Ez a történet Jézus egy újabb csodatételét meséli el. A megelőző perikópa a megdicsőülés történetét hozza, ahol három tanítvány számára az Isten országa különös hatalommal jön el (a Mk 9:1 erre a rendkívüli eseményre utal). Mint oly gyakran a Bibliában, a hegy itt is az a hely, ahol Istennel találkozni lehet. A völgy az, ahol az ember él. A hegy az, ahol jó lenni; a völgy az, ahol vitatkozás van, betegség van, démonok vannak, kudarcok vannak.

Az evangélium csodatörténetei egyrészt legitimáló történetek. Céljük az, hogy bemutassák és igazolják Jézus hatalmát, Isten országának eljövetelét. De ezek a történetek nemcsak ennyiről szólnak. A csodák – főként a gyógyítási csodák – gyakran szembesítenek azzal is, hogy az Isten és ember találkozásában, a csoda megvalósulásában mennyire fontos tényező a hit. Mk 2-ben, a béna meggyógyításának történetében ezt olvassuk (2,5): „Jézus látta azoknak hitét…”. Mk 5 pedig a vérfolyásos asszony történetében így mondja el (6:28): „ha csak ruhája szegélyét illetem is…” Majd Jézus így szól az asszonyhoz: „Eredj el, a te hited megtartott téged (6:34)”. És ugyanígy hangzik Jairus felé (6:36): „ne félj csak higyj”. Majd Mk 7 a kánaáni asszony hitére világít rá, aki a jól ismert hitvallásával „veszi rá” Jézust a csoda véghezvitelére (7:28-29): „de hiszen az ebek is esznek a morzsából…” Majd a mester ezt mondja neki: „e beszédért eredj el…”

Ezekből a történetekből nyilvánvaló, hogy a csoda megvalósulásánál a hit igen hangsúlyos kérdés. Sőt! Úgy tűnik, hogy a gyógyulás, az üdvösség alapfeltétele. Reformáció havában vagyunk, és ismerjük azt, hogy a reformáció mozgalmának a hit általi üdvösség volt az egyik, ha nem a központi kérdése. Sola fide – egyedül hit által.
A hit témája ebben a történetben is központi helyet foglal el, ám van itt valami, ami ezt az elbeszélést más hasonló történetekkel összehasonlítva egyedivé teszi. Ugyanis itt nem a csoda megvalósulásánál itt nem hittel találkozunk, hanem hitetlenséggel. Az amiről ez az elbeszélés szól így foglalható össze: a hit hiánya ellenére megvalósuló csoda.

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a sóvárgással, a vággyal, amely a Jézus csodatörténeteit olvasva megfogalmazódott bennem: de jó lenne a béna ember barátainak hitével menni Istenhez! De jó lenne a vérfolyásos asszony hitével merni megtenni egy lépést a gyógyító Isten felé! De jó lenne a kánaáni asszony elszántságával telített imákat mondani; olyan imákat, amelyeket Isten nem tud elutasítani sem! De abban sem vagyok egyedül, hogy rá kell jönnöm: bennem nincs meg ez a hit! Hiányzik a házat is kifedő, a mindenre kész elszántság – főként, ha a másik emberügyéről van szó! Még magamért sem teszek ilyet, nemhogy másokért. Hiányzik az a biztos tudat, hogy elég egy érintés is. És én nem tudok ilyen imákat mondani, mint ez a pogány asszony, vagy Mózes, amelynek csodálatos következményei vannak. Sőt! Gyakran kétségeim vannak. Mindenről. A kétség azt jelenti, hogy egyfelől ott van a szívemben az a tudat, hogy Jézus ezt egyszer már megtette. De másrészt meg ott a hitetlenség, hogy az én esetemben ez nem megy. S így a csoda egy szép emlékké, egy mitikus múlt részévé válik. Van egy bibliai világ – ahol csodák történtek, és van az én világom. De én ebbe a különbségtételbe nem akarok belenyugodni. Valóban csak ilyen hit által lehetséges a csoda? Valóban igaz az, hogy sola fide? Mennyiben szükséges a hit a csodákhoz, mennyiben előfeltétele a gyógyulásnak, az üdvösségnek? Tényleg mindenki úgy hitt abban a világban, ahogy ezek a történetek sugallják? Mk 9-nek ez a története ezekre a kérdésekre világít rá.

