Teljesen átfagytam. Az ujjaim alig mozognak, a lábam is elgémberedett. De ilyen, ha elalszik valaki ebben a téli fagyban egy pályaudvar padján. Be is sötétedett már, és a padon fehéren gyöngyözik a dér, az emberi kigőzölgések dermedt párája. A fény, amely a vágányok közötti lámpából terül szerteszét, valahogy olyan mocskosan futja be a peronok hosszát. Sugara beteg sárga, tán nem is az égő miatt, hanem a burában felgyűlt piszok tompítja a tiszta fehér fényt álmosító mocskossá.

Láttál már villanyoszlophoz kötött, ottfelejtett biciklit? Tudod, miről beszélek… Egy olyan hajdan ezüstszínű vagy szürke, mára már a portól fakó, de amúgy igazából már színtelen drótszamárról, ami csak úgy ott van, és este mikor meggyullad felette a lámpa, az utcának ez a véletlen és esetlen szereplője egyszer csak középpontba kerül.

Miért tekintett Isten az Ábel áldozatára, és miért nem tekintett a Kainéra? Évszázadok teológusainak kérdése ez, több elhibázott, félreértelmezett magyarázattal. Ezek egyrészt hamis párhuzamokból indulnak ki, vagy felekezeti elfogultsággal magyaráznak, másrészt abból értendők, hogy az ember megpróbálja, hogy saját döntéshelyzeteit és magát a döntés motivációját Istenre vetítse. A kérdés tulajdonképpen az, hogy az indokot kiben látjuk.