Lecke: Malakiás próféta könyve 3, 1 – 5
Textus: Máté evangéliuma 11,2–10

Advent III. Vasárnapja – az öröm vasárnapja, amikor meggyújthatja a rózsaszín gyertyát az, akinek van adventi koszorúja. A felolvasott textus mintegy sötét háttérként szolgál annak a szál meggyújtott rózsaszín gyertyának, miközben bennünk önkéntelenül felmerül a kérdés, minek is kellene ezen a vasárnapon – ezt a történetet hallva – ÖRÜLNI? Erre keressük a választ – együtt.

A felolvasott történetben több kérdés is szerepel, amely az adventi várakozásban legalábbis furcsa, hiszen az advent nem egy elbizonytalanodott és összezavarodott várakozás, hanem egy magabiztos és kitartó várakozás Arra, Akit ismerünk. Mivel közös adventi vándorlásunknak itt a Teológián ez az utolsó megállója, - hiszen a negyedik vasárnap már mindenkit máshol talál, - az igében elhangzó kérdésekre megfogalmazott válaszok legyenek útravalóul mindnyájunknak.

Az első kérdés Keresztelő János szájából hangzik el, aki királyt megfeddő beszédéért börtönben van, de tanítványai látogathatják. Szorongatott helyzetében biztosan élete minden útját és döntését végiggondolta, elemezte, újragondolta, igazolta és megbánta (ha olyasmiről volt szó), s megállapíthatta, hogy mindig azt tette, amit kellett. Amire Isten elhívta. Meghallja azonban Jézus Krisztus cselekedeteit (itt különösen hangsúlyoznám a szabadító messiási cselekedeteket), amikor felmerül benne a kérdés: vajon jó úton járt-e ő eddig? Azt tette – e, amit kellett? Amire Isten elhívta? Vajon ő az-e, akinek gondolta - tudta magát, az Úr útkészítője, Isten Országának hírnöke? Jézus az-e, akinek megkeresztelésekor látta, az Úr; akinek jelenlétében maga az Atya szólalt meg: „Ez amaz én szerelmetes fiam, akiben én gyönyörködöm.”(Mt 3, 17) Talán eszébe jutottak saját szavai: Íme az Isten Báránya,(Jn 1, 36) vagy a saját bizonyságtétele mások előtt: Akire a Szent Lelket látja leszállni, az az Isten Fia. Biztosan visszaemlékezett a családi történetekre is, hogy édesanyját, Erzsébetet, hogyan látogatta meg a már várandós Mária, és ő, János hogyan örvendett már az anyja méhében is a találkozásnak! A börtön magányában azonban mégis elbizonytalanodik, mert ő munkássága alatt végig az Ítélő Bírót várta és hirdette, aki tűzzel keresztel, aki a fejszét a fák gyökerére veti, aki előtt nem állhat meg semmi hamisság és kétszínűség, aki elpusztít mindent és mindenkit, aki szentsége ellen tör.

Nem arról van szó, hogy János ne ismerte volna az Ézsaiási próféciákat az Úr engedelmes szolgájáról, aki a betegségeinket viseli, akit megaláznak és meggyaláznak, vagy arról az időről, amikor eljön a Messiás és béke lesz a Földön,(Ézsaiás 35, 5-6, Ézsaiás 61, 1) hanem hogy ő nem ezt a karaktert hirdette. Ő egy harcost várt, aki rendet vág a gonoszok és képmutatók között, aki előtt nem állhat meg semmi istentelen. Annak „készítette az utat”. Mi az, amit hall? Hogy Jézus tanítványaival, akik közül András például egyenesen János mellől szegődött Jézushoz (János 1, 41), sorra járja a falvakat és a városokat és szeretetben tanít! Mindenkivel, főleg a bűnösökkel, szóba áll, sőt, velük eszik! A képmutató farizeusokkal és írástudókkal is vitatkozik, magyaráz nekik, de nem pusztítja el őket!

Minden másképp alakult, mint ahogyan várta! Semmit sem kell csodálkozni tehát a benne felmerülő kérdésen, hiszen egész élete munkájának értelme, tanításának igaz volta kérdőjeleződik meg benne. Vajon tényleg Jézus az, aki „eljövendő volt?” Igazat mondott-e András, amikor hazament Simonhoz, a testvéréhez, boldogan újságolva, hogy „Megtaláltuk a Messiást! Volt-e értelme mindannak, amit hirdetett, tett, vállalt, vagy ez nem AZ?

