- HU
- EN
- RO
Ajtók és kapuk
Domahidi Béla, kortárs lelkész írta le egyik szolgálati élményét: „Volt presbiter családjánál vagyunk együtt, a beszélgetés közepén érkezik haza huszonéves lányuk. (Csoportja „legjobb” konfirmandusa volt, ifi-órákra is eljárt annak idején, kirándulásokon – külföldön is jártunk - vett részt. Ma jó munkahelye és menő baráti köre van a városban.) Bemegy a szobájába, nos, gondolom, ennyi volt a találkozás, de kis idő múlva kijön, megáll rézsút a félig nyitott ajtóban, belehallgat a dumámba, fél szemmel mindegyre a szobájában már bekacsolt tévére sandítva.
Ennyi az esélyem, gondolom, ez a félig nyitott ajtó, a konfirmáció és az ifi-órák emlékéből fakadó szemernyi tisztelet.”
Talán, emberileg nézve, nekem is csak egy félig nyitott ajtó lehetőségét adjátok, hiszen, sokan már hazagondoltok, az előttetek álló útra és kevésbé arra, hogy itt igehirdetés címszó alatt miket mondok.
Az emberek, csak félig nyitják az ajtót előttünk, de Isten szélesre tárt kaput nyit előttünk. Kérdés az, hogy meglátjuk-e ezt a lehetőséget? Pál apostol meglátta Troászban a kaput, amit az Úr nyitott neki, meglátta a misszió lehetőségét. Meglátta és mégsem élt a lehetőséggel. Mivel nem találta ott munkatársát Titust, ezért nem volt lelkének egy percnyi nyugta sem. Az eredeti szövegben itt a pneüma szerepel és nem a pszüché és itt ezen a helyen egyértelműen az újjászületett lélekről van szó. Ez is azt sugallja, hogy még az újjászületett embernek is lehetnek kétségei, lehet bizonytalan, állhat a kétségbeesés határán. Munkatársa nélkül nem mert belefogni a munkába. Elbúcsúzott és elment Macedóniába. Visszatérő állomások ezek Pál apostol életében, hiszen Troászban látta azt a csodálatos álmot, amiben egy macedón ember hívta Európába. Nem szabad feladnunk az álmainkat. (Ha feladod az álmod meghalsz, élve halsz meg, üvöltöttük nem is olyan rég az Edda slágert). Szomorúan látom, hogy hányan feladják az álmaikat, amikkel ide jelentkeznek a Teológiára. Tegnap Józsi félbehagyott tervekről beszélt, én megmaradnék csak az álomnál. Sok álom csak ábránd marad, mert nem jut el a tervezés és szervezés fázisába. Ennyire kegyetlen lenne nemcsak a világ, hanem az egyházi élet is? Ennyire álomgyilkos a Teológiánk?
„Nehéz felismerni, hát még beismerni mikor és hol és mennyit hibáztunk, hogy alig maradt szemernyi abból, amire - sokáig azt hittük – vigyáztunk. Jogunk van megítélni másokat -őket, ha közben az általuk kicsavart egykori magunkról is elmondjuk szorongó véleményünket. Különben sohasem szűnik meg a hideg, különben testünkben még a föld alatt is rángatozni fog az ideg.” (Hidas Antal)
Fontosak az életmeghatározó álmaink, komolyabban kellene vennünk azokat, hiszen biztos pontok lehetnek az Isten felé vezető utunkon.
Ezen az Isten felé vezető utunkon, különböző erők hatnak, azt látjuk, hogy egyrészt az ember cselekszik: Troászba mentem, nem találtam, elbúcsúztam, elmentem Macedóniába. Másrészt pedig Isten cselekszik: kapu nyittatott vagyis Isten kaput nyitott, diadalra vezet, megjelenti.
És ezek az erők, hol egymás ellen hatnak, hol egymást erősítik. A legjobb az, ha emberi akarásunk belesimul Isten tervébe és akkor megtapasztaljuk, hogy az ő áldása kíséri munkánkat.
Mit csinál itt Pál apostol, szembe megy az Úr akaratával? Hisz kaput nyitott neki a misszióra és nem ment be ezen a kapun, hanem elment Macedóniába. Az emberi tényező fontosabb lett az isteni akaratnál? Ha Pál apostol egész életét nézzük és nemcsak ezt a döntését, akkor azt látjuk, hogy Isten akaratát kereste, még ha voltak vargabetűk az ő életében is.
