kérdés így hangzott: Miért engedtél eltévelyedni minket és miért keményítetted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Milyen imádság ez, amely a hitetlenségért is Istent okolja? Milyen imádság az, amely ezzel érvel: ne haragudj fölöttébb ránk, hiszen mi mind a te néped vagyunk (64:8)!? De jó lenne, ha ez az öntudat nemcsak az imádságainkban lenne erős kapaszkodó, hanem az etikánkban is, ha akkor tudatosulna bennünk, hogy az Isten népe vagyunk, amikor tenni kell, amikor az utak között kell választani!

Mindnyájan a te néped vagyunk. A fogság előtti gondolkodásban elevenen élt még a közösségi felelősségtudat. Ézs 65 már ahhoz a prófétai hagyományhoz tartozik, ahol ez a gondolat alapvetően átértékelődik. Ezékiel és Jeremiás könyveihez hasonlóan „az atyák ették az egrest és a fiak foga vásott bele” történet helyére itt a személyes felelősségnek a gondolata kerül. A „mindnyájan a te néped vagyunk” gondolat helyére fölváltja itt az, hogy Isten különbséget tesz.

Ám a felolvasott bibliai rész érdekes módon nem hívőkről és hitetlenekről beszél, hanem Jáhvét keresőkről és az őt elhagyókról. Nincs ateizmus, de van a-jáhvizmus. Nincs ateizmus, de van a-krisztianizmus. Az embereket nem az különbözteti meg, hogy egyik hisz és a másik nem, hanem az, hogy milyen istenben hisznek? Ézs 65:11 arról szól, hogy azok, akik elhagyták Jahvét, Izrael Istenét, ugyancsak rendelkeznek lelki igényekkel, de ezeknek kielégítését Gád és Meni istennél illetve istennőnél keresik. Ókori referenciák bizonysága szerint Gád isten (a Gád talán nem is név, hanem isteni jelző) és Meni istennő a sors és szerencse istenei voltak. Ebben egyrészt azt látjuk, hogy a sors-istenség a személyi közelség iránti igényt akarja kitölteni. Mert mit vártak a sors-istentől? A hétköznapi életben való boldogulásukat. Szükség van egy olyan istenre, aki az én sorsomat irányítja, aki nemcsak nemzeti Isten, nemcsak a Mózes, az őseim Istene. És nem is egy egekben trónoló távoli istenség, hanem egy közeli, személyes isten. Másrészt vallástörténetileg vizsgálva a kérdést úgy tűnik, hogy a Meni sorsistennő tisztelete az ókori keleten egy késői kor jellegzetessége is. Vagyis Ézs 65 esetében mondjuk így: egy divatkultusz. Ott ahol nem ismerik fel Jáhvé relevanciáját, ahol nem látják őt az út mellett, ahol távoli istennek képzelik el, ott modern, divatosabbnak tűnő isteneket kezdenek el tisztelni.

A jelenség nem ismeretlen mai világunkban sem. Hiszen látjuk, hogy a spirituális igény ma is megvan. S az ateizmus ma sem alternatíva, mint ahogy sohasem volt az. Nehogy azt higgyük, hogy a mai világ Istentől idegenkedik. Dehogy! Legfeljebb elege van abból, amit eddig hirdettünk neki. Mert nem látta a relevanciáját, mert csak a történelembe zárt úrról, vagy a távoli egekbe száműzött demiurgoszról beszéltünk neki, és ezzel nem volt mit kezdenie. De Ézs 65:12kk szerint ő az igazi sors-Isten. A mindennapi étel és ital, az öröm, a család, a házi áldás Istene. Az amit Meninél keresnek, azt ő sokkal jobban tudja nyújtani. Az egyház felelőssége, és Isten szolgájaként a te felelősséged korszerű módon hirdetni ma ezt az Istent. Aki nemcsak az atyák Istene, hanem a fiaké is. Nemcsak a Mózes korában vezette a népét és telepítette le az ígéret földjén, nemcsak a pusztában terített asztalt, hanem ma is ő ad ételt, italt, örömöt az ő szolgáinak.

***

Az utolsó kérdés így hangzott: Miután szent városaid pusztává lettek, és Sión is kietlenné, miután szent és ékes házunkat tűz perzselte fel, ahol atyáink téged dicsértek, még mindig tartóztatod magad? Továbbra is veszteg maradsz, és fölöttébb gyötörsz minket?

