Imitatio Dei

Imitatio Dei. Kolozsvár: Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, Vasárnap | 2010 Oct 24 | 08:15.

Lekció: Mikeás 6:1-2.9-16

Mikeás próféta könyvének a legismertebb versei ezek, amelyek egy olyan korban hangzanak el, ahol a rítus, a rituálé, a kultikus keretekhez való hűséges, beidegződött kötődés volt a divat. Ez a fajta gondolkodásmód a keresztyén egyház történelmétől és jelenétől sem idegen. Nemcsak a szertartásosabb felekezetekre kell itt gondolnunk, hanem a protestáns hagyományon belüli ritualizált keresztyénségre, amely örök reneszánszát éli napjainkban is. Mikeás szavai túlmutatnak a próféta saját korának ezen ritualizált vallásosságán, mondjuk így (az elmúlt hét egyik előadásának a témájára visszautalva): egy másik világot nyitogatnak az Isten gyülekezete előtt.

Mi a feltétele annak, hogy elfogadjon engem Isten? Mit tehetek annak érdekében, hogy elfogadható legyek? Vagy kérdezzük a Jézust megkereső gazdag „ifjú” számunkra talán ismerősebben csengő szavaival: Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem? Ott, ahol sikerült átvergődni a teológia egész embert próbára tevő sűrű erdején, ott, ahol már számolnak azzal, hogy Isten van, s hogy köze van hozzánk, előbb utóbb az etika is érdekessé válik; ti. annak a tudatosítása, hogy Istent nemcsak az érdekli, hogy az ember mit gondol róla, hanem az is, hogy hogyan viszonyul hozzá. És ezen a ponton a fenti kérdések egy-egy generáció életében újra és újra aktuálissá válnak. Minden kor a maga nyelvén, de végső soron ugyanazt kérdezi. S ha a Kr.e. 8. századi Hóseástól („igazságot akarok és nem áldozatot”) és Mikeástól az 50. Zsoltár vagy Malakiás hallgatóságán keresztül meghúzzuk a vonalat az Újszövetség gazdag ifjúról szóló történetéig, vagy akár a kegyelmes Istent kereső Lutherig akkor azt is látjuk, hogy a válasz is vajmi keveset változott. Legfeljebb arról lehet szó, hogy minden generációnak a saját nyelvén és sajátos helyzetére való tekintettel újra kellett fogalmazni az elv gyakorlati kivitelezésének lehetőségeit. Ebben van számunkra az évezredekkel ezelőtt elhangzó prófétai szó jelentősége is: ami egy ember számára egyszer komoly egzisztenciális kérdéssé vált, minden esély megvan arra, hogy az egy másik ember számára is kérdéssé váljon. Ennek a tudatában keressük a mára kijelölt bibliai szövegrész kapcsán Isten minket megszólító üzenetét.

A Kr.e. 8. század Izraelben és Júdában óriási politikai és gazdasági változás korszaka volt. Egy igazi krízishelyzet. A kor nagyhatalmának, Asszíriának a rohamos terjeszkedése elől az olyan apró kis államoknak, mint Izrael és Júda nem volt hová menekülni. Meg lehetett próbálni, pl. Egyiptomot segítségül hívni, de ez veszélyes játszma volt. S ráadásul anyagilag is komoly költségvetési kiegészítésekre volt szükség. A támogatóknak óriási összegeket kellett összehordani ahhoz, hogy egy Asszíria elleni háborúban katonai segítségre lehessen számítani. Ezt pedig csak úgy lehetett összegyűjteni, ha az adóterheket megnövelték. (A részleteket fölösleges ecsetelni, mert hasonló politikai rendszerben élünk ¬– azzal az egy lényeges különbséggel, hogy itt nem egy háborús helyzet váltja ki.) Az adóterhek növelésével együtt nőtt a korrupció, az atyai birtokok eladása és az elszegényedés. Nem tarthatjuk véletlennek azt, hogy az ebben az időben elhívott próféták mindegyike próféciáinak nagy részében nem valláserkölcsi kérdésekről, hanem szociális, gazdasági kérdésekről szól (Ámósz, Ézsaiás, Hóseás, Mikeás).
Ha Mikeás próféta könyvét végigolvassuk szinte minden próféciájában a gazdasági-társadalmi igazságtalanság kérdésével szembesülünk.

