Az előadás elsősorban a Tízparancsolat negyedik rendelkezéséhez kapcsolódik, amelynek közismertebb formája így hangzik:

Emlékezz meg a szombatnapról, hogy megszenteld azt. Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az ÚRnak a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot ne tégy azon se te magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálólányod, se barmod, se jövevényed, aki kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az ÚR az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az ÚR a szombat napját, és megszentelte azt. (2Móz 20:8-11)

Ezt a parancsot a Heidelbergi Káté 103. kérdés-válasza a következőképpen magyarázza:

Mit követel Isten a negyedik parancsolatban? Először azt, hogy az igehirdetést és az iskolákat fenntartsák, és én különösen ünnepnapokon Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, Isten Igéjét tanuljam, a szent sákramentumokkal éljek; az Urat a szentek közösségében segítségül hívjam, és Krisztus szerint adakozzam. Továbbá, hogy gonosz cselekedeteimmel felhagyjak, engedvén, hogy az Úr végezze bennem Szentlelke által a maga munkáját, és így az örökkévaló ünnepet már e földi életben elkezdjem.

Különböző káté-kiadásokban a negyedik parancsolat szövegében a „szombat” helyett „nyugalomnap” jelenik meg. Ugyanezt az utat választja az 1990-ben megjelent Újfordítású Biblia is, amely a héber sabbát kifejezést 2Móz 20-ban „nyugalomnap”-nak fordítja. A Heidelbergi Káté idén megjelent új fordítása visszatér a „szombat” variációhoz, de a fordítóknak éppen ezen döntése miatt alakult ki parázs vita különböző fórumokon. És itt már egyszerre belecsöppentünk a mai témánk kellős közepébe. Mert nyilvánvaló, hogy a „szombat vagy nyugalomnap”-probléma már túlnő a nyelvi kereteken. A sabbát = „szombat” fordítás ellen pusztán nyelvészeti szempontból semmiféle kifogás nem hozható fel: a Biblia korában sabbátnak nevezett hetedik nap megfelel a magyar „szombatnak” (még etimológiailag is); a fordítás így teljesen korrekt lenne. A „nyugalomnap” variációra való áttérést teológiai okok indokolták: tudniillik ezzel a változtatással már könnyebbé válik az, hogy a „nyugalomnap”-ra vonatkozó bibliai rendelkezést szombat helyett a vasárnapra vonatkoztassuk. Amikor azonban a Biblia szövegét teológiai – vagy csúnyább szóval: ideológiai – okok miatt módosítjuk, egyértelműen igen veszélyes területre érkezünk. Vajon megengedhetjük-e magunknak ezt a „ráolvasást” (különösen a sola scriptura-elv örököseiként)? Vagy, hogy a probléma súlyát provokatív kérdés formájában érzékeltessem: Vajon a negyedik parancsolatnak a sabbát megszentelésére vonatkozó rendelkezése összefüggésbe hozható-e a vasárnap megünneplésével? Másként fogalmazva: lehet-e a szombat / vasárnap egymás alternatívája? Lehet-e így föltenni a kérdést, hogy melyik a helyes: a szombat vagy a vasárnap megünneplése?

Mielőtt a tévtanítás sanda gyanújával kikapcsolnák a mikrofont, gyorsan helybenhagyom költői kérdésemet: nem lehet. Az alábbiakban ezt fogom valamivel alaposabban is megindokolni. Az előadásban először a szombat-vasárnap dilemmájának eredetére mutatok rá, az idői keret miatt főként a keresztyén egyház kezdeti stádiumaiban, az Újszövetségben és az azt követő két évszázadban. Az előadás második részében a negyedik parancsolat és a vasárnap kapcsolatának kérdését fogom megvizsgálni.