1. A tanítványok hitetlensége

A történet szerint, amíg Jézus három tanítványával fent van a hegyen és Isten országának jelenlétét különös módon élik át, addig a kilenc másik tanítvány lent a völgyben egy egészen hétköznapi szituációban jelenik meg: az írástudókkal vitáznak. Nem tudjuk, hogy miről. Jézus korában különböző iskolák gyakran vitáztak egymással pl. teológiai kérdésekről. A Jézus követői, vagy mondjuk inkább így maga Jézus, a Mester tanítása és hatalma iránt megmutatkozó kétkedést és hitelességet egy gyógyítással gyorsan el lehett volna oszlatni. S a tanítványok nem tudták. A gör. szövegben itt az ἰσχύω áll, ami azt jelenti „képesnek lenni valamire, formában lenni”. Így pedig nehéz a világot meggyőzni, ha a tanítványnak nincs, amivel érveit alátámasztani.

Feltűnő az, hogy Jézus tanítványaitól ugyanazt várják, mint amit a Mestertől. Ha valaki Krisztus követőjének vallja magát, annak ezzel a ténnyel komolyan számolnia kell. A társadalom magas igényeket támaszt az egyházzal szemben (l. sajtóban elhangzó vélemények az egyházról). Vajon szabad-e az egyháznak mentegetőzni? Gyakran lehet ezt hallani: én nem vagyok Jézus, az egyház nem Isten országa, itt is bűnös emberek vannak. Ez rendben van, de akkor jogosan merül fel a kérdés: egyház, mi szükségünk van rád? Mi a válaszuk erre? Miért lenne szükség egy olyan keresztyénre, mint te, ha nem tudsz olyan lenni, mint Jézus, csak olyan, mint bárki más?

És akkor ez az a pont, ahol az érvelés egym magasabb szintjén bejön a teológia, a teologizálás, az elteologizálás. Mert amikor nem tudunk semmit felmutatni, akkor elkezdünk beszélni, vitatkozni, érvelni – mint a tanítványok is tették. Mi magunk vagyunk azok, akik alább akarjuk tolni a mércét, s meggyőzni az embereket, hogy adják alább Jézus és az egyház iránt támasztott igényeiket. Pedig addig érdemes egyháznak lenni, amíg vannak ilyen igények, elvárások. Ott ahol az egyház nyújtani tud valami többletet, ott szükség van rá. De vajon valóban tud-e többletet nyújtani: pl. tartalmas istentiszteleti együttlétet, vagy csak kritizáljuk azokat, akik ebben az órában éppen máshol vannak?

A tanítványoktól kérnek valamit, várnak valamit, amit nekik tudni kellene. És nem tudják. Mk 3-ban azt olvassuk, hogy szolgálata kezdetén Jézus kiválaszt tizenkettőt, hogy kiküldje őket prédikálni, és úgy küldi ki, hogy hatalmuk legyen gyógyítani. Jézus hatalmat adott nekik! És mégsem megy a gyógyítás. Nemcsak a társadalomban, hanem az egyházban is rengeteg a frusztráció emiatt. Próbáltuk, nem sikerül, nincs eredménye annak, amit teszünk. Pedig elvileg, a szabály szerint működnie kellene. Miért nem működik mégsem?

Az elbeszélés egy indokot említ minderre: ez pedig a hitetlenség. A párhuzamos történet Mt 17:20-ban ezt így mondja: a ti hitetlenségetek miatt. Mk 9-ben Jézus hitetlen nemzedékről beszél, de egyértelmű, hogy a tanítványoknak mondja. Később Mk 9:29 így értékeli ezt: ez a faj semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal. Lehet, hogy a tanítványok valami ördögűzési trükkre vártak, vagy valami komolyabb magyarázatra, pedig az ok pofonegyszerű: csak imádság segít. Így visszafele olvasva a történetet arra kell gondolnunk, hogy tanítványok talán a maguk erejét szerették volna megmutatni, fitogtatni a nézőközönségnek. Szerettek volna meggyőzni másokat az egyház sikereiről. Miközben Jézus azt mondja, hogy minden az ima erején múlik. A titok annyira kézenfekvő, nyilvánvaló, hogy el se hinnénk, hogy ez a magyarázat. Nincs mélyebb titok, mint az ima. Lehet, hogy tényleg ennyi: az imádság hiánya lenne az egyház, a szolgálat sikertelenségének az oka?
A történet a sikertelenségről szól, a tanítvány kudarcáról. A tanítványoknak mástól kell hallani, hogy „nem vagytok képesek semmire”. Egyházkritika ez, amely ráadásul jogos is. S még csak Isten előtt sem lehet nyalogatni a sebeket, mert