Itt most álljunk meg egy pillanatra, és lépjünk ki a történetből, hogy magunkat is megláthassuk az ige tükrében, megfogalmazhassuk a saját kételkedő kérdéseinket. Mert éppen Keresztelő János helyzete és kérdése biztat minket arra, hogy felismerjük benne magunkat és kérdéseinket. Ami a börtönhelyzetet illeti, talán nincsenek rácsok, talán nem vár ránk bakó, de mozgásterünk igencsak beszűkült, a világi hatalmasságoknak nem lehet büntetlenül szemébe mondani az igazat, és a fejünket is igen-igen el tudjuk veszíteni ebben a rohanó és sokszor ellenséges vagy éppenséggel nevetségessé tevő világban. Te még hiszel Istenben? Te még Istenként gondolsz Jézus Krisztusra? Te elhitted, hogy van megváltás? Szabadulás? Akkor neked hozni kell egy csomag molyirtót, mert olyan avítt vagy mint a nagymama kabátja a szekrényben. A modern ember már a bankautomatában, az egy főre eső GDP-ben és az IMFben hisz. Igen, éppen úgy össze tudunk zavarodni életünk beszűkült pillanataiban, mint János a börtönben, mert egészen elbizonytalanodunk életünk célját és értelmét illetően, szolgálatunk zsákutcája pedig sokszor feledteti velünk a korábbi csodálatos Isten-tapasztalatokat és élményeket. Keresztelő János története arra mutat rá, hogy Jézushoz így is oda lehet menni, vagy ha nem bírunk, akkor el lehet neki küldeni a kérdést arról, hogy Ő-e az, akire vártunk, AKIT várunk? A kínos kérdések is rendben vannak. De HOZZÁ kell menni velük.

János tanítványai elmennek, és biztosan nem kis megbotránkozást okozva ezzel, Jézust tanítványai között kérdezik meg arról, amit János bízott rájuk: Te vagy-é, aki eljövendő volt, vagy mást várjunk. („aki eljövendő” bizonyos elemzők szerint lehet messiási cím is, mert ezt használja a Malakiás 3.1 illetve a 118, Zsoltár 26 verse is. Jézus sem el, sem ki nem utasítja őket, sem nem emlékezteti Jánost közös élményeikre, hanem a kérdést nagyon komolyan véve az Ézsaiási messiás képet teszi jelenné, és a hírnököket ezzel küldi vissza. Győződjenek meg ők maguk minden érzékszervükkel, hogy a süketek hallanak, a vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak, halottak támadnak fel és a szegényeknek az evangélum hirdettetik – ez pedig Isten hatalma nélkül, aki az ő Szabadító Szolgájának adja ezt a hatalmat, lehetetlen. Tehát János bizonyságtétele igaz volt: „Íme az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”(János 1, 29) Jánosnak sem magában és munkájának helyességében, sem Jézus Krisztusban nem kell kételkednie. DE el kell fogadnia, hogy Isten hatalmas arra, hogy egyidejűleg betöltse a régi próféciákat és mégis más utat válasszon a Szabadító számára. Jézus Krisztus nem hozta (még) el az ítéletet, hanem éppenséggel a kegyelmi időre és Isten hosszútűrésére akarja felhívni tetteivel a figyelmet! Nincs „leírható” ember a leltárból, nincs reménytelen bűnös, csak aki maga adja fel és nem kér bocsánatot. Isten véghezviszi az üdvtervet, de nem abban a sorrendben, ahogyan Keresztelő János azt gondolta és várta. Az üdvterv azonban az Isten terve szerint Krisztus által zajlik és halad a célja felé.

„Boldog, aki bennem meg nem botránkozik” – foglalja össze Jézus, azaz boldog az, aki annak látja, aki Jézus, és nem akad fenn azon (nem esik a csapdájába annak, szó szerint), hogy nem az, akinek ő látni szerette volna.