I.
Ezt a rövid újszövetségi és egyháztörténeti áttekintést egy közhelynek számító megállapítással kezdem: az első keresztyének zsidók voltak, a nagy tanítómestert, Jézust is beleértve. Jézus célja a kezdet kezdetén az volt, hogy Izrael eltévedt juhait egybegyűjtse. Az evangéliumok lépten-nyomon arról szólnak, hogy a Mester zsidó tanítókkal vitázik a zsidó hitet és vallást érintő kérdésekről, s tanításának, gyógyítási csodáinak elsősorban Izrael népe körében van jelentősége. A nem zsidó származásúak (pl. a szíró-föníciai asszony) meglehetősen marginális szereplők az evangéliumokban. Csupán a feltámadás után hangzik el a parancs: „tegyetek tanítvánnyá minden népet…”, és még itt is fontos a sorrend: Jeruzsálem, Samária és a föld végső határai. Később is, az Apostolok cselekedeteiben is annak vagyunk a tanúi, hogy az evangéliumot először zsidóknak hirdetik, és innen származnak az első Krisztus-hívők, a gyülekezet megalapítói. Az ApCsel 2 szerint pünkösdkor megtért 2000 ember is – bár a világ különböző tájairól gyűlt össze – mégis származását tekintve diaszpórában élő zsidó, aki épp egy zsidó vallási ünnep megülésére érkezett Jeruzsálembe. Mondhatjuk így: a keresztyénség kezdetben egy zsidóságon belüli irányzat volt. Egy Krisztusban-hívő jeruzsálemi keresztyén ugyanúgy ragaszkodott a zsidó törvényekhez, templomhoz, szokásokhoz, mint bármelyik más, pl. a farizeusi kegyességi irányzathoz tartozó zsidó ember. Az ugyancsak zsidó származású és keresztyénné lett Pál apostolról pl. azt olvassuk, hogy még áldozatot is mutatott be a tisztulásáért (ApCsel 21:26), hogy a jeruzsálemi zsidó-keresztyéneket meggyőzze arról, hogy ő nem szakadt el a Mózesi törvényektől.

Miben voltak mégis másak az első keresztyének? Egyetlen tekintetben: a zsidó-keresztyének a zsidóságban várt messiást konkrétan Jézussal, a József fiával azonosították, és a Biblia (=Ószövetség) értelmezésében ezt a tanítómestert követték (s nem egy másikat, pl. Hillél vagy Sammaj rabbikat).

Miért fontos ez a kiindulópont? Azért mert indulásból tisztáz egy hozzáállást az Ószövetséghez, és ezen belül konkrétan a negyedik parancsolathoz. Igaz ugyan, hogy Jézus sabbát-értelmezésében vannak eltérések, ha azokat más korabeli zsidó szemléletekkel vetjük össze, de Jézus maga nem tanítja azt, hogy a sabbát megünneplésére (vagy bármely más ószövetségi törvény megtartására) nem lenne szükség. Mivel Jézus és hallgatósága zsidó volt, abszurdum lenne ilyesmit elvárni vagy feltételezni. A mózesi törvény értelmezése kapcsán Jézus ugyan sok újdonságot hoz, de ezek nem a mózesi törvények feloldásai, hanem valójában inkább a mózesinél radikálisabb előírások. Jézustól tehát fölöslegesen várnánk azt, hogy föloldja a negyedik parancsolat sabbát-megünneplésére vonatkozó kötelezettségét. Eszébe nem jutott ilyesmi.

