Végzős teológiai hallgatóként, amikor utoljára prédikáltam erről a szószékről, akkor arról beszéltem azon a böjti bűnbánati héten, hogy kinek mondja Krisztus: Jöjjetek énhozzám és megnyugosztlak titeket. Ma pedig a tőlünk tekintetét elfordító Istenről kell szólnom.

Egy kis túlzással 22 évet vártam erre a pillanatra, amikor a Teológia szószékéről hirdethetem újból az igét. És most, amikor megadatott ez a lehetőség, akkor még sincs felhőtlen öröm a szívemben. Más igehirdető legalább szidhatott engem, ha nehéz igét írtam ki neki vasárnaponként, de én még ezt sem tehetem. Megvallom őszintén, hogy nagyon távol áll tőlem, az ítéletet hirdető próféta stílusa. Nem a haragvó, tőlünk elforduló Isten képe él bennem, hanem a hozzánk közel jövő, a magához ölelő, a megvigasztaló, új erőt adó Isten képe ismerős számomra. Kezdő apa koromban, amikor nevelő célzattal szidni kezdtem egyik gyermekemet, akkor egy kis idő után megkérdezte a fiam, mert nem volt biztos benne, hogy Apa, te most szidsz engem? Mert úgy látszik, hogy túl szelíden tettem ezt.
Ámos próféta viszont úgy mondja, olyan indulattal adja tovább Isten üzenetét, hogy semmi kétségünk afelől, hogy valóban, Isten haragszik népére.

Lehet-e úgy továbbadni az igét, az isteni üzenetet, ha nem azonosulok vele, ha előbb nem érint meg személyesen? Bizonyára igen, de az szerintem annyit is ér. De minden igével azonosulni tudunk? Minden üzenetét a Bibliának úgy tudjuk hallgatni, hogy ez most igen, engem is személyesen megérintett és én is így szeretném továbbadni a megértett üzenetet?

Nemrég Sámuelről prédikáltam, aki nem hagyott semmit sem leesni a földre Isten igéjéből, hanem elmondta mindazt, amit hallott az Úrtól és nem hallgatott el semmit belőle. Az a kép jutott eszembe, mint amikor valamit berakunk egy szitába és megrostáljuk azt és van, ami kihull és van, ami benne marad. De ez nagyon könnyed és felszínes hozzáállás Isten igéjéhez, ha csak arról szeretnénk prédikálni, ami tetszik nekünk, és ami nem, azzal nem foglalkozunk, hanem hagyjuk a földre leesni.

Arra is gondoltam, hogy mint a bokszolók, egy-egy mérkőzés előtt, magukat püfölik, hergelik, hogy a kellő agresszivitással szálljanak a harcba, magamat is így kellene hergeljem, hogy hiteles legyen az, amit mondok. De attól lenne hiteles az Úr igéje, ha én minden haragomat, dühömet, személyes csalódottságomat, lelki fájdalmamat, amit az utóbbi hetek, napok történései előhoztak bennem azt én most prédikáció címszó alatt rátok zúdítom? Nem hiszem, hogy ettől lenne hiteles az, amit mondok. Azért imádkoztam a készülés során, hogy amit kell azt tudjam elmondani személyesen, négyszemközt vagy tanúk jelenlétében és amit rám bízott az Úr üzenetként, azt tudjam elmondani nektek most az igehirdetésben. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogyha sorozatosan kudarcot vallok abbéli igyekezetemben, hogy közel kerüljek ehhez az igéhez, akkor inkább azért imádkozom, hogy az ige jöjjön közel hozzám és szólítson meg engem itt és most. Mit mond nekem ez az ige itt és most, 2018-ban a Teológián.

Ismeretlenül is szimpatikus figura Ámos próféta a szememben, mert ő egy ún. parasztpróféta volt, nem volt tanult ember. Én magam sem jutottam feljebb az akadémiai ranglétrán, de most parasztprófétaként én is szólhatok, kérdezhetek.
1. Mire mond, mi felett mond ítéletet Isten?
2. Minek és miért, mi célból mond ítéletet Isten?
3. Mit tehetünk mi ezeket az ítéletes szavakat hallgatva?