2:1-2: Jaj azoknak, a kik hamisságot gondolnak és a kik ágyasházukban gonoszságot cselekszenek, és végrehajtják azt, mihelyt megvirrad, mert hatalmuk van hozzá. Megkívánják a mezőket és elrabolják, és a házakat és elszedik; és nyomorgatják a gazdát, és az ő háznépét, az embert és az ő örökségét! 2:8-9: a köntöst és a palástot letépik a gyanútlanul járókról, a háborútól idegenkedőkről. (ti. akik nem akarnak részt venni a lázadó párt oldalán). Népem asszonyait kiűzitek boldogságuk házából; kisdedektől örökre elveszitek az én dicsőségemet. 3:3: A kik megeszik az én népemnek húsát, és lenyúzzák róluk bőrüket, és összetörik csontjaikat, és feldarabolják, ahogyan a fazékba szokták, és mint húst a tálba. 3:9-11: Halljátok ezt, Jákob házának fejei és Izráel házának vezérei, akik utáljátok az ítéletet, és minden igazságot elcsavartok. A kik vérrel építitek a Siont, és Jeruzsálemet hamissággal! Kiknek fejedelmei ajándékért ítélnek, és papjaik jutalomért tanítanak, és prófétáik pénzért jövendölnek, és mégis az Úrra támaszkodnak, mondván: Avagy nem közöttünk van-e az Úr?! Az Isten állítólagos és kizárólagosnak vélt fóruma, ahonnan a tiszta útmutatásnak kellene jönni, rájátszik erre a pártpolitikára, s orákulumát a személyes érdek függvényében osztogatja: Mik 3:5: Így szól az Úr a próféták ellen, a kik elámítják az én népemet, a kik, ha van mit rágniuk, békességet hirdetnek, az ellen pedig, a ki nem vet valamit szájukba, hadat indítanak.

Ilyen körülmények között szólal meg egy másik prófétai hang. A móreseti Mikeás, nem jeruzsálemi, csak vidéki, egy decentralizált próféta, akinek nemcsak lelki integritását sikerül megőrizni egy korrupt politikai és klerikális rendszerben, hanem ki meri mondani Samáriának és Jeruzsálemnek a keserű és kényelmetlen igazságot. Mikeás prófétának azok a szavai, amelyeket a bibliaolvasás rendjén hallottunk egy trónterembe vezetnek minket, ahol egy perjelenetnek vagyunk a tanúi. Ebben a teremben ott ül Izrael Istene, aki vádat emel népe ellen. A teremben jelen vannak a tanuk: az ég, a föld, a föld oszlopai. A kép ismerős a Deut 31-ből is (tanúul hívom ellened az eget és a földet), és sok más bibliai rész mellett Mikeás 1-ben is találkozunk ezzel. (A motívum a szerződéskötések jogi világából származik, ahol tanúként megidézték a különböző isteneket, ég, nap, hold stb…). Isten felrója Izraelnek azt, hogy hamissággal gyűjt kincseket, csalárd mérőeszközöket használ, vezetőik hazugságokat szólnak, politikai és üzleti érdekből. Elhangzik az ítélet: „Én is azért megvervén, beteggé teszlek téged; elpusztítalak a te bűneid miatt.” (4:13) Kr.e. 722-ben ez meg is történik: Izraelnek az emlékét már csak az egyik asszír király győzelmi sztéléjének egyetlen sora fogja őrizni az utókor számára.

Az alapigének felolvasott bibliai rész, a 3-8. versek már egy másik stációt jelentenek a perikópán belül. A próféta itt egy néhány évtizeddel későbbi szituációba kalauzol bennünket. A 8. századi prófécia nem vesztett aktualitásából, hiszen Kr.e. 7-6. századi júdai királyok aligha tanultak a korábban megbukott Izrael életéből. Gyakorlatilag ugyanaz folytatódik délen, ami korábban északon volt. A profán történelem szintjén ez Júda számára további kiszolgáltatottságot és hatalmi függőséget jelentett. Ebben a helyzetben az volt az érzése, hogy magára maradt. Az nép életének a jelenkori eseményei jelzik, hogy valami nincs rendben. Elhagyta őt Isten. És megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot, a maga módján: még intenzívebbé tenni a rítust, bikák ezreivel és olajfolyamokkal, elsőszülöttek feláldozásával. Korábban Egyiptomnak fizettek, hogy segítsen, most Istennél próbálkoznak hasonló módszerekkel. S mindezt eredménytelenül. És ezen a ponton elkezd teherré válni az istentisztelet.