Hol válik kérdéssé a sabbát-megünneplése? Ott ahol Krisztus-hit túlnő a korábbi kereteken és elkezd a júdai, galileai és hellenista zsidóságon túl, a zsinagógán túl terjedni. Abban a pillanatban, ahogy a pogányok bekerülnek a képbe, kérdéssé válik az, hogy milyen törvény szerint kell élni ezeknek az új Krisztus-hívőknek? Az ApCsel 15 jelzi azt, hogy ezt a kérdést már egészen korán tisztázni kellett. A zsidó-keresztyének közül ugyanis némelyek késztetést éreztek arra, hogy a Krisztus-hittel együtt az egész (általuk tisztelt) zsidó hagyományt érvényesítsék a pogányokból lett Krisztus-követőkre is. Ennek a kérdésnek a tisztázására hívják össze az első „zsinatot”, amelyen viszont egy meglepő határozat születik. Arra a következtetésre jutnak, hogy nem kell a pogányokból lett keresztyének nyakába olyan „igát” akasztani, amelyről időközben kiderült, hogy a zsidók sem képesek elhordozni. Az apostoli döntés értelmében a pogányokból lett keresztyének törvénye mindössze ennyi: óvakodjanak a bálványoktól, a paráznaságtól, a fúlva meghalt állattól és a vér evésétől. Most nincs idő kitérni arra, hogy miért pontosan ezeket tekintették fontosnak, miért volt olyan jelentős pl. a „fúlva meghalt állat” evésének tiltása, s miért nem emelnek be ide számunkra ennél sokkal lényegesebbnek tűnő ószövetségi passzusokat. Ami témánk szempontjából mindennél fontosabb: a pogányokból lett keresztyéneket nem kötelezték a sabbát megünneplésére.

Ez a döntés abban a konkrét helyzetben az apostolok és a palesztinai zsidó-keresztyének többsége számára elfogadható volt, de nem volt mindenki számára megnyugtató. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az újszövetségi levelekben később mégis arról olvasunk, hogy némely „bujtogatók” (Gal 5:12) a Galácia tartományában élő pogányokból lett keresztyéneket is a zsidó sabbát, újhold, és más ünnepek megtartására, sőt a körülmetél-kedésre ösztönzik (Gal 4:10), amit Pál apostol határozottan elítél. Hasonló feszültségekről hallunk a Római gyülekezetben is, ahol némelyek a gyülekezetben „egyik napot különbnek tartják a másiknál”, mások pedig „minden napot egyformának tartanak”. (A római gyülekezet zsidó-keresztyénekből és pogány-keresztyénekből állt.) Pál apostol a vegyes római gyülekezetben teljesen szabadon kezeli ezt a kérdést: ki-ki saját meggyőződése szerint cselekedjen, de szabályokat előírni másoknak senkinek nincs joga (Róma 14:5-6). Ebben az esetben nemcsak azt kell hangsúlyoznunk, hogy a pogány-keresztyének számára nem volt előírt sabbát-ünnep, hanem azt is, hogy semmilyen előírt ünnep nem volt: vasárnap sem!

Hogy kerül be a vasárnap a képbe? Erre nézve nincs egyértelmű információnk, de sejtéseink vannak. Vasárnap a hét első napja, Jézus feltámadásának az ünnepe. Az egyébként sabbátot ünneplő jeruzsálemi zsidó-keresztyén közösségről többször is olvassuk azt, hogy nemcsak a hetedik napon, hanem a hét első napján is együtt vannak. Az evangéliumok közül mindegyik kiemelt figyelmet szentel annak, hogy a hét első napjáról beszéljen. Feltehetően azért, mert akkor és abban a közösségben, amikor és akinek az evangélium íródik, a hét első napja már egy ismert gyülekezési alkalom volt. A második századi iratokban a Római birodalom területén sokfelé egyszerre bukkan fel a hét első napjának, a vasárnapnak a megünneplésére vonatkozó utalás. Ez a hirtelen mindenütt megjelenő evidencia a hét első napjának megünneplését illetően arra enged következtetni, hogy valóban egy nagyon korai, erősen a keresztyénség kezdeti stádiumaihoz kötődő szokásról van szó, amely magától értetődően beívódik a keresztyén vallásgyakorlatba. Hangsúlyoznunk kell viszont, hogy az Újszövetség sehol nem írja elő törvényként a vasárnap megünneplésének a kötelezettségét.