Kain és Ábel történetében azt olvashatjuk, hogy az Úr rátekintett az Ábel ajándékára és a Kain ajándékára nem tekinte. Nem tudjuk most ezt részletesen kifejteni, hogy is volt ez, de azt elmondhatjuk, hogy a személyt és a cselekedetet nem szabad elválasztani egymástól. Isten a legtökéletesebb áldozatot is megveti, utálja, ha az áldozó igazságtalanságot cselekszik. Kain esetében az Úr elfordította tekintetét a Kain áldozatáról. Itt, alapigénknél, ez az elfordulás még hangsúlyosabb, gyűlölöm, megvetem áldozataitokat. Elfordítom tekintetem az égő, az étel, a kövér hálaáldozatoktól. Ezek az akkori istentiszteletnek alkotó elemei voltak. Az ünnepek és az összejövetelek, melyek az Úr nevében történtek megüresedett alkalmakká lettek.

Nekünk is vannak ilyen istentiszteleteink, ünnepeink és összejöveteleink, amikor ugyan az ő nevében gyűlünk össze, de nélküle. Amikor az istentisztelet csak keret arra, hogy magunkat fényezzük, magunkat jobb fényben tüntessük fel.

Gyűlölöm, megvetem, utálom, ki nem állhatom. Nehéz, súlyos szavak ezek. Isten gyűlöli, megveti a mi istentiszteletünket, mert nincs összhang a hétköznapi életünk és az istentiszteleti életünk között. Már egyáltalán az is istenkáromlás, hogy ezt a kettőt így szét tudjuk választani egymástól. Itt most egy órácskát keresztyének vagyunk, Krisztust követjük, de innen kimenve, a Hegyi beszéd értelmében vagy ténylegesen is, hazudunk, csalunk, lopunk, paráználkodunk, hamisan esküszünk. (Mt 5, 21-24)
Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk másoknak. Elmondjuk akár naponta többször is, mégis itt egymásra haragvó emberek ülnek egy teremben, akik akár egy kanál vízbe is megfojtanák egymást. Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, elébb békülj meg a te atyádfiával és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.

Nem az istentiszteleti liturgiánk felett mond ítéletet Isten, nem amiatt, hogy most az előfohászt vagy az apostoli köszöntést mondjuk előbb, jóllehet tényleg fontos teológiai kérdés, hanem sokkal inkább a lelkületet kéri rajtunk számon. Azt a lelkületet, közömbösséget, lelketlenséget, amivel beülünk egy-egy istentiszteletre és passzívan várjuk, hogy történjen valami. Meghozzuk a magunk kis áldozatát és várjuk, hogy cserébe az Úr bőségesen megjutalmazzon, mert ez jár nekünk. Mert megérdemeljük.

Mondhatjuk azt, védekezésképp, hogy de hát nem is nekünk szól ez az ítélet, hanem ennek az érthetetlen Izráelnek, aki hiába tapasztalta meg az Úr közelségét, gondviselését, mégis elfordult tőle. De ez nagyon gyenge, átlátszó védekezés, mint amikor a szülő az egyik gyermekét szidja és a másik olyankor olyan, mint a ma született bárány.

Ámos próféta többféle bűnét felsorolja a népnek és mindegyik fenyegető próféciát ezzel a sajátos megfogalmazással vezet fel, hogy: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg. Mintha csak kigondolná, hogy melyik az a három legnagyobb bűn, amit föltétlenül szóvá kell tennie, de eszébe jut a negyedik is, amit semmiképp sem hallgathat el. És ha egy kicsit megkapirgáljuk a felszínt, akkor kiderül, hogy a mi közösségünket is nemcsak három és nem is négy, de annak többszörös bűnéért is megítélhetné Isten.

Gyűlölöm, megvetem istentiszteleteiteket és ünnepi összejöveteleiteket, mondja Isten, mert míg eljátsszátok, hogy ti milyen hű keresztyének vagytok, hűségesek hozzám és egymáshoz, addig valójában szekértáborok vannak, érdekcsoportok és nem közösségek. Egyházi életben, gyülekezetben, egyházmegyében, egyházkerületben, a civil szférában, a közintézményeinkben, a pártokban, mindenhol, itt a Teológián is.

Gyűlölöm, megvetem istentiszteleteiteket, mert érdekmentés és nem értékteremtés folyik az egyházban. Aszerint válogatjátok meg szavaitokat és tompítjátok esetleg az ige üzenetét, hogy szem előtt tartjátok, ki az, aki hallja és esetleg meghallja azt.