Itt újra megállunk egy pillanatra, hogy elgondolkodjunk azon, a Jánosnak küldött üzenet milyen mélyen érintheti a mi életünket! Mert a Szabadító ma is dolgozik, még ha nem is úgy, ahogyan azt mi elvárnánk! Mi a Mennydörgés Fiaiként kérnénk pusztulást mindenkire, aki nem követi Jézust! Sokszor nem értjük tetteit és nem látjuk át Isten üdvtervét! Ezért sokszor megfordulhat a fejünkben, hogy talán félreértettünk valamit, vagy az az üdvterv nem is létezik! Pedig megvan az, de Isten nem a betűhöz ragaszkodik, amit mi elolvasunk (bár az attól még igaz marad), hanem hozzánk és a Fiában elfogadott áldozathoz. Ezért tűr MÉG MINDIG – ÉRETTÜNK. Az Idő Rendje – az Isten hatalmában volt és maradt.

János tanítványai visszamennek a válasszal, és hitünk szerint János megbékélve vállalta a halált, amikor Salomé és Heródiás úgy gondolták, hogy a családi szennyet a vér eltakarhatja és lefejeztetik Heródessel Keresztelő Jánost. Keresztelő János élete teljes és győztes élet az Igazságért való küzdelemben.

Történetünk ezzel azonban nem ér véget, most Jézus kérdései következnek a megdöbbent hallgatósághoz, akik immár Keresztelő Jánost kezdik gondolatban semmibe venni, aki nagy tanító létére még arra sem képes, hogy felismerje a Messiást! Bezzeg ők! Jézus látja gondolataikat, és bár nem teszi szóvá, mikor hozzájuk fordul, kérdései sorával rájuk pirít: Minek mentek ki Keresztelő Jánost látni? Hogy egy szél ingatta nádat lássanak? Vagy a puha ruhákat keresték rajta, és nem értették, miért szőr az csak? A puha ruhákért a királyi palotába kellett volna menni (ott vannak a tanítók, akik mindenkinél okosabbnak hiszik magukat)! Prófétát látni mentek-e? Igen! És jól tették, mert prófétát láttak, minden prófétánál nagyobbat! Jézus itt teszi teljesen világossá, hogy milyen nagyra becsüli Keresztelő János munkáját, és hogy saját szolgálata előfutárának tartja! Szavaival egyszerre idézi Mózes 2. Könyve 23 fejezetének 20, versét ahol küldöttről, angyalról olvasunk és Malakiás próféta könyvét, a 3 rész első versét, amit mi is hallottunk ma…János a követ, aki hozza a hírt, hogy jön az Úr, közeleg Isten országa! És ez ígéret Jézus Krisztusban lett teljessé! Ha tovább olvassuk a részt, megtudhatjuk, hogy minden prófétánál nagyobb volt ő, hisz asszonytól születettek között nincs nála nagyobb! Kételyei tehát nem hogy megvetetté tették volna Jézus Krisztus szemében Keresztelő Jánost, hanem hallgatósága előtt méltó helyére teszi őt!

Ennél a pillanatnál lesz utolsó kilépésünk a történetből, hogy rádöbbenjünk, Isten Jézus Krisztusban minket sem vet meg kételyeinkért és félelmeinkért, bizonytalanságainkért, hanem megbecsül azért, mert kérdezni merünk. Igaz, hogy most nem emberek előtt „védi meg a becsületünk”, hanem Szentlelkével értünk szüntelenül közbenjár az Atya előtt, hogy megállhassunk majd előtte! Értékel minket, ha mi ragaszkodunk hozzá, ő is ragaszkodik hozzánk és értékesnek tart!

Számoljuk hát össze, milyen lelket tápláló válaszokkal indulhatunk tovább a karácsonyváró úton, mivel is van tele a tarsolyunk, tarisznyánk, túrazsákunk:
- A kínos kérdések rendben vannak, de Hozzá kell menni velük.
- Isten ma is érettünk tűr hosszan, és az IDŐ RENDJE az ő hatalmában volt és marad.
- Jézus nem vet meg minket, hanem ragaszkodik hozzánk, értékel, értékesnek tart és közbenjár, értünk Mielőtt imádsággal elindulnánk az advent további közös, mégis olyan személyes ösvényein, emlékezzünk az első kérdésre: minek is lehetne ma örülni? Mit világít meg az rózsaszín gyertya az oly sötét háttét előtt?

A három választ röviden összefoglalva így fogalmazhatnánk meg: Annak lehet ma örülni, hogy a kínos kérdéseinkkel együtt Jézus Krisztus vár, értékel és közbenjár értünk az Atyánál, mert azt akarja, hogy mindenki megtérjen, és egy se vesszen el. Ámen.