A szombat/vasárnap megünneplésének a kérdése az Újszövetség utáni korai egyház időszakában is többször előkerül. A hetednapi sabbát-ünnepre való késztetést a második századi keresztyén gyülekezetek vezetői is judaizáló külső hatásoknak tulajdonítják, a zsidósághoz való visszatérésként értékelik, és egyértelműen elutasítják. Kr. u. 321-ben Nagy Konstantin keresztyén hitre tért császár a vasárnapot hivatalosan is a római birodalom szabadnapjává teszi. Ezzel együtt, egyházi vonalon már olyan dokumentumokat is ismerünk a negyedik században, amelyekben határozottan megtiltják (!) a hetedik nap megünneplését keresztyén közösségben. Az első századi gyülekezetek számára íródott Róma 14:5-6 meglehetősen szabad kezet adó javaslatával ellentétben (ti., hogy ki-ki maga döntse el, hogy hogyan viszonyul a nap megszenteléséhez) ez a tiltás már radikális fejlemény volt.

E mögött nem csupán teológiai érvek állnak, hanem társadalmi szempontból is magyarázható. A keresztyénségen belül a zsidóságból való áttérés, az ún. zsidó-keresztyénség gyakorlatilag megszűnt. A sabbát-ünneplés (a körülmetélkedéssel együtt) identitást meghatározó elemként szorosan a zsidósághoz kapcsolódott. A sabbáttól való elhatárolódás volt egyik módja annak, ahogy a keresztyénség önmagát definiálta. Mi azok vagyunk, akik a sabbátot nem ünneplik.

Érdekes volt viszont a szombat/vasárnap teológiai kérdésként való feldolgozása is. Ugyanis a II. században jelenik meg először az a gondolat, hogy a vasárnap ünneplését a szombat összefüggésében, annak alternatívájaként, ellentéteként tárgyalják. Barnabás levele szerint (kel. Kr.u. 100-200 között) a sabbát ünneplése nem kedves Istennek. „Ünnepeljük ezért örömmel a nyolcadik napot, amelyen Jézus is feltámadt a halottaiból, és megjelent és felment a mennyekbe” (15. fejezet). Hasonlóképpen vélekedik Antiókhiai Ignáciosz (Kr.u. 50-110) a Magnéziaiakhoz írt levelében (9. rész): „ha tehát azok, akik a régi életrendben nevelkedtek, eljutottak a remény újdonságára, ne a szombatot tartsák, hanem éljenek az Úr napja szerint, amely napon felkélt életünk általa és halála által…”. Alexandriai Kelemen szerint (megh. 215) a hetednapi sabbát előkészület a 8. napra, az igazi ünnepre, Krisztus feltámadására, aki a teremtés kezdete és az emberiség világossága.

A sabbát-ünneplés eltörlése mögött az az óegyházi teológiai szemlélet húzódik meg, hogy a szombat par excellence a zsidóságot, a zsidó vallást, a régi rendet, a régi, mózesi szövetséget jelképezi (Jubileumok 2:19). Így a sabbát elmúlása és a vasárnap megjelenése teológiailag az árnyék utáni fény felragyogását szimbolizálta. Bár a szombat-kérdés egy-egy időre elül, a történelem során néhányszor még különböző formákban megjelenik, mint pl. a 16. századi reformáció korában az erdélyi szombatosoknál, vagy a 19. században Amerikából induló hetednapos adventista mozgalomban.

Az előadás első felének végéhez érkezve összegezzük néhány fontos következtetésünket. (1) A Jézus korában és a jeruzsálemi keresztyén gyülekezetben a szombat megünneplése nem volt kérdés. Krisztus követői zsidók voltak, és az Ószövetséget minden törvényével együtt továbbra is ugyanolyan érvényesnek tekintették, mint annak előtte. Ezért Jézus vagy az első zsidó tanítványok szombat-ünneplése nem jelent minden további nélkül egy követendő paradigmát a későbbi pogány-keresztyén gyülekezetekre nézve. (2) A szombat-ünneplés ott kezdett problémává válni, ahol a keresztyénség átkerül egy, a zsidó hagyományt nem ismerő kontextusba, a pogány-keresztyének világába. A sabbát-ünnep visszautasítása itt a zsidóságtól való elhatárolódás jele volt. (3) Az első században, Pál apostol korában a szombat megünneplése még teljesen szubjektíven kezelt kérdés volt. Később azonban már határozottabban elutasítják. (4) Feltehetően ezzel az elutasítással párhuzamosan, már egészen korán, a második században megjelenik egy olyan tendencia, hogy a Krisztus feltámadása óta keresztyén gyülekezési napként ismert vasárnap ugyancsak egy, a keresztyén identitást meghatározó jellé válik. A vasárnap ettől kezdve már nem egy, a sabbáttól független keresztyén gyülekezési alkalom, hanem a sabbáttal ellentétbe állított, az új rendet jelképező szimbólummá válik.