Gyűlölöm, megvetem istentiszteleteiteket, mert le akartok fizetni az áldozataitokkal, aranykönyvi adományaitokkal, a varrottasokkal, melyeken nevetek szerepel, minden cselekedettel, mellyel magatoknak akartok emléket állítani, hogy a hálás utókor majd dicsérje neveteket, úgy ahogy ti sem feledkeztek meg előljáróitokról.

Gyűlölöm, megvetem összejöveteleiteket, mert az ifjabb nemzedék elítéli az idősebb lelkészeket, mert meghajlott a hátuk az önkény hatalma előtt, de egy-egy közösségi ügy miatt ugyanúgy nem mer fellázadni az ifjúság, mert reálisnak érzi a veszélyt, hogy mint egykor Ámos, aki a királyi kultuszhely bűnei miatt, fel mert szólalni, utána mehetett vissza Tékoába a juhok mellé. De aki vállalkozik arra, hogy az Úr igéjét hirdeti, annak tudnia és vállalnia kell, hogy: gyűlölik azt, aki vádol a kapuban, aki megmondja az igazat, utálják. (10.vers)

Ez eddig csak négy bűn, de van tovább is, mondjam még?

Pár száz lej különbségért, nincs barát a legációválasztásokkor. Egy-egy gyülekezeti pályázásnál attól sem riadunk vissza, hogy a másik jelöltet befeketítve, megrágalmazva jussunk előbbre.
Elítéljük, hogy apáink jelentéseket írtak, de egy-egy tál lencséért, egy jövőbeli sikeresen elbírált pályázatért, attól sem riadunk vissza, hogy társaink bűneiről pletykáljunk és magunkat jó színben tűntessük fel.
Meg vagyunk győződve arról, hogy az az egyedüli helyes út, ahogy mi imádjuk Istent és lenézzük azokat, akik ezt másképp gondolják, teszik, élik meg hitüket és jóllehet a felebaráti szeretetről papolunk, a testvért sem tudjuk szeretni. Mindenkire érvényes ez, aki nem tud átlépni előítéletei falán.

Ámos egy olyan korban prófétált, amikor Izráel virágkorát élte, Asszíria felmorzsolta Arám erejét. Mai szóval, egy kedvező geopolitikai helyzetben, jóllehet háborús hangulatban, de tapasztalható volt a gazdasági fellendülés. A jólét azonban nagy vallási romlást és súlyos társadalmi bajokat takart. Ezek ellen kellett prófétálni Ámosnak. Az Egyházban is a pénz szeretete átvette az uralmat, érdekes megfigyelni a presbiteri vagy más gyűléseinket, a legélénkebb vitáink az anyagi dolgok körül forognak.
Némiképp ideillik Fazakas Sándor megállapítása, amikor az egyház bűneiről beszél: „Amit kívülállók látnak és az egyház bűneiként tartanak számon (pl. ügynökkérdés vagy egyéb visszaélések), az már következmény: súlyos hitéleti és teológiai tájékozódás hiányosságára, teológiai és politikai kompromisszumokra, alkalmazkodási kényszerekre vezethetők vissza.”

Nem gyönyörködöm, ki nem állom, szószerinti fordításban, nem szagolom. Az elzárkózó Isten képe sejlik fel előttünk. Egy köztiszteletnek örvendő tudós fia mesélte el, hogy amikor édesapja hazajött a munkából, akkor otthon is folytatta munkáját és az íróasztala fölött a munkába mélyedve nem figyelt a fiára, csak akkor, amikor az csúnyán kezdett el beszélni. Az asztal körül kergette a szép beszédre igényes apa a fiát, míg végül elfogta és jól megverte. Miután ez többször megismétlődött, az édesanya megkérdezte a fiát, hogy miért beszél csúnyán, hogyha tudja, hogy ez lesz a vége. Azért, mert még mindig jobb, ha megver, minthogy nem néz rám. Nyilván, hogy sem Izráel népe esetében, sem a mi esetünkben nem ez a helyzet, azért vétkeznénk, hogy Isten figyelmét magunkra fordítsuk. Sokkal inkább az a helyzet, hogy azt hisszük jót cselekszünk, és közben vétkezünk. Vagy esetleg érezzük, hogy nem Istennek tetsző életet élünk, de találunk valami jó kis teológiai magyarázatot, amivel alátámasztjuk cselekedeteink jogosságát.

Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom. Miután Isten az orrát befogta és szemét becsukta, most bedugja a fülét is. Az ének és a zene a kultusz része volt. Akik hárfa mellett dalolgatnak és azt hiszik hangszereik a Dávidéi. Sokszor szégyen az, hogy milyen igénytelenek vagyunk, már ami az istentiszteleti éneklésünket illeti. Csak olyan töltelékelemnek vagy átvezető elemnek tartjuk a liturgiában az éneklést. Pedig az énekelt imádság. Istennel való beszélgetés.

A pap mondta meg egy-egy áldozati állatról, hogy az alkalmas-e arra, hogy feláldozzák. Nem a rituális külsőségek miatt, hanem a belső alkalmatlanság miatt mondja ki az ítéletet Isten. Azért hangzik el az ítélet, mert hiányzik a nép életéből a jog és az igazság. Ti ünnepeitek, ti áldozataitok. Mindez csak emberi erőfeszítés és nem istentiszteleti közösség.

Az üres kultusz helyett a jognak és az igazságnak kell áradó bőségben uralkodnia Isten népe körében. Mispát és Cödáká. De mi van, amikor a törvény mögé bújunk? Amikor azzal takarózunk, hogy ez a törvény, mást nem tehetünk. Törvényes, de nem igazságos, törvényes, de nem etikus. Istennél, Isten törvényénél ilyen nincs, ez csak a mi emberi törvényeinkkel fordulhat elő. Harmonizálni kell a kettőt, nem a magunk igazához a törvényt, hanem a törvény igazához a mi életünket.
Úgy ahogy Ámosnál sem öncélú a bűnök felsorolása, a magunk bűneinek a meglátása, bevallása sem lehet öncélú. A bűnök takargatása nem segít, csak a megtérés, és annak lehetőségét Isten még mindig felajánlja. Engem keressetek és éltek. Keressétek a jót és akkor veletek lesz az Úr. Ezt is Ámos mondja, az Úr prófétája. Isten utolsó szava nem az ítélet, hanem a kegyelem, hiszen helyreállítja népét és megáldja.

Áradjon, gördüljön, mint a megáradt patak az ítélet, azért is, hogy sodorjon magával minden szemetet, tisztítsa meg életünket, mint egykor Jézus a templomot. Érdekes kép ez, hiszen egy olyan vidéken hangzott el ez az ítélet, ahol az időszakos patakoknak is fontos életet hozó szerepük volt. Mi az ítéletet a halállal társítjuk, de közben az életet jelenti. Az ítélet szóban benn van az élet szavunk. Az hogy Isten megítél minket, szembesít bűneinkkel, az azt jelenti, hogy nem vagyunk közömbösek számára. Értünk haragszik és nem ránk.

Ha Isten törvényéhez igazodunk, és nem bújunk ki annak ítélete alól, akkor tudjuk azt, hogy legjobb szándékunk ellenére is elbukunk, gyarlónak és bűnösnek találtatunk. De Jézus azért halt meg, lett áldozati báránnyá, hogy a mi bűneinket lemossa. Így lesz az ószövetségi ítélet és igazságból a zsoltáros (Zsolt 85,11) által már megjövendölt újszövetségi kegyelmi állapot, amikor igazság és béke csókolgatják egymást. Ámen

„Hadd legyen most a dalom, jó illat oltárodon” gondolat értelmében válaszoljunk most az Igére énekszóval, énekelvén.

Énekek: 50/1; 306/1-16 (Orgonakíséret nélkül); 32/1-3; 386/1-2; Ráfelelő ének: 374/1-6;
397/1-4; 367/1-4

Prófétai ima

Teremtő, gondviselő Atyánk, megváltó Urunk, köztünk és bennünk munkálkodó Szentlélek Isten!
Hozzád fohászkodunk, téged hívunk segítségül, hogy miután megvallottuk bűneinket és feloldozást kaptunk, akkor legyünk nyitottak arra, hogy meghalljuk Igéd üzenetét.

Urunk Istenünk, mi sokszor imádkozunk azért, hogy megújuljon egyházad, de ezt a változást úgy képzeljük el, hogy mások változzanak meg. Nagyon jól látjuk, hogy mi minden fontossá vált életünkben, de nincs erőnk ahhoz, hogy változtassunk azon. Csodát várunk, közben te pedig munkával bízol meg minket.