Számomra az evangélium erejével hatott az a tény, hogy ott, ahol keresik az Istent (akármilyen esetlen módon tegyék is), ott ő jelen van. Az Isten a tévelygővel akar párbeszédet kezdeményezni. Nemcsak arról olvasunk, hogy szólt az Úr Ábrahámhoz, vagy Mózeshez, vagy Mikeáshoz, hanem arról is, hogy lehajol ahhoz a néphez, amely tévelyeg. Az Isten ismét összehívja népét, de most már fájdalmasabb hangon szólal meg: „Én népem! mit vétettem te ellened, és mivel fárasztottalak el téged?!” Miért érzed, hogy teher az Isten szolgálata? Mikeás könyve az Isten tiszteletének a lényegét két pontban foglalja itt össze, egy teljesen újszerű szemlélet alapján.

1. Az ember és Isten kapcsolatában az első lépést Isten tette meg

Mik 6:6 azt kérdezi: mivel menjek elébe az Úrnak, hajlongjak a magasságos Istennek? A „magasságos Isten” a távol levő Istent jelenti. A tévelygő istenkereső az Urat ilyen távoli Istennek látja. Elvont, absztrakt Istennek, aki ott ül valahol a panteon élén, angyalok és mennyei lelkek társaságában. Ezért hoz Mik 6,4-5 két konkrét történelmi példát, amely kétséget kizáróan igazolja azt, hogy JHVH az Izrael Istene. A két esemény két lényeges ponton jelenik meg az üdvtörténetben: az Egyiptomból való szabadulás az új kezdetet jelentette, ahol Isten már nem egy család mellett kötelezte el magát, hanem egy nép mellett. A Bálám-történet a pusztai vándorlás végén és az új világ határán helyezkedik el. Isten végigvezette Izraelt a pusztán, bevitte Kánaánba, nemcsak megszabadította, hanem gondot viselt róla, betartotta ígéretét és áldásra fordította az átkot is. Az egyiptomi szabadulás és a honfoglalás eseménye az Úr jóindulatának két diadalmas pillanatfelvétele, amely ugyanakkor az Izrael iránti ragaszkodás tartósságát is kifejezi. A történelem az Isten jóindulatának a bizonyítéka. És mindennek ellenére Izrael még mindig a magasságos Istent, a távolit látja benne, nem azt, aki közel van, aki állandóan jelen van.

Az Úr teszi meg az első lépést. A pusztai vándorlás története ezt úgy mondja el, hogy a JHVH jelenlétét szimbolizáló szövetség ládája mindig a tábor előtt megy. Amikor a követek megérkeznek Jerikóba, már meglepetéssel tapasztalják, hogy előttük már ott járt Isten. És ezt olvassuk a Gedeon történetében is, hogy az Úr Izrael előtt jár, és megfutamítja ellenségeit. Az Isten előbb szeretett minket – írja János a levelében. Ő ebben is megelőzött. Az anyaméhben elválasztott. Még mielőtt a napot láttad volna, még mielőtt kimondtad volna azt, hogy „Atyám”, ő kimondta azt, hogy „gyermekem”. Teológus hallgatókként és Istent megismerni vágyó keresztyén emberekként szabadítson fel minket ez az ószövetségi evangélium, hogy mi nem a rejtőzködő Istent keressük. Hanem azt, aki elindult felénk. És megtette az első lépést. És a másodikat. És a tízediket, az n.-t. Isten hisz abban, hogy egyszer egymásra találunk és ennek érdekében mindenre képes. Őt nem kell meggyőzni arról, hogy segítsen nekünk, azért választott ki magának, hogy segíthessen.