II.
Ha tehát a kérdést úgy tesszük fel, hogy kell-e ünnepelni a keresztyén egyházban a szombatot, az Újszövetség tanítása a korai egyházi hagyománnyal együtt erre elég világosan válaszol: nem kell. Ehhez Pál hozzáteszi, hogy a zsidó keresztyéneknek szabad továbbra is sabbátot tartani. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy kell-e az egyháznak vasárnapot ünnepelni, az adatok alapján ugyancsak azt mondhatjuk: nem kell, nincs parancsban előírva, de lehet. A vasárnap ünneppé válását nem konkrét isteni parancs, hanem egy hagyomány alakítja.

De vajon a negyedik parancsolat összefüggésbe hozható-e a vasárnap megünneplésével? A fenti áttekintésből világosan látszik az, hogy sem az újszövetségi iratok, sem a korai egyházi iratok nem kapcsolják össze a vasárnap ünneplését a negyedik parancsolattal. Még akkor is, amikor az atyák a vasárnapi ünnep számára valamiféle teológiai eredőt, aitiológiát keresnek, még ott is, ahol amellett érvelnek, hogy a szombat helyére a Krisztust követők egyházában a vasárnap került, ez utóbbi megünneplését nem a negyedik parancsolattal kapcsolják össze, hanem az 1Móz 2:1-3 alapján, a teremtéstörténet összefüggésben tárgyalják. Azt mondják, hogy a szombat a teremtés lezárása volt. Így ünnepelték azt a zsidók. Ezzel szemben a keresztyének az új teremtés ünnepét ülik (első vagy nyolcadik nap). A negyedik parancsolat ünneplésre vonatkozó előírása, a „semmi dolgot ne tégy azon” nem játszik szerepet a kezdeti szombat-vasárnap vitákban. Amikor Kr. u. 321-ben Nagy Konstantin hivatalosan ünnepnappá minősíti a vasárnapot, magától értetődően munkaszüneti nap is lesz. De ennek valójában kevés köze van a negyedik parancsolathoz. A vasárnapi munka kérdését a Kr.u. 360-ban tartott laodikeai zsinat érinti, amelynek 29. kánonjában ezt olvassuk: „A keresztyének ne júdaizáljanak, és ne legyenek tétlenek szombatnapon, hanem dolgozzanak azon a napon. De különösen tiszteljék az Úr napját, s amennyiben lehetséges, ne dolgozzanak azon, mert ők keresztyének.” Az „amennyiben lehetséges” kitétel elég világosan jelzi, hogy itt nem a mózesi törvény szigorú erejének kell érvényesülnie, hanem pragmatikus okai vannak: a vasárnapi munkától való tartózkodás azt a célt szolgálja, hogy a hívek eljussanak a közös gyülekezeti alkalomra.

A reformáció korában Kálvin János az Institutio vonatkozó fejezetében (II/8) hármas célt lát a negyedik parancsban:

(a) A munka beszüntetésére vonatkozó előírás nem csak – és elsősorban nem – szó szerint értendő, hanem a lelki megnyugvást, a testi vágyak megtagadását jelenti, és azt, hogy hagyjuk, hogy Isten végezze bennünk az ő munkáját ő igéje és lelke által.