Én valahogy úgy vagyok, hogy mindig utólag tudom meg, hogy egy-egy döntésem Isten akarata szerinti vagy sem. Ha érzem az ő áldást a munkámon, életemen, akkor megnyugszom, hogy helyesen döntöttem. Lehet, hogy nem árulok el nagy titkot, de ez a beszédem majdnem egy kiköszönő prédikáció lett. Meghívtak egy gyülekezetbe és sokáig gyötrődtem, hogy mit tegyek. Hideg fejjel átgondoltam a lehetőségeket, összeírva a pro és kontra érveket, de nem jutottam közelebb a döntéshez, érzelmi alapon is megközelítettem a kérdést, ez se vitt előbbre, imádkoztam, hogy Isten mutassa meg a helyes utat, a jó döntést. Nem kaptam választ. Aztán nekifogtam készülni a mai igehirdetésre és elhatároztam, hogy a mai igéről fogok beszélni. És mielőtt a presbitériummal beszéltem volna, ezt az igét elolvastam és úgy éreztem, hogy ez most pont nekem szól. Hisz nagy lehetőségeket nyitott előttem az Úr és mégse volt nyugalma lelkemnek és inkább visszamentem Macedóniába. És a presbitériummal való beszélgetésben már világosan körvonalazódott, hogy noha tiszteljük egymást, egymás kvalitásait, de nem én vagyok az ő emberük és én sem szeretnék ott szolgálni. És teljes megnyugvás töltött el a visszafele vezető úton, hogy jól döntöttem. Miért mondtam ezt el? Azért, mert nagyon fontosnak tartom, hogy olvassátok a Szentírást, úgy hogy személyes kérdéseitekre is keressétek a választ benne és ne csak tananyagként, munkaeszközként forgassátok. Kell a hideg fejjel való mérlegelés, kell az érzelmi alapon való megközelítés és kell az imádságos lélekkel való keresése Isten akaratának, ahhoz, hogy jó döntést hozzunk.
Az apostol missziói útja egy diadalút, a győztes azonban nem ő, hanem az Isten. Diadalra vezet Krisztusban. Senki sem szeret veszteni, senki sem szeret lúzer lenni. Isten a győzteseknek kijáró diadalmenetben részesít, de nem az elvégzett munka sikeréért, hanem a hűségünkért kapjuk a jutalmat. Mi ez a jutalom? A legátum? Nem hiszem. Pénzben nem mérhető. Vannak lelkészek és teológusok is, akik kiszámolják, hogy ha valaki 20 milliót kap legátumként, és 4 prédikációt mondott, akkor prédikációkként 5 milkót kap. Teljesen téves gondolkozás. A legátum, az ajándék, ráadás. A jutalom az, hogy szolgálhatunk, hogy Isten felhasznál minket arra, hogy általunk az ő ismeretének illatját megjelenítse. Nem birtokoljuk az ismeretet, csak valamit sejtünk róla, megérintett a szele, de ha csak ezt is továbbadjuk, ez is csodákat tesz. Az illatról az áldozat jut eszünkbe. A diadalmenetben a győztesnek kijáró áldozathoz illatok is társultak. Hogy Krisztus milyen áldozatot hozott, azt tudjuk. Életét adta értünk! Te milyen áldozatot vagy képes hozni a szolgálatért, Krisztusért, az evangélium ügyéért? Mit kell tegyél ahhoz, hogy a kálvini jelmondat, magamat élő hálaáldozatul adom, ne maradjon egy kegyes szólam csupán, hanem valósággá váljon? Pál apostol az evangélium ügyében, ügyéért vállalta az utat. Többről van itt szó, mint egyszerűen a prédikálásról. Életvitel, emberekkel való beszélgetés. Legációba mentek, gyülekezetek szeretettel fogadnak, prédikáltok, imádkoztok, pénzt kaptok nem jutalomba, hanem ajándékként. Többről van szó itt is. Sikerül-e meglátnotok az ünnepi szolgálatban rejlő nagy lehetőségeket? Általatok mi jelentetik meg?
Mit visztek magatokkal, magatok körül? Mi van körülöttetek? Illatfelhő vagy bűzbomba? Nyáron két szobában is három hétig tárva-nyitva kellett hagyjuk az ajtót, ablakot, hogy a kereszthuzat valahogy kivigye az oda beszorult szagot. Állítom, hogy igen, a teológusoknak van szaguk. De ne találgassátok, hogy kikről van szó. Hiszen te magad is lehetsz az, aki halálszagot árasztasz magadból. Ha élőhalottként tengsz-lengsz itt a Teológián, szagod van. Ha csak önmagaddal vagy elfoglalva, nem érdekel a másik ember, szagod van, csípős, átható, gyomrot felkavaró.
Ha csak a pénz lebeg előtted és csak a megélhetést keresed és minden más értékre a szolgálatban gúnyosan legyintesz, akkor noha a pénznek nincs szaga, de te magad bűzlesz.
Az ő ismeretének illatját csak úgy tudjuk továbbadni, ha közel kerülünk hozzá. Messziről hiába csodáljuk Istent, közel kell kerülnünk hozzá, ahhoz, hogy átvegyük az ő ismeretének illatát. Krisztusban közel jött hozzánk. Minden érzékszervünkkel észleljük őt! Lássuk meg csodálatos tetteit a hétköznapokban, halljuk meg szavát, igéjének üzenetét, ízleljük őt az úrvacsora jegyeiben, érezzük, tappintsuk ki közelségét kapcsolatainkban, a szerelmünkkel való ölelkezésben, a baráti kézfogásban, a kisgyermek buksiját vagy az idős ember ráncos arcát, eres kezét megsimogató odafigyelésünkben, szagoljunk bele a levegőbe és érezzük az ő ismeretének illatját. Fedezzük fel őt a mindennapjainkban!
Hála Istennek mindenkor minden helyen. Istennek legyen hála. (a misének vége) Istenen van a hangsúly. A szolgálat közben diadalmaskodó Isten kezében van életünk. Őhozzá fohászkodjunk. Ámen