2. Miben leli kedvét az Úr?

Izrael számára ez még dilemma volt. Be volt zárva egy olyan világba, amelyben a kultikus és rítusos változatok között válogathatott: állatáldozat, ételáldozat, emberáldozat. Az áldozatnak ezek a formái eleve helyhez és időhöz kötöttek voltak. Az áldozat az Isten és ember kapcsolat alkalmiságáról szólt. Ehelyett a próféta egy másik irányt mutat: „Megjelentette néked, ó ember, mi legyen jó, és mit kíván az Úr tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”

Feltűnő az, hogy korábban a szöveg végig úgy beszélt a megszólítottakról, mint népről (עַמִּי). Az üdvtettben úgy van jelen, mint Isten népe. Az Isten szabadító tetteinek a közös élménye az, ami közösséget formál. De ott, ahol az Isten megszólítására választ kell adni, ott már emberként (אָדָם), személyként kell megadni a választ. Az Újszövetségben is hasonlóképpen olvassuk, hogy a hívők közössége, mint egy test együtt (nem külön-külön) a Szent Lélek temploma. Mégis a lélek gyümölcseit külön-külön kell megteremni a Krisztus tanítványainak.

Mikeás könyve három dologra mutat rá, amelyet az ószövetségi etika összefoglalásaképpen az igaz istentisztelet jellemzőinek tekinthetünk: jogosság, irgalmasság és alázat.

(a) Cselekedj jogosságot
Amikor hitről és istenfélő életről beszélünk, akkor számunkra leghamarabb ilyenek ugranak be, mint templom, Biblia, prédikáció. S ehelyett Mik 6 azt mondja, hogy a hit elsősorban jogosságot jelent. Első látásra teljesen profán világ. Amikor a Biblia ezt a kifejezést használja, akkor egyértelműen a társadalmi élet különböző szféráira gondol. A jogosság az, ami két ember kapcsolatában a hűséget, a becsületességet jelenti. Az előbb már szó volt arról, hogy Izrael és Júda társadalmában a szociális igazságtalanság kérdése akkut módon jelen volt. A jogosság a tízparancsolat második táblája (nem az első). A próféta szerint a hitélet színtere elsősorban nem a templom, nem az istentiszteleti együttlét, hanem az a hely, ahol dolgozom, ahol élek, ahol együtt vagyok más emberekkel a hivatalban, a piacon. Figyeljük csak a sorrendet: a Bibliában ez az első helyen áll. Lehet Bibliára fölesküdni és közben csalással és hazugsággal vezetni egy országot és egy népet. Lehet Bibliával a kézben prédikálni az igazságról, de közben csalással és hazugsággal igazgatni egy gyülekezetet, vagy egy családot. Lehet Bibliával a kezünkben ostorozni a közpénzek korrupt tékozlását, úgy hogy közben mi magunk is felelőtlenül és lelkiismeret furdalás nélkül elpancsoljuk a különböző pályázatokból befolyt óriási összegeket. Meg lehet hallgatni vasárnaponként három prédikációt, de hétfőn már űzni a sötét szenvedélyeinket. Lehet imádkozni a csendes szobánkban, de utána irgalmatlanul eltiporni azt, aki érvényesülésem útján akadályt jelenthet számomra.

Miről beszél itt a próféta? Hogy a hívő élet elsősorban igazságosságról, jogosságról szól. A hívő élet nyilvánosságban megélt élet. Mi nem egy titkos társaság tagjai vagyunk, hanem olyanok, akikről Jézus azt mondta, hogy világítanunk kell ebben a világban. Nyilvánvalóan nem arról szól a mikeási prófécia, hogy az istentiszteleti, vagy akár a rituális keretekre ne lenne szükség. Itt a próféta prioritásokat állít fel. És ha azt látom, hogy a szociális igazságtalanság világában mily keveset teszünk a kártevők ellen és a kárvallottak megsegítésére, akkor nem tartom fölöslegesnek ez utóbbit prioritásként emlegetni. Elég, ha most példaképpen a diakóniai szolgálataink krízisét említem. Egyházi szinten gyakran összetévesztjük a krisztusi diakóniát, az áldozatot vállaló egyház szeretetszolgálatát a profit alapon működő egyházi öregotthonainkkal és diakóniai intézeteinkkel. Bizonyára ezekre is szükség van, csak nehogy valaki azzal áltassa magát, hogy ezzel letudtuk a szeretetszolgálat ránk vonatkozó parancsát. Nem, csupán a szociális szolgáltatások terén lettünk komolyabb szakértők. De azokról, akik ezekért a szolgáltatásokért nem tudnak fizetni, még semmit nem tettünk.