(b) A szombat nap, mint konkrét időpont egy jelkép, amely az Istennel való örök ünnepre (örök sabbátra) utalt előre. Következésképpen a szombatnak vagy bármely más napnak (a vasárnapot is beleértve) a babonás megtartásától a keresztyéneknek tartózkodniuk kell. Nem a napon van a lényeg. Sőt! A legjobb lenne minden napot az Úrnak szentelni, de ez az emberi erőtlenség miatt nem kivitelezhető. Éppen ezért, pragmatikus (és nem vallási) okokból van szükség egy konkrét nap meghatározására: ti. azért, hogy legyen egy rend a gyülekezetben. A nap tehát „egy szükséges eszköz az egyházban való rend fenntartására”. De hozzáteszi: „Én az olyan egyházakat sem ítélném el, melyek összejöveteleikre más ünnepélyes napokat jelölnének ki [ti. mint a vasárnap], csak a babonaságtól mentesek legyenek.”

(c) Harmadsorban, a jelképes és lelki értelmen túl a negyedik parancsolat fizikai vonatkozásainak komolyan vételét is sürgeti, ti. nemcsak az uraknak, hanem a szolgáknak is időt kell engedni a pihenésre. A munkaszünetre vonatkozó előírás nem öncélú (mint ahogy azt pl. a kései zsidóságban értelmezték), hanem azért és annyiban van szükség erre, amennyiben az „a szent buzgóságtól és az elmélkedéstől” tartana távol.

A negyedik parancs munkától való tartózkodásának ez a mindenekelőtt spirituális értelmezése közeli rokonságot mutat az újszövetségi és óegyházi írókkal, különösen Au-gustinusszal. Augustinus azt vallotta – s ezt látszólag Kálvin is átvette –, hogy kilenc parancsolat esetében a szó szerinti magyarázatot kell követni (pl. képtisztelet), de ennél az egynél a lelki értelmet kell keresni. De Augustinusnak és Kálvinnak ezt a negyedik parancsolattal kivételező sajátos magyarázatát a későbbiekben több oldalról is bírálat éri. A puritanizmus és a radikálisabb protestáns körökben a negyedik parancsolatot a keresztyén egyházra nézve is minden további nélkül érvényesnek tekintik, azzal a különbséggel, hogy a vasárnapra vonatkoztatják. Ezeket a radikalizáló vasárnap-ünnepléseket elsősorban társadalmi tényezők indokolták, de ott rejlett mögötte egy teológiai dilemma is: vajon helyes-e azt mondani, hogy a Tízparancsolat az egyházra nézve továbbra is szó szerint érvényes, kivéve a negyedik parancsolatot?

A kritika véleményem szerint jogos volt, de a következtetés nem. Jogos a kritika abban az értelemben, hogy a sabbát-törvényben nincs konkrétan szó arról, hogy felhagyjunk gonoszságainkkal, s engedjük, hogy Isten végezze a munkáját bennünk. Nem mintha ez nem lenne igaz, de ezt nem a negyedik parancsolatból lehet levezetni. A negyedik parancsolat a munkaszünetről szól.