A közösség imájában, emlékezésében eszményesített múltat a próféta itt egycsapásra összetöri, szertefoszlatja. Mert bizony nemcsak szentséges ház állt a Sión hegyén! Hanem bálványszobrokkal ékesített kertek és undokságokkal telerakott oltárok is, ott az Isten előtt, Jeruzsálemben. Bár úgy tűnne, hogy a kertekben történt áldozatok a fogság előtti kor emlékét idézik, valójában a fogság utáni kornak a helyzetét tükrözik. Azaz: ez a nép a történelemből semmit nem tanult. S miután semmi változás nincs, azt hinnénk, hogy Istennek elege van ebből az egészből. És mégis, itt valami más hangzik el: „elfeledtetnek a régi bajok, és elrejtetnek szemeim elől. Íme, új eget és új földet teremtek, a régiek még csak nem is említtetnek, észbe sem jutnak.” Az Isten hajlandó az újrakezdésre, sőt, a felejtésre (a LXX ezt nem meri lefordítani!).

Új ég, új föld, új Jeruzsálem. Minden, ami a régire emlékeztetne, elmúlik. Feltűnő az, hogy nemcsak a föld, hanem az ég is új. Itt az ég is más lesz. A Jelenések könyve továbbfejtett gondolatmenete szerint a legnagyobb változás az lesz, hogy Isten sátora a földre költözik, az emberekkel lesz. Új ég, új föld, új Jeruzsálem készül. Ismerős képek ezek. Amikor hosszabb idő távlatából visszatekintünk életünk korábbi eseményeire, gyakran mondjuk azt: ha ezt vagy azt újrakezdhetném, sok mindent másképpen csinálnék. Ezzel mintegy beismerjük azt, hogy sok-sok dolgot elhibáztunk. De Isten nem! Ugyanúgy eget és földet teremt, s az események sorrendje megfelel mindannak, amit Genezis első fejezeteiben találunk.

A képek metaforák, elsősorban nem tényszerű információt, tartalmat, hanem hangulatot, érzelmet akarnak közvetíteni. Ha a képanyag tartalmát nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a szerző saját korának megfelelően érzékelteti az ideális állapotokat. A békét, biztonságot, a hosszú életet.[3] Egy olyan világra vágyik, ahol nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincs bűn, nincs pusztítás. Ahol nincsenek hiába elmondott szavak, csak meghallgatott imádságok. Ahol ott van a farkas, de már háziállat, és az oroszlán is alapvetően változtat az étrendjén.

Annyit mindenesetre világosan jelez ez a prófécia, hogy ezt a világot egyedül Isten képes végérvényesen megvalósítani. Ne essünk kétségbe, ha ennek egyelőre csak apró jeleit tapasztaljuk. Isten eljövendő királyságának ezek az apró jelei annak a bizonyítékai, hogy igaz ez az isteni beszéd. Ez a távlat nem irreleváns utópia akar lenni, hanem olyan gondolkodásra késztet bennünket, amely a jelen minden eseményét, döntését nem annak pillanatszerűségében, hanem tágabb idői összefüggésében észleli és értékeli. Ma már ismerős a december 21 szindróma, s van divatos apokaliptika, világvége-várás is. De mi nem a világ végét, hanem az új ég, új föld, az új Jeruzsálem eljövetelét várjuk. Ezzel a prófétai látással, Isten szolgáihoz méltó jövőlátással ajándékozzon meg bennünket is Isten.

_______________________________
Jegyzetek

[1] A Losungen perikópája az evangélikus egyház perikóparendjét követi, amelyben a szövegek eredeti összefüggésének (kontextusának) kevesebb szerep jut, mint a református bibliaértelmezésben.

[2] Pl. a papi irat jól ismert megfogalmazása szerint már nem is Isten maga, hanem csak a dicsősége lakozik népe között.

[3] Problémás a 20. vers fordítása: a bűnös 100 éves korában átkoztatik meg. Ez még nem az újszövetségi mennyei Jeruzsálem, amelyről a Jelenések könyve beszél. Valójában mindkét hasonlat azt érzékelteti, hogy a 100 év az kevés, rövid időszak. 100 évesen még mindig ifjúnak neveznek valakit. A bűnös, aki a váradalmak szerint a rajta nyugvó az átok következtében korán meghal, 100 éves lesz: ergo, a 100 év, az kevésnek számít.