(b) Szeressed az irgalmasságot
Az irgalmasság ugyancsak az emberek közötti viszonyra vonatkozó fogalom a Bibliában. A jogosság, az igazságosság, a törvényszerűség vajmi keveset ér az irgalmasság szeretete nélkül. A rendhez való ragaszkodás nemcsak törvényes-ke¬dővé tehet valakit, hanem adott esetben fanatikussá is. Biztosan volt alkalmunk tapasztalni, hogy mit jelent az, amikor valaki nem volt hajlandó a megszabott kereteken kívül semmivel sem segíteni. A jogosság, az igazságosság még nem minden. Ezért szeressed az irgalmasságot. A Mikeás által megszólított gazdagok közül többen hivatkozhattak volna arra, hogy jogosan vették el a szegények ruháját, mert a tőlük kért kölcsönt nem tudták visszafizetni. Ez volt a törvény. De mégsem ez az a magatartásforma, amely tetszik az Istennek. Szeressed az irgalmasságot – azt jelenti, hogy a hited több az emberi becsületességnél. Valójában mindkét terminus, az igazságosság és irgalmasság gyakran Istennek a tulajdonságaként jelenik meg a Bibliában. Az igaz istentisztelet nem más, mint imitatio Dei, Isten utánzása, mégpedig abban a kettősségében, ahogyan őt megismertük: igazságos Isten és könyörületes Úr. Lehet, hogy jogos a haragod, indokolható, a második lépcső mégis azt jelenti: engedd el. A Jézus példázatában megjelenő adós szolgának a története ezért olyan megrázó: az ő ura óriási tartozást engedett el neki, ő pedig nem tudott lemondani arról, ami ehhez képest elenyésző összeg volt.
Az irgalmasság a szeretettel párosul, azzal amit nem lehet törvénycikkelyekbe kodifikálni.

(c) Alázatosan járj a te Isteneddel
A harmadik, amit a próféta megemlít az alázat. Miért fontos ez? Ha valakinek sikerül átjutni az első két lépcsőn, ha sikerül igazságosnak lenni, ha esetleg még tágabbra nyílik a szív és Isten irgalmassága is helyet kap abban, akkor megvan az a veszély, hogy az ember elbízza magát. Ettől akar itt megóvni ez az útmutatás. A sikerek ne tegyenek minket hősökké. Ahogy Jézus tanított: ha mindezt megcselekedtétek mondjátok, hogy haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, ami kötelező volt. Nem a hit hősei, nem vitéz lelkipásztor, élenjáró presbiter, akkreditált diplomás teológus, hanem haszontalan szolga, aki csupán kötelességét teljesítette.
De azért is fontosnak tartom ezt hangsúlyozni, nehogy az előbbiek alapján valaki azt gondolja, hogy a hit emberi kapcsolatokban nyilvánul meg csupán. A hit több a becsületességnél, a jóérzésnél, a humánumnál, a segítőkészségnél. Az „alázatosan járj a te Isteneddel” az, amely a keresztyén embert kiemeli a jóember kategóriájából, és amely miatt Isten másképpen tekint rá. A jogosság és irgalmasság mellett az alázat az igazi hit harmadik ismertetőjele. Ez az amely összekapcsolja a nyilvánosságot és a belső kegyességet.

Cselekedj igazságosságot – Isten igéje nemcsak bátorít erre, hanem keresztyén kötelességünk elsőrendű feladatának tekinti azt, hogy a jogosságot képviseljük, nemcsak ott, ahol személyes érdekeink fűződnek hozzá. Szeresd az irgalmasságot – lépj túl a kereteken, merd legyőzni a saját igazságérzeted és önérzeted korlátait. Alázatosan járj a te Isteneddel – tekints rá úgy, hogy ő a te Istened. Ámen.

Esemény előadásai

Az előadások címeire kattintva további összefoglalót is találhat azok tartalmáról.

2010/10/24 vasárnap

Időpont Előadó Előadás címe
08:20 Balogh Csaba Imitatio Dei