Ő is így gondolja: „Hitetlen nemzedék vagy!” Ám az igének egyik hangsúlyos üzenete éppen ez: nem marad ennyiben! Ott ahol a tanítvány, az egyház kudarcot vall, Isten nem marad tétlen. Jön és eltakarítja a szemetet!
Sokszor panaszkodunk egyházra, lelkipásztorokra (az utód az elődre és fordítva). Fáj, ha azt látjuk, hogy mennyi mindent el tudnak rontani. S még ha a nosztalgia-elemeket kiszűrjük is, marad ebben a megállapításban elég sok valóságtartalom ahhoz, hogy a jövő egyháza vonatkozásában megfogalmazzuk kételyeinket. És mégis! Ki kell mondani, hogy az egyház sorsa, sikere, hatékonysága nem az egyház kezében van! Nem könnyelművé akarlak tenni, mert a tanítvány soha nem ússza meg szárazon. De azt a hitet akarom visszaadni nektek, erősíteni benneteket az ige alapján, hogy valóban nem rajtunk, kétbalkezes tanítványokon múlik! Erről szól ez a történet: a tanítvány hitetlensége ellenére győz a Jézus ereje.

2. Az apa hitetlensége

Az ige másik főszereplője az édesapa, aki Jézussal való találkozás nyomán így kiált fel: „Ha tudsz, akkor segíts” (ez a helyes fordítás!). Tessék? Ha tudsz? Jézus azt mondja, hogy minden lehetséges annak, aki hisz (9:23).

Az apa válasza erre ez: „Hiszek, légy segítségül hitetlenségemben.” Mint említettem, ez a történet is a hit fontosságát emeli ki. És itt sok hitetlenség van.
Látjátok, ez az, amin kevésbé csodálkozom. Honnan legyen hit, amikor a tanítványnak nem sikerül bizonyítani, hogy Isten hatalmas? Figyeljük meg, hogy mennyit ostorozzuk a „világot” hitetlensége miatt. De vajon jogos-e ez? Nem fogunk nagyon mellé? Ugyan miért is higgyen, ha nincsenek hiteles bizonyságtevők? Lehet hinni annak, hogy boldogok a lelki szegények, ha folyton az anyagiakról vitázunk? Lehet hinni annak, hogy van megbocsátás, ha folyton a büntetés, a megbélyegzés, a pletyka, félreállítás az, ami történik? Lehet hinni, hogy van nagyobb érték, mint ez a világ, ha folyton ezek után futkosunk? Én megértem ezt az embert! Nem kritizálnom kellene a világot, mert miattam nem hisz! Ha valóban Jézus tanítványa lennél, sokkal rövidebb prédikációval is meggyőzhetnéd őket!

De akkor mi van? Minden lehetséges annak, aki hisz. S aki nem hisz? Aki nem tud hinni? Akiben összekeveredik a hitetlenség és a hinni akarás és a hitetelenség? (vö. Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben…) Ott nincs csoda? Ott nem lehet tenni semmit? Sola fide?

Az az igazság, hogy a kételkedésről keveset beszélünk, s főként Jézusnak szoktunk keveset beszélni róla. Pedig ez az ő esete! Hitet adni ugyanis senki más nem tud. Ha kell, éppen úgy adja vissza a hitet, hogy pontosan azt teszi meg, amiben kételkedünk. Itt egy olyan csodáról olvasunk, amit Jézus úgy hajt végre, hogy nincs rá az embernek abszolút semmiféle ok. A sok csodát hittel fogadó történet után, ez nem a hit győzelméről szól. Hanem a hitetlenség fölött diadalmaskodó Istenről! Arról, hogy mennyire csak rajta múlik minden. És arról hogy sem az egyház sem a világ hitelessége nem akadályozza meg azt, hogy Isten országa terjedjen.

Reformáció havában vagyunk. Az igehirdetés elején egy klasszikus reformátori jelmondatunkat idéztem: egyedül hit által! Most engedjétek meg, hogy az ige alapján kérdőjelet tegyek e jelmondat mellé: sola fide? A választ is az igében találjuk: sola gratia, egyedül kegyelemből!