De helytelen a következtetés abban a tekintetben, hogy a negyedik parancsolatot minden további nélkül érvényesíteni akarja az egyház életében. Milyen alapon? Ezt a szemléletet az Újszövetség nem erősíti meg. Sőt, amint láttuk, a pogányokból lett keresztyénekre nézve ApCsel 15 nem a Tízparancsolatot teszi kötelezővé, hanem néhány másik rendeletet ír elő. Nyilvánvaló, hogy az zsidó eredetű Ószövetség szent könyv értéke később a nem zsidó-keresztyén közösségekben is elismert volt, de nem lehet a Tízparancsolatot valamiféle speciális kánonnak tekinteni, amely mindenféle újraértelmezés nélkül átmenekíthető a keresztyén egyházba. A Tízparancsolat törvényei ugyanúgy az Ószövetség részei, mint a Mózes könyveiben olvasható más rendelkezések, s a keresztyén teológia szempontjából ugyanolyan újraértelmezés alá esnek. Véleményem szerint a Tízparancsolatnak ez a privilegizált, szuperkanonikus pozíciója volt az, amely a vasárnap ünneplését a munkaszünetnek a kérdésével bonyolította. Világos viszont, hogy a Tízparancsolat, mint ószövetségi irat lépten-nyomon magán hordozza a történelem jegyeit. Az ilyen mondatok, mint „kihoztalak téged Egyiptom földjéről” (első parancsolat), „hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr ad neked” (ötödik parancsolat), vagy a szombat-törvény 5Móz 5 szerinti megfogalmazása „emlékezz meg, hogy szolga voltál Egyiptom földjén” mind sajátosan egy történeti kontextushoz kapcsolják a Tízparancsolatot. Ez így csak Izraelre volt érvényes. Ebben az összefüggésben az is világos, hogy az ünnepnapnak „szombat”-ként való rögzítése ugyanúgy egy történelmi konkrétum, egy etnikumhoz (a zsidósághoz) kötődik, mint az, hogy „szolga voltál Egyiptom földjén”.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a keresztyén egyház számára a negyedik parancsolatnak nincs már értelme. Van, de mint minden Izraelhez kötődő törvény esetében, ez az értelem itt is relatív. A sabbát törvényének keresztyén teológiai értéke nem másabb, mint pl. az a rendelkezés, amelyet 3Móz 25-ben a szombatévről (minden hetedik évről), vagy a kürtölés évéről (minden hétszer hetedik évre következő esztendő) olvasunk. A negyedik parancsolat fogalmazásmódja alapján azt mondhatjuk, hogy a sabbát-törvény egy biológiai-szociális érzékenységű törvény volt: pihenj, szusszanj fel, ne dolgozz (a magad érdekében), ne dolgoztasd a szolgáidat és az állataidat sem. Tehát alapvetően nem vallásos törvény ez, mint az első három parancsolat. A negyedik (a többi hattal együtt) már arról szól, ami az emberért van (vö. Mk 2:27), nem arról, ami Istenért. Nos, ebben az értelemben, mint a teremtési rendet, az élet szabályos lüktetését fenntartó törvénynek továbbra is van értelme a keresztyén ember életében. Mint ahogy a kürtölés évében helyreállított családi birtokok egy humánus társadalom fenntartását szolgálták, és ebben a keresztyén ember és egyház (társadalom?) számára továbbra is üzenet-értékűek, érvényesek maradtak.

A törvényt annak lelke szerint értelmezni nem azonos a spirituális magyarázattal (mint fentebb Augustinusnál és részben Kálvinnál), hanem azt jelenti, hogy a konkrét formai keretek (sabbát) mögött megkeressük a törvényben levő isteni rációt, az elvet (mi célból?) a Jézus Hegyi Beszédében átörökített írásmagyarázati elvek mentén. Az így felismert igazságot, elvet, rációt pedig az egyház életében, annak új (és változó) keretei között újra aktualizáljuk, konkretizáljuk.

A keresztyén teológia szempontjából tehát teljesen indokolt a vasárnap ünneplését elválasztani a negyedik parancsolattól, ugyanis a kettő nincs összefüggésben egymással. A vasárnapot azért ünnepeljük, mert Krisztus ezen a napon támadt fel, és kezdettől fogva így ünnepelték ezt az ő tanítványai is. Nem azért ünnepeljük a vasárnapot, mert a negyedik parancsolat előírja, hogy a sabbát-napot meg kell szentelni. De a vasárnap ünneplésével együtt a negyedik parancsolatot sem hagyjuk figyelmen kívül: az embernek nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is, hogy ügyeljen az Isten által felállított teremtési rendre, az életritmusra. Ezzel tartozik másoknak (családtagok, szolgák, jövevények, barmok), adósa önmagának, és Isten tulajdonaként valójában Teremtőjének is.