Hallottuk igédből, hogy te mindent megnézel és mindent látsz is. Nincsenek titkaink előtted. Látod mindazt a fonákságot életünkben, ami hiteltelenné teszi a mi beszédünket. Látod azt, hogy az anyagiasság, a sikeresség csábítása mennyire megkísért minket. És látod azt is, hogy mennyi minden akadályoz a növekedésben is. Mennyi minden ott van az életünkben, istentiszteleti, egyházi életünkben, ami kiszorít téged a téged megillető helyről.

Imádkozunk azért, hogy meg tudjuk teremni életünkben a gyümölcsöket. Imádkozunk azért, hogy ne csak passzívan hallgassuk igédet, hanem engedjük, hogy munkálkodjon bennünk. Te mutass nekünk utat, te adjál erőt, bölcsességet, hitet, érdeklődést, mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy megértsük, elfogadjuk a te velünk kapcsolatos tervedet.
A mai vasárnap, amikor arra is emlékezünk, hogy te oltalmazó Istenünk vagy, akkor a zsoltárossal együtt azért könyörgünk, hogy légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram.”

Ezzel a bizodalommal fordulunk most hozzád, hívunk segítségül, jelenléteddel áldd meg együttlétünket, kapcsold egybe imádságunkat mindazokéval, akik a mai napon hozzád fordulnak, tőled remélik és várják életük megtisztítását.
Tégy késszé minket igéd meghallására és befogadására, fogadd kedvesen éneklésünket, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen

Nagy imádság (Szabó Pál Tivadar imádságát felhasználva)
Urunk Istenünk, köszönjük Igédet, amit a mai napra elkészítettél számunkra. Lehet, hogy kicsit keserű, savanyú volt, mint az a bizonyos narancs, de a miénk. És noha nem vagyunk büszkék rá és megpróbáltunk elbújni igéd elől, te előled, mégis szavad utolér.

Bűnbánattal valljuk be Urunk, hogy jogos a haragod, hogy sokszor, sokféleképpen vétkezünk ellened.
A papokért, akik elhanyagolják legfőbb feladatukat, hogy az ember- testvéreket Istenhez vezessék, és hogy a te igédet, igazán, tisztán szólják, hirdessék bocsáss meg nekünk, Urunk!
Azokért, akik nemhogy nem segítenek máson, hanem ahol lehet, nehézséget, bajt, bánatot okoznak másoknak, bocsáss meg nekünk, Urunk!
A gyermekeik jó nevelését elmulasztó, a gyermek szellemi, lelki fejlődésével nem törődő szülők miatt, akik azt hiszik, veréssel vagy pénzzel, ajándékokkal minden megoldható, bocsáss meg nekünk, Urunk!
Azokért a gyermekeinkért, fiataljainkért, akiknek nem tudtunk és nem tudunk igazi eszményeket, valódi értékeket felmutatni, továbbadni, bocsáss meg nekünk, Urunk!
Az öregekért, betegekért, akik kórházi ágyukon hiába várnak látogatót vagy legalább egy bíztató, jó szót, bocsáss meg nekünk, Urunk!
A szobájukba bezárkózó teológusokért, a csak maguk érdekét szemük előtt tartó diákokért, tanárokért, alkalmazottakért, akik már csak keserűen legyintenek arra, hogy közösség, közösségi érdek, bocsáss meg nekünk, Urunk!
Azért a magatartásért, hogy pillanatnyi előnyökért, a családunk biztonságáért feladjuk elveinket, meghasonlunk önmagunkkal, bocsáss meg nekünk, Urunk!
Hogy a tervszerű, felelős gazdálkodás és a feszes költségvetés, minden emberi jóérzést felülír, és ebbe beletörődünk, bocsáss meg nekünk, Urunk!
Hogy sürgősnek látszó napi feladatok miatt gyakran elhagyjuk az igazán fontos dolgokkal, így a Veled és embertársainkkal való foglalkozást, törődést,
bocsáss meg nekünk, Urunk!
Köszönjük Urunk, hogy amikor megítélsz minket, akkor meg is kegyelmezel, köszönjük, hogy noha lehet, hogy úgy érezzük, hogy hátat fordítottál nekünk, de közben tudjuk, nincsen hátad mögötti hely. Mindenhol, életünk minden pillanatában ott vagy velünk. Áldott légy ezért! Ámen